2

Doktoréknál azon az estén nagy vacsorára terítettek. A torta, amit a cukrászinas hozott, ott virított már az asztal közepén. Mellette virágtartóban egy nyaláb sárga krizantém. Körös-körül tündöklött a sok ezüst evőeszköz és metszett üvegpohár.

A szobaleány friss vasalású fehér kötényben forgott az asztal körül. Józsi inas fehér cérnakesztyűben rakta a borokat. Maga az asszony violaszín estiruhában sleppezett ide-oda. Szép, magas asszony, tiszta homlokú, jámbor arcú. Klastromban nevelték. Csak hátulról nézve nem volt klastromi. Az ilyen testalkatot királynőinek mondják, ámbátor nem tudom, miért volna a királynék testalkata különb, mint másoké? Én legalább még ahány királynét láttam, egynek se volt a termete királynői.

Egy idősebb asszony is segített a rendelkezésben, egy félgyászba öltözött, hegyes orrú, kis sovány hölgy, özvegy Bárányné. Az az orvosnak testvérnénje volt. Ott lakott az orvoséknál a fiával, egy tizenkét éves majmocskával együtt.

- Az öreg nagyságos úrnak a támlás bőrszéket add - mondta az inasnak.

Ez a rendelkezés egy olyanforma karosszékre vonatkozott, amilyent Munkácsy festett Milton alá. Régi bőrszék volt: egy grófi kastély kótyavetyéjén vette az orvos nénje. Bárányné maga szokott trónolni a támlásszékben.

Még egy feltűnően szép arcú, de lomha járású asszony volt az ebédlőben: Földiné koma­asszony, tanárné különben; iskolai barátja a doktornénak.

A vacsorán nem is volt más vendég, csak még két férfi. Az egyik fiatal, a másik öreg. A fiatal a szépasszonynak a férje: alakra elegáns, cigányosan barna, máskülönben komoly francia professzor, aki a jobb kezén mindig fekete kesztyűt visel. Valami ifjúkori viadal nyomát takargatja vele.

A másik, az öreg, angolosan beretvált képű agg ember. Az a szépasszonynak az apja. Nem szokott kimozdulni a házból soha, de most mégis kimozdították, hogy a vidéki öregúr készen találjon egy jó barátot.

No de nem volt nehéz munka: az agg Mayer szeretett enni, noha nem volt már foga, s egyál­talán olyan elaggott volt, hogy már a szempillái is kihullottak. Olyan volt, mint egy fel­tá­masztott múmia.

A vidéki öregúr, akit a ház ünnepelt, boldog arccal, de kissé idegenül mozgott e sürgölődés és pompa közepette. Nem is illett az alakja se oda: fekete atillában volt, és szürke magyar nadrágban. A csizmája falusi módon nyekergett minden lépésére. A zsebórája láncán pecsétgyűrű lógott és órakulcs. Ősz bajusza föl volt kunkorítva viasszal. Szakálla hófehér volt már. Hasonlított volna Kossuthhoz, ha a bajuszát nem sodorja; de falusias hegyes bajuszt viselt, és ez kissé mokánnyá változtatta az arcát. A keze is falusias volt: nagy és barna, ha nem is olyan kérges, mint a parasztoké; látszott rajta, hogy fiatal korában sohasem hiányzott belőle a nehéz vadászpuska.

Hogy a koma (a francia professzor) frakkban jött el, ez még inkább furcsította az öregúr atilláját és egyéb ódonságait. De maga az öregúr nem érezte ezt. Neki inkább a frakk lehetett furcsa. (Persze nem mondta. Teljes életén falusi ember volt, sose látott másképp frakkot, csak pincéren.) Az öreg Mayer is hosszú fekete redengotban jött el. A redengot széle, persze, hátul magasan állt, elöl alacsonyan, mint a görbe hátú embereken szokott, de azért ünnepi volt.

Bemutatták egymásnak a két öreget.

- Hány esztendős? - kérdezte a vidéki.

Az öreg Mayer a füléhez tette a kezét.

- Hány esztendős? - ismételte a kérdést a vidéki öregúr.

