5

Másnap az öregúr köhögött és tüsszögött. Az orvos megvizsgálta: baloldali tüdőhűlés a baja. Napokig nem eresztették ki a szobából.

Az öregúrnak azonban nem tetszett az udvari szoba. Járkálást hallott az emeleten, és az zavarta őt.

- Adjatok másik szobát - mondotta -, itt a fejemen járnak az emberek. Mindig azt gondolom, hogy otthon vagyok, és hogy a padlásomon jár valaki.

Hát áttették éjszakára az ágyát a várószobába. Az már utcai volt. De ott meg egész éjjel nem aludt az öreg a kocsik robogásától meg a villamoskocsik csengetésétől.

- Adjatok másik szobát.

Hát csak visszatették az udvariba. Azt mondták neki, hogy a tavaszig csak tűrjön, majd akkor átköltöznek a szanatóriumba.

Az öregúr aztán minden este beszólította hol az inast, hol a szobaleányt, és felizentetett az emeletre, hogy tiszteli őket, lent is laknak.

Persze, az izenet sosem jutott fel az emeletre. Öt perc múlva már megint hallatszott a dobogás, és az öregúr bosszankodott.

Azt kérdi az egyik napon az inastól:

- Te, Józsi, hogy van az az asszony?

Az inas megértette, hogy melyik asszonyról van szó. Vállat vont:

- Tudom is én!

Az öregúr megbotránkozott ezen a feleleten:

- Ejnye, hogy az ördög rázza meg a füledet, hát így felelsz te nekem!

A doktor erre a szóra toppan a szobába.

- Nézzed már - bosszankodik az öregúr -, azt kérdeztem ettől a kölyöktől, hogy hogy van az az asszony? Hát csak vonogatja a vállát. Hiszen ha valakinek a kutyája beteg, még azzal is gondolok.

A doktor összeszidta az inast, hogy vállvonogatással ne feleljen.

Az öregúr ráduplázott:

- Most azonnal elmégy hozzá, és megtudakolod, hogy hogy és miképpen vagyon az állapotja!

A doktor azonban egy pillantásával visszatartotta az inast.

- Édesapám - mondotta nyugodtan -, azt mink nem tehetjük, hogy minden betegünket számon tartsuk. Amennyi betegem nekem van, száz inast kellene tartanom, hogy ide-oda szaladgál­janak. Az itt nem szokás. Ha rosszabbul van a beteg, úgyis eljön, ha meg jobban van, eszébe se jut az orvos többé.

S kiment a szobából.

Az öregúr csak magában mormogott, aztán újra becsöngette az inast.

- Nesze - mondotta megenyhült hangon.

S egy koronát nyomott az inas markába.

- A vőmnek igaz a szava: nem járhattok minden betegnek utána.

- Hászen - felelte az inas a koronától buzgóságra hangoltan -, ha éppen kívánni tetszik... nem messzi lakik az az asszony, csak itt a Práter utcán. A 77. szám.

- Ösmered?

- Ösmerem. Náluk inaskodtam gyerekkoromban. Az ura órás volt.

- Hát nem járt itt azóta?

- Járt biz az, instálom.

- Járt? Hát nem engem keresett?

- De a tekintetes urat kereste.

- Hát mér nem eresztetted be?

Az inas vállat vont:

- Elküldtük.

Az öregúr ezen megint megbotránkozott:

- Elküldtétek? Hát mér küldtétek el?

Az inas a vállát vonogatta; látszott rajta, hogy hazudásra készül. Az öregúr megint felfortyant:

- Te küldted el! Hogy mered te elküldeni, aki énhozzám jön? Hát ki vagy te itt? Lesz gondom rá, hogy kívül kerülj a küszöbön.

- De nem én küldtem el, tekintetes uram! - mentegetődzött az inas. - Bizony Isten nem én küldtem el. És nem is láttam. Lehet különben, hogy nem is ő volt itt, csak én gondoltam.

- Hát persze hogy nem ő volt - szólt lecsillapodva az öregúr. - Bizonyosan más volt az, akit elküldtek.

Egy napszámosféle kéregetőre gondolt, akit az ablakon át látott. A kéregetőt a veje utasította el. Valami városi tilalmat emlegetett a veje meg holmi jótékony intézeteket.

De az asszony mégis nyugtalanította. Délben az asztalnál meg is említette, hogy jó lenne megtudakolni, használt-e neki a sült tök?

Valami nyomottság ült akkoriban a családon. Az öregúr a veje nagy elfoglaltságára értette a nyomottságot. Hisz szinte jólesett látni, hogy a kérdésén földerülnek. Ő ugyan nem tréfának mondta, de jobb, ha annak értik.

Hát nevetett ő is.

- A lidérc vigye el - mondotta -, nem megy ki az eszemből az az asszony. Mégis törődni kellene vele. Hátha fekszik, aztán nincsen senkije se?

- Mindenkinek van valakije - szólt megnyugtatóan az orvos. - És ha nincs senkije, hát keres magának, amikor bajban van.

- Hát nem mindig - felelte rá az öreg. - Lássátok, én is azért jöttem hozzátok, mert nem volt senkim. Még el se mondtam nektek.

És elbeszélte, hogy az ősz elején egy reggel az ablakra pillantott, és ködöt látott. Megdöbbenve csönget a cselédjének, s kérdi tőle, hogy fagyott-e az éjjel?

- Dehogy fagyott, tekintetes uram - feleli álmélkodva a cseléd. - Ki hallotta, hogy már Szent Mihálykor fagyjon?

- Csak a ködrül gondoltam, Kati.

- Micsoda ködrül, tekintetes uram?

- Micsoda ködrül? Hát csak nem vagyok vak!

És az ablakra mutatott.

Kati se szól többet, kifordul nagy szégyenkezve. Akkor látom magam is, hogy nem köd a szürkeség, hanem az ablak szennyes.

- Hát ezen bosszankodtam én meg - fejezte be az öregúr. - Rögtön hívattam is a zsidót: meg­kötöttem vele az eladási szerződést. Vesződjék tovább a mennydörgős mennykő a cselédekkel! Adjátok ide a pipámat.

A Jenő gyerek kereste a pipát, de nem találta. Akkor az öreg maga állt neki a keresésnek, és rá is talált a sifonér tetején.

Nagy örömmel gyújtott rá. És amíg szívogatta a pipáját, hasonlított az arca az öreg macskáé­hoz, amely a kemence padkáján a melegen, a csendben elnyújtózva, magában dorombol.

Estefelé azonban megint eszébe jutott a beteg órásné. Fölvette a bundáját, és megkereste a botját is.

A leánya útját állta:

- Hová, apuskám? Csak nem akar tán kimenni ilyen csúf időben?

Mert borongós november végi nap volt az, nem sétálásra való.

- De kimegyek - felelte az öreg.

Darabig maga elé nézett, tűnődött, hogy megmondja-e, hová indul? De annyiszor megmosolyogták már az asszonyáért, hogy mégse mondta meg.

- Csak kimegyek - ismételte szelíden. - Járok egyet.

Az utca neve és a házszám az eszében maradt. Megkérdezte három embertől is, merre menjen. Odatalált.