12

A házban már nem beszélgetett senkivel. Az öreg Mayerhez nem ment többé. A tanárral, tanárnéval ha találkozott a lépcsőn, rövid köszöntést váltott, s ment tovább.

A tanár egyszer megszólította:

- Valami baja van, bácsi?

- Nincs semmi - felelte az öreg.

- Mégis, mintha kedvetlen volna.

Nem akarta mondani, hogy betegnek látszik.

Az öreg sóhajtást fojtott el a mellében:

- Nem. Csak, tudja, most már kitavaszodott: ilyenkor nálunk már rügyeznek a fák. A barackfa már virágzik is. A mezőn szól a pacsirta, a kertben a rigó, éjjel a fülemile. Itt mi szól? A villamoscsengetés, fiákerdübörgés? zongoraskálázás?

S tovább ment.

Ki-kisétált a Duna-partra, aztán a parton fel az Akadémiáig. Ott fölült a villamosra: kiment Újpestre, Megyerre. Leszállt a villamosról, és gyalog ballagott a vetésekig. Közben meg-megállt, és beletúrt a botjával a földbe. Olykor fel is vett egy marokkal: megnézte, lepergette.

- Homokos sovány föld - mormogta a fejét rázva. - Kár bele a búza!

A vetés különösen érdekelte. Hogy az őszi búza milyennek mutatkozik? A tavaszit hogyan vetik? Néha szóba eredt a munkásokkal: tanította őket, hogy ne pocsékolják a magot, ne csigázzák el az igás jószágot. Néha künn is felejtkezett, hát megebédelt valami kocsmában. Fizetett ebédet annak is, aki történetesen bevetődött, és szegénynek látszott.

Olyankor csak este került haza.

Eleinte nyugtalankodtak. Később megszokták:

- A bácsi künn ebédel. Jól teszi. Hadd szórakozzék.

Egy reggel igen poros volt az öregúr kabátja. A doktorné lekefélte. Aztán, hogy az öreg elment, összeszidta a cselédet:

- Mért nem keféled te meg az apám ruháit?

- Hogy keféljem? - felelte a cseléd. - Már hetek óta zárja a sifonérját: nem férek hozzá.

A sifonér párja ott állott az udvari előszobában. A doktorné levonta a kulcsát.

- Nesze, nyisd föl, és kefélj meg mindent.

A cseléd néhány pere múlva sunyi nevetéssel tért vissza:

- Tudom már, mér tartja az öreg tekintetes úr zárva a sifonért: tele van pálinkásüveggel!

Délben aztán Bárányné elújságolta a pálinkát a doktornak:

- Képzeld csak; három nagy üveg konyakot találtunk a bácsinál. Az egyik üveg már csaknem fenékig üres.

A doktor elképedt:

- Ezt nem szabad engedni. Rászokik. Tántorogni fog a házban.

- Sok pénzt adtok neki - vélte Bárányné. - Minek adtok neki annyit? Nem tudja, mire költse.

Leszállították a havi díjat tíz koronára. Május elsején már csak annyit dugott a doktorné az apja zsebébe.

No, annak a tíz koronának „hamar lőn korai vége”.

Az öregúr, ha csak telt a pénzéből, nem ebédelt otthon.

Bement a Lippert-féle vendéglőbe a Körúton, s vele egyszerre telepedett az asztalhoz egy hosszú lábú, fiatal barna ember is.

- Megengedi ugye, kérem?

- Szívesen - felelte az öreg -, csak magam vagyok.

A fiatalember sokat evett és gyorsan. Az öregúr lassan, falusi szokás szerint.

Közben beszélgettek is. A fiatalember bemutatta magát, hogy ő báró Szilvássy.

- Szilvássy? Sose hallottam ezt a nevet.

- Pedig a történelemben is meg van örökítve - mondotta a báró. - Nagy Iván hat lapon át foglalkozik a családunkkal.

- Nono - felelte az öregúr -, hiszen nem azért mondom.

És ő is elbeszélte, hogy hogy hívják, mikor került a fővárosba, és hogy a leányánál lakik.

Már nem a vejénél lakott, hanem a leányánál.

És szidta a fővárost.

Micsoda lárma! Micsoda por! Micsoda szenny! Micsoda kőhalmaz! Mennyi gazember! Mennyi kártyás! Hiszen elvégre falun is van por, de csak a kocsiúton, amikor egy-egy kocsi fölveri; falun is van gazember, de azt becsukják; falun is kártyáznak, de ott csak krajcárba.