- Nyolcvannégy - felelt erre Mayer készségesen.

- Szép kor - bólintott reá amaz.

És Mayernek a fülébe kiáltott:

- Én még csak két hetes vagyok.

- Pah, pah, az is szép - felelte az öreg Mayer.

- Akkor én urambátyámnak fogom szólítani.

- Én meg öcsémnek, pah, pah.

És a két öreg nevetve szorított kezet.

A tanár is beleelegyedett a beszélgetésbe:

- Nehéz lesz megszoknia a fővárosban; attól tartok, nehéz lesz.

- Nem tudom - felelte vígan az öregúr -, de nem is aggódom. Mi kell már énnekem? Legföljebb egy-egy pipa jó dohány. Ejnye - szólt a vejéhez fordulva -, te, Imre, a pipámat a vasúton felejtettem.

- A pipáját, bácsi? - kérdezte Bárányné elmosolyodva. - Hát pipázik? No, ez eredeti!

Földiné is nevetett. Mert az volt a szokása, hogy mindenre nevetett.

- Pipázik? Hát pipázik? Ni, erre kíváncsi vagyok, hogyan pipázik a bácsi?

- Csakúgy, mint más - felelt az öreg.

Nem értette, hogy mi van ezen nevetni való, de tetszett neki, hogy eredeti embernek nézik.

- A pipázás mindenesetre egészségesebb, mint a szivarozás - jegyezte meg az orvos.

- Hát eddig nem ártott - felelt az öregúr a lámpásra hunyorgatva.

És elbámulva szólott:

- Mi ördög lámpás ez, hogy ilyen szép világot ereszt!

Sohase látott még villamos lámpást.

- Hogyan kell ezt meggyújtani?

Az orvos tréfálkozott az öreggel:

- Könnyebben, mint akármit, csak a mutatóujját kell hozzátartania.

S amíg bal kézzel a csavart fordította, a másik kézzel azt játszotta, mintha az ujjával gyújtaná meg.

Mindezt komolyan csinálta. Azon faképű emberek közé tartozott, akiknek arcán a komolyság és vidámság nem okoz elváltozást.

A szemöldöke majdnem teljesen hiányzott, s talán emiatt volt a szeme kifejezéstelen.

Földiné annyira kacagott, hogy a míderje majd szétpattant. A Jenő gyerek is segített neki. A fiúban cirkuszi emlékek ébredtek.

Bárányné megszorította a fia karját.

- Micsoda illetlenség ez, Jenő - súgta neki.

De akkor már az orvos maga is nevetett. Mikor nevetett, olyan volt, mintha köhögne, és amikor köhögött, olyan volt, mintha nevetne. Merev faarcán nem jelentek meg soha a belső érzések hullámai. Ha nevetett is, csak a szája nevetett, a szeme nem. A házbeliek már megszokták. Ilyen volt ő, ha bosszankodott is.

A dühe éppoly nem igazinak látszott, mint a nevetése. A faemberek ilyenek. Ha az ujját megvágja az ilyen ember, csodálkozunk, hogy vérzik.

Hát nevetett.

És megmagyarázta az öregúrnak a csavarót.

De az öregúr így sem értette.

- Azt mondod, villám ez, valóságos villám. De hát honnan jön? A felhőből csak nem jön ide?

Eközben leültek. A főhelyre persze az öreg Csurgó ült, s melléje jobbról az agg Mayer, balról a leánya.

A vacsora ünnepiesen kezdődött. Talán ezt az ünnepi színt akarta még emelni az orvos, amikor a pecsenyénél poharat fogott, és a cvikkerjét megigazítva, szólott a szokott fahangján:

- Annyira családias körben vagyunk, hogy itt hangos felköszöntőnek nem is volna helye, de kedves apánknak a megérkezése a mi családi életünkben oly nagy és oly örvendetes valami, hogy a közönséges beszéd hangja önkéntelenül is ünnepi formát ölt. Boldogok vagyunk, hogy közénk jött. Itt van a maga helye, azok között, akik magát szeretik. Engedje az Isten, hogy az a szép ősz, amely még az életéből hátra van, a mi szeretetünk által legyen napfényes. Isten hozta! Isten tartsa!

