|
Kérdezzétek Konstantinápolyban:
ki ismeri Zétát?
Mindenki azt
mondja:
- Én is.
És némelyek
hozzáteszik:
- Könyvtárosa õ a
császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.
Hát én volnék az
a Zéta. S bizony
mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és
hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt
nélkül való. És hát emberszeretetrõl szólhat-e az olyan, aki ölt?
Öltem.
Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam
ebben a könyvemben, mintha gyónnék. A bölcsességemet is megítélhetik ebbõl,
vagyis a bolondságomat, amelynél nagyobbat ember még nem követett el ezen a
világon.
Azután
mondják meg majd õk is, hogy ismertek-e engem. Dehogy ismertek! Az állatok
ismerik egymást, az ember nem. Még Dzsidzsia sem ismer engem, pedig feleségem
és õrzõangyalom, s nyitva elõtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer.
Az embernek csak az arca ismerhetõ, de az arca nem õ. Õ az arca mögött van.
Láthatatlan.
Egy leány
tanított erre engem.
|