Tavasszal már nem tetszett neki a város.

- Egy üveg Palugyait megiszunk-e közösen? - kérdezte a fiatalember.

S hogy az öreg bólintott, csengetett.

Amikor a pincér odaérkezett, a fiatalember éppen egy nagy falat sajtot tett a szájába - az öregúrnak kellett szólnia:

- Egy üveg Palugyait.

És tovább panaszkodott, hogy a kövi élet milyen nem embernek való.

A fiatalember mindent helyeselt, s közben jól evett-ivott, aztán egyszer csak felpattant, mintha valakit az utcán meglátott volna: elsietett.

Mikor aztán az öregúr fizetett, a pincér bediktálta neki a másik úrnak az ebédjét is.

- Mit beszél itt? - dördült rá az öregúr. - Mi közöm nekem a más ebédjével!

- De hisz, kérem, együtt méltóztattak idejönni.

A summa kilenc korona és hatvan fillér volt. Az öregúrnak alig maradt annyija, hogy haza­térhetett a villamoson.

De nem szólt róla otthon senkinek. Behúzódott a szobájába, és csak estefelé járt egyet-egyet a ház előtt.

Egyszer az jutott eszébe, hogy megnézi az atilláját: nem maradt-e véletlenül benne pénz?

Bizony nem maradt abban. Mindössze vagy öt szem kukorica perdült ki belőle.

Az öreg szomorúan sétálgatott a szobájában. Egyszer megállt, és ránézett a kukoricaszemekre.

A pap kukoricájából való. Az ősszel talált egy ilyen szélesszemű csövet. Szétosztotta az isme­rő­seinek.

Az öregúr fölszedte a szemeket, és az asztalra rakta.

Délután átment az üres telekre, és szedett onnan egy zsebkendőbe földet. A földet beleöntötte egy üres szivarládikába; amelyben a dohánya szokott állni, s megöntözte. Beledugdosta a kukoricaszemeket.

A kukorica néhány nap múlva kikelt. Az első napon halványsárgás tűhegyek jelentek meg, aztán hamarosan megzöldültek, megtölcséresedtek.

Az öreg az ablaktáblák közé tette a ládikát, és minden órában megnézte, hogy a kukorica mekkorát nőtt.

Már akkor május vége felé járt az idő. A nap melegen sütött. Az öregúr nyitva tartotta az ablakát.

Egy ebéd után, ahogy ott szunnyad a karosszékben, nagy zúgással jön ám a magasból egy méhraj, és egyenesen az ő ablakára száll. Gyermeksapkányi csomóba gyűlnek az ablak kereszt­fáján, s a csomó egyre hosszabb és hosszabb. A méhek zengve lepik el az ablakot; s szárnyukat boldogan rezgetve zenélik a megtelepedés énekét.

Az öregúr fölriadt a zúgásra, és örvendező szemmel nézte, miként telepednek be a méhek. Talán épp az ő méhei! Eljöttek utána!

No, ez kedves és váratlan valami!

Örömtől mosolygó szemmel nézte, mint száll a méhek egy része gomolyagba, más része az ablak falaira, kereteire. Itt fognak lakni ővele, s ő napról napra nézi, mint építik a sejteket, miként hordanak. Kedves zümmögésükben alszik ebédutánonként, s azt álmodja, hogy otthon alszik a méhesében.

Hogy az ablaktáblát bevonja, ez már megvolt az első gondolatában. De hol fognak a méhek kijárni?

Ej, ezen is könnyű segíteni: csak le kell kaparni a gittet az alsó üvegtábla sarkáról, s ott kissé kifaragni a rámát. Meg is csinálta a penicilusával gyorsan, ügyesen.

Az ablak átalakult kaptárrá.

Az üveg eleinte szokatlan volt az apró szárnyasoknak: beleverték a fejüket, ide-oda mászkáltak rajta, de végre is megtalálták alul a nyílást és kiszálltak, beszálltak, ide-oda keringtek előtte; aztán egyre nagyobb és nagyobb nyolcasokat repültek be az ablak előtt.

Egy óra múlva már megjelentek az első hordók; lassú szárnyalással hozták a lábukon fehéres virágpor terhüket, és sietős szorgalommal kezdték meg az ablak felső részén a munkát.

Az öregúr örömtől repeső szívvel nézte őket.

Node ezt el kell valakinek mondani!