A doktor érezhetőn készült erre a beszédre, de azért az öreg szeme megnedvesedett.

- Éljen, éljen! - kiáltotta a francia tanár szertartásosan.

A leánya megcsókolta a kezét és az arcát az öregnek. A többi koccintott vele.

- Pah, pah - mondta az öreg Mayer -, miről van szó. Izé, névnap?

- Nem - kiáltotta a tanár -, csak egy Isten hozott.

Mayer úr bólintott és koccintott, aztán tovább evett. Irtóztatóan sokat evett.

- Csak a pipámat ne hagytam volna el! - motyogta az öreg Csurgó.

Aztán előhúzott egy terebélyes kék zsebkendőt, és megtörülte a szemét.

- Már én csak olyan vagyok - mondotta -, mint a lenyugvó nap.

Aztán hogy ez a gondolat még inkább elérzékenyítette, ismét így szólott:

- Csak a pipámat ne hagytam volna a vasúton.

Jenő diák ledugta a fejét az abrosz alá, és ott fuldokolt nevettében.

- Van-e sok beteged? - kérdezte a koma az orvost, hogy másra terelje a beszédet.

- Egyre több és több - felelte az orvos. - Hát még, ha más lesz a rendelőszobám! Pompa - ez kell manapság, hogy jól fizessenek. Ezek a bársonybútorok avultak már.

- Selyemplüsst veszünk - újságolta a doktorné a komaasszonynak. - A kertésszel meg szerződést kötünk, hogy mindig friss pálmákkal lásson el bennünket.

- A szalonunkban minden zöld lesz - toldotta a beszédet Bárányné. - Nekem régi kedves gondolatom, hogy zöld szalont csináljak.

- Mit szalon - szólt közbe a doktor -, váróterem a fő, nem a szalon. Az én szalonom a betegeké.

- Tegnap magam is majdnem páciensed lettem - mondotta a koma -, de nem jöttem el, mert úgyis tudom, hogy a te patikádra tehén van festve címerül.

- Hát ez az igaz - felelte az orvos. - Minden más orvosság csak a gazdagoknak való.

Vacsora végén a tanár az apósához fordult:

- Mondja el apám a bácsinak Rózsa Sándort, hogy hogyan találkozott vele negyvennyolcban?

A doktorné érdeklődéssel emelte föl a fejét:

- Rózsa Sándorral?

Bárányné is könyörgött:

- Mondja el, Mayer bácsi, még én se hallottam.

A doktor magyarázta az apósának:

- Mayer bácsi a szabadságharcban százados volt. Aztán vaskereskedő lett. Különben jogot végzett ember.

Az öreg Csurgó tiszteletet kifejező arccal nézett az agg úrra, s fölemelte a poharát:

- Éljen! Én is harcoltam, de csak hadnagyságig vittem.

- Melyik izénél? - kérdezte az agg Mayer.

- Bem alatt.

- Én a Nagy Sándor ezredében voltam.

Aztán összenyomogatta a szempilláit, vagyis a szeme szélét, és elmondta:

- Hát pah, pah - mintha egy láthatatlan csibukot szína -, ez akkor volt, amikor én az izét vittem a másik táborba.

- A pénzt - magyarázta a tanár -, tábori pénzt.

- A pénz egy ménkű nagy izébe vót beizélve, pah, pah.

- (Vasasládába.)

- Osztán csak olyan közönséges paraszt izére tették föl, hogy gyanút ne izéljen, pah, pah.

- (Parasztkocsira.)

- Oszt ahogy megy a kocsi, pah, pah, az alföldi izén, hát mán pah.

- (Apánk is parasztnak volt öltözve.)

- Oszt aszongya, hogy izé, pah, pah, megálljunk, vegyük fel. Mert esett az eső. Hát felvettük. Ahogy mellém ül, oszt az izéje szétnyílik, akkor látom, hogy két nagy izé, pah, pah, van a derekán.

- (A szűre szétnyílott, és pisztoly volt az övében.)