Kiment a folyosóra, és lenézett. A második emeleti folyosón Seres Istvánt pillantotta meg, az ügyelőt, aki a vasrácsról törölgette a port.

- Ügyelő! - szólott le halkan.

Az ügyelő azonban nem hallotta. A folyosón gyermekek játszottak, s az utca zaja is behallatszott.

Mikorra az öregúr másodszor szólt volna, az ügyelő eltűnt a cselédlépcső felé.

Az öregúr lement hozzá, és elfogta a lépcső fokán:

- Győjjön már! Nézze, micsoda vendégeim érkeztek!

Hogy ezt olyan különös örvendezéssel mondotta az öregúr, az ügyelő megindult vele, s követte.

- Győjjön csak, győjjön.

Kitárta az ajtaját, s mosolyogva mutatott az ablakra. Aztán elmondta a váratlan szerencsét, hogy hogyan jöttek, hogyan telepedtek be, hogyan csinált nekik kijárást, hogyan megtalálták azonnal.

Mindezt örömtől izgatottan, mosolyogva, boldogan beszélte el az öregúr, s odavezette az embert közelebb az ablakhoz:

- Nézze csak, hogyan hordanak!

A felügyelő ámult-bámult, és mosolygott.

Az öregúrnak eközben eszébe jutott, hogy a méheknek víz is kell, s hogy otthon egy darázskő hever a kút csurgása mellett: arról a kőről szoktak a méhek vizet hordani.

- Hol lehetne olyan követ szerezni?

- Itt az üres telken - felelte az ügyelő - mindenféle kő hever.

Az öregúr mindjárt kapja a kalapját, és elindul követ keresni. Az ajtaját nem is zárja be, csak éppen a kulcsot fordítja reá.

Azonban a telken nem talál darázskövet, csak téglatörmeléket. Eszébe jut, hogy a Kisfaludy utcán árkot látott ásni, valami alagcsövezést csináltak ott, s a földből olyanféle köveket forgattak elő.

Hát oda ment el.

Ezalatt az ügyelő tovább veregette a vasrácsot, és hümmögött.

És megint hümmögött, s mintha megütődnék valami gondolaton, a levegőbe bámult.

Egyszer csak letette a rongyot, s határozott lépésekkel nekiindult a doktor lakásának.

Az ajtó előtt a pipát zsebre tette, s megköszörülte a torkát.

- A doktor úrral kell beszélnem - mondotta szigorú hangon az inasnak.

A doktor kilépett:

- Mi kell, István?

- Hát kérem, ami nem járja, nem járja.

- Mi nem járja?

- A házi szabályzatban nincs ugyan benne, de a lakókra veszedelmes. Ha tetszik, megmondom a háziúrnak, de az sem fogja megengedni.

- De hát nem tudom, miről van szó.

- Az öreg tekintetes úrnak a méheiről.

- Micsoda méhekről?

- Az öreg tekintetes úr méheket tart odafönn.

- Méheket? - kérdezte elámulva a doktor.

És szólította a cselédet:

- Micsoda méheket tart odafenn apánk? Mért nem mondod meg az ilyesmit? Ezt nem tűrik el sehol se.

A házban általános nyugtalanság támadt. A hír ajtóról ajtóra futott.

A lakók előjöttek, és a folyosókon csoportosultak. Még az agg Mayer is kibújt az odújából, és szepegve tudakozta, hogy mi történt.

- El kell hajtani a méheket - mondották mindenfelől. - No de ilyet! Ki hallott ilyesmit: méheket tartani a házban!

És fokozatosan emelkedett az izgalom. Az öregúr ajtaját kinyitották, és a lakók betolongtak rajta.

- Söprűt kell hozni! Ki kell nyomni ablakostul!

Az ügyelő csakhamar megjelent egy hosszú nyelű partvissal.

- Félre! Félre! A gyermekek ne álljanak itt kint! Be kell őket küldeni!

Azonban a gyermekek, ha bementek is, megint kilopództak. Látni akarta a méhet mindenki.

Az ügyelő hősies elhatározással lépett be a szobába, és székre állott. Aztán durr! nagy csörrenéssel kiütődött a felső ablaktábla. De csak a belső.

A méhek egyszerre bezúdultak a szobába. A szoba megtelt velük. Síró zúgással cikáztak ide-oda. A nők, gyermekek sikoltozva futottak széjjel. A méhek dühödten vágódtak neki minden arcnak, s égető szúrással bosszulták meg a sérelmüket.