- Hát énbennem is elhűl az izé. Pah, pah, mifene embert vettem én, fel? Eközben egy izéhez érkezünk, le kellett szállnunk, pah, pah, hogy megkérdezzük, nem mutatkozott-e izé erre?

- (A csárdában kérdezősködtek az ellenség felől.)

- Egyúttal enni is kértem. Az embert is odaültettem az izéhez. Mondom, gyöjjön, pah, pah, egyék velem. Aztán, hogy az izémről megpillantotta, hogy izé vagyok...

- (A keze vékonyságáról látta, hogy úr.)

- Hát vele is úgy beszéltem, ahogy izével kell.

- (Magyarral.)

- Beszélgettünk a harcokról. Mikor aztán elváltunk, aszongya: én itt maradok. Csak menjen az úr tovább, pah, pah. Azt is tudom én, hogy mi van az izébe, azért is kéredzkedtem én föl az izére, de a magyar sereg pénzét nem bántom. Akkor mondta aztán a nevét is, hogy ő izé, pah, pah, Rózsa Sándor.

- Bámulatos! - mondotta az orvos. - A bácsi halálos veszedelemben forgott.

Az öreg Csurgó kezet nyújtott Mayernak, s koccintott vele.

A tanár a fejét rázta:

- Nem így szokta ezt elmondani. De napról napra fogy az esze. Maholnap be kell íratnom a Frimm intézetbe.

Az orvos halkan kérdezte:

- Még mindig olyan zsugori?

A koma némán legyintett a levegőbe.

A mellékszobából gyereksírás hallatszott.

- Hozza be, dada! - szólott elmosolyodva az asszony.

Egy ölbeli csecsemőt vittek be. A lámpás láttára elhagyta a sírást. A lángra bámult, akármerre fordultak vele.

Minden kéz a gyermek felé nyúlt.

- Milyen szép! Milyen gyönyörű!

- Angyal! - kiáltotta a tanárné.

A szépasszony minden gyermek láttára elérzékenyült. Neki nem volt.

- Az anyjához hasonlít - mondotta a tanár.

- Az öregapjához inkább - szólt a doktor mosolyogva.

Az anyja ceccegett a gyereknek, és az öregúr felé fordította:

- Ki az? Nagyapó!

Nagyapó kipirosodott arccal mosolygott az unokájára.

- Laci fiam! Gyere nagyapóhoz!

A gyerek azonban nagy szemet meresztett a tüskés bajszú fehér emberre, és sírva fakadt. El kellett bújtatni az anyja kebelébe.

Az inas a tortához adott tányérokat, s a doktornak szólott halkan:

- Egy asszony van itt. Beteg.

- Úriasszony? - kérdezte hasonló halkan az orvos.

- Nem. Délután is itt volt. Szegényasszony.

- Miért nem küldted el?

- Nem megy.

Ez a halk beszélgetés, s főképpen az orvos feje rázása elvonta a gyerekről a figyelmet.

Az asszony kérdőn nézett az urára.

- Valami beteg - felelte az unalommal.

- Hát eriggy ki, fiam - dörmögte jólelkűen az öreg. - Hiszen várhatunk.

- Nem segíthetek rajta. Mondd, hogy menjen el. Jöjjön holnap.

S hogy az inas kiment, bosszúsan folytatta:

- Kurtán, őszintén megmondtam biz én neki, hogy halál az orvossága. Persze, nem kellett volna. De hogy apánkat vártuk, izgatott voltam: attól tartottam, hogy nem érek ki idején az állomásra. Azért aztán csak hamarosan végeztem vele.

Mindenki hallgatott. A halál említése hideg szellőként érintette a társaságot.

Az orvos metszett a tortából.

- Gyomorrákja van. Hát mi fenét csináljak vele?

- Ugyan, Imre! - szólt Bárányné a fene szóért.

Nem szerette az ilyen parlagi szavakat.

Tardyné is csodálkozva nézett az urára. Sose hallotta tőle a fenét emlegetni.

- Könnyű pedig azon segíteni - mondotta az öreg.

Az orvos vállat vont:

- Ugyan, apám! Gyógyíthatatlan betegség.

- Nem a’ - erősködött az öreg. - Látod, a parasztba nem áll gyomorrák soha.