Mindenki menekült. Hanyatt-homlok futottak le a lépcsőn, egyik a másik lakásába rontott be. A gyermekek üvöltöttek, a nők jajgattak, a férfiak káromkodtak. Dagadt arcok, dagadt szemek és dagadt fülek futkostak mindenfelé. Egy perc alatt eltűnt minden ember. Még a rolettákat is leeresztették.

Csak a felügyelő maradt a hősies védelem terén, bár ugyancsak kapkodott az arcához, nyakához: az orrán és a pofáján négy-öt méh is csimpaszkodott. Csakhamar olyanná vált az orra, mint a galóca.

- Vizet rájuk! - ordította egy hang.

Az ügyelő lerohant meg vissza az öntöző gumicsővel. Rácsavarta egy harmadik emeleti vízcsapra, és erős vízsugarat lőtt a levegőbe.

Ebben a zűrzavarban jelent meg az öregúr. Kő helyett egy ökölnyi lóspongyát hozott. Gondolta, az is jó lesz, ha egyéb nem találkozik. Amint belépett, rögtön látta, hogy a méhek kiszabadultak. Ki ereszthette ki őket? Miért zavarták ki őket?

És amennyire öreg lábaitól tellett, sietett fölfelé.

A harmadik emelet egy zugából akkor bátorodtak elő a doktor cselédei. Maga a doktor is erősen kapdosott a füléhez. S a fejére zsebkendőt borítva robogott az öregúr szobájába:

- Ide azt a csövet, István! - harsogta a kalapjával hadonászva.

A cselédek is söprűvel hadonásztak: hogy kitisztítsák a szobát. Az egyik ismét sikított.

Ekkor jelent meg lihegve az ajtóban az öregúr.

Hogy a doktort is ott látta, meghökkent.

A doktor vörös volt, mint a paradicsom. Éktelen dühvel meresztette vérbe forgó szemét az apósára. A szeme közé ordított:

- Vén marha!

Újra méh csípte meg. A fejéhez kapott, s elrohant.

Az öreg elsápadt... Egy pillanatig merőn nézett arra a helyre, ahol a doktor állott. A szeme megnedvesült. Aztán csendesen megfordult, és megindult vissza a lépcsőre, a lépcsőn le az utcára. Ment, ment gépiesen sétáló lépésekkel, maga elé meredő, nedves szemmel.

Ment az Üllői úton, a Vámház körúton. A spongyát is azonmód szorította még a markában.

A Körút sarkán, a Duna-parton szembetalálkozott Fábián vargával, aki egy csomó bőrt vitt a hóna alatt. A varga köszönt neki, de ő nem viszonozta. Látszott rajta, hogy néz, de nem lát.

A varga nyugtalanul bámult reá. Megállt, utána nézett, aztán néhány lépést ment utána:

- Tekintetes úr! Tekintetes úr! - szólott aggodalmasan.

Az öreg nem hallotta.

- Tekintetes úr! - kiáltott ismét a varga.

A járókelők megálltak, és pillantást vetettek a vargára is, az öreg úrra is. Megnézni való is az a fővárosban, aki tekintetes.

Az öregúr azonban nem ügyelt sem a rátátakozókra, sem a vargára: ment tovább, mint valami gépember.

A parton egy villamos elgázolta volna, ha a fékező el nem csavarintja a rúdját. Nem hallotta a bőszült csengetést se. A kocsivezető káromkodását se.

Ment lassan, csendesen, sápadtan, egyforma, sétáló lépésekkel.

A Ferenc József-híd közelében halászbárkák állottak. Ráment egy olyanra.

A bárkán nem volt más, csak egy asszony. Az ott ült a bárka lakószobája előtt, és krumplit hámozott.

- Keres valakit? - kérdezte nyugodtan. - Halat itt nem adunk el.

Az öregúr a bárka szélére lépett. A spongyát fölemelte, megbámulta.

Aztán bedobta a spongyát a vízbe, utána a botját is; aztán maga is beleborult.

Másnap a lapokban egy rövid rendőri hír jelent meg:

Életunt öreg. Ma délután öt óra tájban a Ferenc József-híd közelében egy öreg úriember vetette magát a Dunába. Csónakot későn tudtak keríteni. Este fogták ki a holttestét a Csepel szigeten. Fábián István Práter utcai varga fölismerte benne Csurgó Károly volt földbirtokost. Pénzt nem találtak nála. Tettének oka ismeretlen.

- Vége -