- Jól beszél a bácsi! - udvariaskodott a koma.

Az öreg-tüzesen folytatta:

- Hát mér nem esik a parasztba gyomorrák? Azért, mert sült tökkel él!

A Jenő gyerekből is kitruccant a nevetés, de szerencséjére mindnyájan nevettek. Most már az asszony is röstelkedett:

- Ugyan, apa!

- De halljátok - szólt az öreg az asztalra ütve -, nem bolondság ez!

- Pah, pah, miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.

A csecsemő tátott szájjal bámult a piros képű vidéki arcra, s feléje kapdosott.

- Nézze, nézze, apa, hogy szereti! - szólt a gyönyörködés éneklő hangján a doktorné.

Erre az öreg is elfelejtette a sült tököt, és az unokájához fordult:

- Szeretsz? Szereted nagyapót? Veszek neked lovat!

A gyerek nevetett, persze, csak úgy, mint a csecsemő szokott: az élet nevetett belőle.

Az inas visszatért, és a doktorhoz hajolt:

- Az asszony nem megy el.

Az orvos bosszúsan rándult meg:

- Hát mit akar?

- Itt áll a folyosón, az ajtó előtt. Azt mondja, itt áll reggelig, ha kell.

Az orvos a fejét csóválta:

- Még ennem se lehet nyugodtan!

- Hát tégy vele valamit - mondta az asszony kérlelő hangon.

- De hát mit tegyek vele? Meg fog halni, hát meg fog halni. Hiszen elvégre mindenkinek ez a vége!

- No - azt mondja az öregúr fölkelve -, hát most már enyém az a beteg. Te lemondtál róla, hát az enyém.

Azzal kiindult.

Mindnyájan furcsállták az öreg fölbuzdulását, még az inas is mosolygott, mikor az ajtót kitárta előtte.

Az öreg leverte a morzsákat az atillájáról, és végiglegyintett a szalvétával a csizmáján is. Kikopogott az előszobán át a folyosóra. Minden szava behallatszott, ahogy az asszonnyal beszélt:

- Maga az, lelkem?

- Én vagyok - felelt egy szomorú női hang.

- Az a gyomorrákos?

- Én vagyok. A doktor urat várom.

- A doktor úr nem gyógyít ilyen nehéz bajokat, lelkem. De ne búsuljon, meggyógyulhat. Csak egyék sült tököt. Mert erre a bajra patikai orvosság nincsen. De a sült tök, az bizonyos.

- Hol vegyek sült tököt? - rebegte maga elé.

- Hol? Hát a piacon. Csak árulnak tán?

- Megnézem.

- Vagy kér akárkitől. Hiszen tök csak van mindenütt. Nem ritkaság.

- Megkeresem.

- Aztán, persze, ha mást is tud enni, hát mást is egyék. Eleinte nemigen lehet mást, legfeljebb híg ételt, de később lecsúszik más is. Van-e gyermeke?

- Két kislányom van, nagyságos uram.

- Kettő? Nem sok. Nagyok-e?

- A nagyobbik tízesztendős, a kisebbik hat.

- És szegény maga, ugye?

- Bizony özvegy vagyok, nagyságos uram.

- Ne mondjon engem nagyságosnak. Én csak tekintetes vagyok.

- Úgy fogom mondani: tekintetes uram.

- Hát nézze, itt ez az ötkoronás. Ez a magáé. Ha meggyógyult, jöjjön el, hogy lássam. Csak az öreg Csurgó Károlyt kérdezze. Ne csókoljon kezet, nem vagyok én kanonok. Hát csak sült tököt egyék. Isten áldja meg.

- Jólelkű, kedves ember - mondotta odabenn Földiné.

- És olyan becsületes arcú - jegyezte meg a professzor. - A fővárosban az arc csak fejdísz, cégtábla. Vidéken ott ül a lélek is az emberek arcán.

- Pah, pah, miről van szó? - kérdezte az agg Mayer.

Aztán, hogy senki se felelt, elaludt a székén.

Az öregúr visszatért.

- Adjatok egy pipát - mondotta a vejének.

Mindnyájan elmosolyodtak.

- Pipát? Nem pipázunk mink. Tessék szivar, atyus.

Az öreg kelletlenül gyújtott szivarra. Aztán elbeszélte, hogy milyen nehezen vált meg a birtokától.

A Duna mentén volt a birtoka, körülbelül háromszáz holdnyi, jó termékeny föld. Az öregúr már évek óta magányosan élt rajta. A felesége ezelőtt húsz évvel halt meg, azután meghalt a jogász fia, huszár fia. Csak a leánya maradt (a doktorné), Gizella. Ez a leánya hétéves korától kezdve mindig az apácáknál lakott, hol az angol apácáknál, hol a Sacré Coeur intézetekben, mígnem egy betegsége alkalmával az intézet betegszobájában megismerkedett az orvossal, s a klastromból ment férjhez.

Az öregúr az elhagyatottság érzetével lézengett a birtokán, s amikor arról értesítették, hogy unokája született, nem volt többé nyugta. Tardyék minden hónapban írtak neki, hogy költözzék hozzájuk. A birtok árán a veje hidegvíz intézetet építtetne, s fizetne annyi kamatot, amennyit a föld jövedelmez.

- Hát eladtam - fejezte be az öreg az elbeszélését. - Eladtam harmincezer forinton.

A doktorné elhűlve nézett reá.

- De édesapám - mondotta elfulladó hangon -, hiszen azt írta, hogy harmincötezerért kérik.

- Annyiért kérték - felelte nyugodtan az öreg -, de a házat nem adtam hozzá.

- De hát miért nem? Hiszen már nem tér vissza többé! Hát nem úgy jött?

- Innen ugyan nem eresztjük vissza! - duplázott rá a doktor.

- Arról szó sincs - erősítették az asszonyok is.

Az öregúr hümmögött.

- Hát - mondotta végre -, nem is azért. Hanem, látod - folytatta a leányához fordulva -, az én apám ott jött-ment azon az udvaron, azon a tornácon. Az anyám ott forgolódott azok közt a falak között. Nem akarom, hogy más is ott járjon, más is ott éljen.

Megmosolyogták az öreg fölfogását, de megdicsérték érte, s ez az öregnek jólesett.

Éjfél felé komáék felrázták az agg Mayert, és elbúcsúztak. Nem messze kellett menniük, csak egy emelettel följebb. A Jenő gyerek is kezet csókolt az anyjának, meg egy titkos lökés után az öregúrnak, s aludni tért. Az öreg a vejével maradt meg a két asszonnyal.

Akkor nyugtalanul pislogott a vejére.

- Hallod-e, nem bontja-e föl valaki azt a ládát?

- Már hogy bontaná - felelte a vő.

- Hogy nyúlnának ahhoz? - szólt a doktorné is.

És magyarázattal fordult Báránynéhoz:

- Apánk ott hagyta a ládáját a vasúton. Sok volt az utas: rábíztuk a szállító vállalatra.

Bárányné megnyugtatóan biztosította az öregurat:

- Holnap reggel itt lesz.

- Csak azért mondom - szólt nyugodtan az öreg -, mert abban van a birtok ára.

- A harmincezer forint? - kérdezte elsápadva Bárányné.

A vő csak percek múlva bírt megszólalni:

- Hát hogy lehetett azt odatenni, apám!

Az öreg röstelkedve pislogott:

- Olvastam, hallottam - mondotta a szivarról a hamut a tányérba ütögetve -, hogy a vonatokon zsebmetszők utaznak. Sokszor írta azt az újság.

- No de ládába tenni akkora összeget! - szólt Bárányné a kezét összecsapva.

- És még kint hagyni a vasúton! - rebegte a doktorné.

- Hiszen ti mondtátok, hogy hagyjam ottan! - felelte az öreg. - De mindjárt gondoltam én, hogy nem jó lesz.

A doktor izgatottan járkált a szobában.

- Apánk helyesen cselekedett - mondotta aztán nyugalmat erőltetve magára -, mink vagyunk a hibásak. De most már fektessétek le: bizonyosan jólesik neki a nyugalom.