35

Csáth mindennap Atillánál ebédelt. Dõzsölésnek véltem eleinte. Gondoltam, az ilyen barbár népnek evés-ivás a fõ gyönyörûsége.

Ebben is tévedtem.

Azok az ebédek csak ünnepi alkalmakkor voltak zajosak, vagy ha Atilla királyt vagy követeket vendégelt meg. Máskor az ebéd mindig tanácskozás volt.

A király személye így családias körbe egyesítette a hun elõkelõket. Mindenik elmondhatta a véleményét, s a különbséget meghányták-vetették.

Az öreg szava mindig sokat nyomott, s végül Atillának a szava volt a befejezõ.

Ebéd után hol korábban, hol késõbben szétoszlottak, ki-ki a maga dolgára. Atilla is vagy a feleségeit látogatta, vagy a fiatalság hadigyakorlatát nézte meg, vagy pedig követeket fogadott. A világ minden tájáról jártak oda.

Egy októberi esõs napon estefelé a kovácsunk mûhelye elõtt ültem. A telek hátulsó sarkában dolgozott az az ember. Többnyire lovat patkolt, s nyilakat kovácsolt.

Akkor éppen azzal foglalkozott, hogy a nyilak szárába bélyeget sütött. A bélyeg csak az volt, ami a családi jelvény: kézben egy-két kard s a nap. Én is azokkal a nyilakkal lõttem. Gyakorlatok után a hun fiúk összeszedték az ellõtt nyilakat, és a bélyegek szerint visszaosztották.

Az én nyilaim fenyõfából készültek. A gazdám nyilai tengeri nádból. A nagyobbik fiúnak is vert már a kovács nyilakat, könnyû tiszai nádból valókat persze.

Hát ahogy ott néztem, milyen ügyesen tollazza a kovács a nyilakat, befut Kaza udvari szolga lelkendezve:

- Zéta! Zéta! Üstöllést a palotába! Átilla elé.

Én csak megdöbbenek.

- Siess, siess!

Hát sietek. Váltom a ruhámat. Loholok át a palotába.

Mi szólít? Szerencse vagy szerencsétlenség? Forgott velem a világ. Jaj, ha Priszkosz érkezett meg!...

Bevezetnek.

Káprázó szemmel látom, hogy valami ötven ember ül a borszagú terem felsõ felén, Atilla körül az asztalnál. A király mellett jobbról Barcza, a király nagybátyja, balról Aladár. Ott ül a lesikutyaszemû Csáth, a borzas, nyalka bajuszú Edekon a fõvezér Csáth mellett. Ott ül Dorog, Mácsa, Kászon, Vacsar, Upor, Bálán, Madarász, macskaszemû Urkon, Zsögöd, Csomortán, az öreg félkezû Barakony (Csáthnak az apósa), Salló, Kontsagh, Hargita - mind-mind a fõurak. Az asztal fehér abrosszal van beterítve. A terem oszlopain viaszfáklyákat gyújtogatnak a szolgák. Kamocsa, egy kerek fejû s vastag nyakú hun beszél. Állva beszél, Atilla felé. S pajkosan hunyorog. Az arcok az asztal körül nevetõk, vörösek.

Kaza megállít az ajtó mellett. Várakoznunk kell, míg Kamocsa beszél. Az uram is int, hogy várjak, de Kamocsa éppen végzi a beszédét. A kupáját fölemelve mondja:

- És most üdvözöllek, király uram. Nem tehetek másképpen, csak hogy võlegényi díszes mivoltodban üdvözöljelek. S nem lehet az, hogy egyúttal arra is ne köszöntsem a poharamat, akit menyasszonyodul köszönteni most már kénytelen vagyok.

Harsogó nevetés követte ezeket a szavakat. Az õregek is döcögve nevettek. A vén Barakony az asztalra csapott:

- Ez az!

Atilla szintén mosolygott.

Elõször láttam mosolyogni, s különös volt nekem. A zöld alma mikor pirosra változik, a komoly ember mikor mosolyog, mintha nem egy és ugyanaz volna. De csak a szeme mosolygott, az a rettenetes két fekete szem, amelytõl még a hegyek is reszkettek... Percekig tartott, míg elsimultak a derültség hullámai. Akkor a gazdám intett, hogy lépjek elõbbre.

Fölkelt, és Atilla elé vezetett.

- Íme, uram - mondotta -, ez az a rabszolga, akit említettem. Ez nem hazudik, ha fejbe vered is.

A szívem verése szinte elállott. Micsoda ajánlás ez: ha fejbe vered is...

A társaság elcsöndesült. Minden szem rám fordult.

Nem tudtam, mi a szokás. Meghajoltam, aztán meg letérdeltem. Gondoltam: rabszolgának talán így illik.

- Kelj föl - szólított meg Atilla. - Ösmered-e Honoria hercegleányt, harmadik Valentinián császárnak a húgát?

A terem elcsöndesült, csak a fáklyák sercegtek az oszlopokon.

- Csak egyszer láttam õt - feleltem habozva -, mikor még Konstantinápolyban õrizték, lakat alatt.

- Él még?

- Mikor én eljöttem, élt még. Csakhogy akkor már Ravennába vitték. Ott is fogva tartják.

- És miért tartják fogva?

- Azért, mert neked, király uram, ezelõtt tizenhat esztendõvel jegygyûrût küldött.

Atilla szemében megelégedés látszik. Körülpillant az urakon.

Halk moraj és mozgolódás. Aztán ismét csend. A fáklyák sercegnek.

- És miféle teremtés az a hölgy? - vallat tovább Atilla.

- Azt mondják: bolond.

Erre a szavamra kitör a nevetés. Kitör, kirobban, mint a vezúvi kráter. Csáthra nézek, hogy miért nevetnek. Csáth a kezével int, hogy jól szóltam. De õ is röhög. Aladár királyfinak minden foga fehérlik a nevetésben. Röhögnek, mintha megvesztek volna.

Atilla ül csupán derült szemmel.

Tovább kérdez:

- És úgy ábrázatra milyen az a hercegnõ?

Nagy csend. Néhány nevetõ nyikkanás. Összeszorított ajkak.

Csak a szemek karikáznak rám pokoli vidámsággal.

Teremtõ Istenem, mi ez? mit feleljek? De felelnem kell azonnal.

- Csak arra emlékszem, hogy hosszú orrú, mint Nagy Theodóziusznak minden ivadéka, és hogy az arca hervadt.

A nevetés kidurran. Nagyhajú Dorog szinte fetreng belé a széken. Atilla nagybátyjának, Barczának az arcán öreg könnyet látok lecsordulni, testének nagy hája szinte reng a széken.

Atilla is hátrahajlik a széken, és hunyorgón mosolyog.

Csak én állok komolyan az egész társaságban, mint a bolond. A zûrzavaros hangokból a fülem kihalászni próbálja a nevetés okát, de hasztalan: ötven ember beszél és nevet egyszerre. Végre Atilla fölemeli az ujját, s minden elcsöndesül.

- Fiú - szól ismét komolyan -, mondd meg nekem, hogyan vélekednek rólam, mit beszélnek rólam a római birodalomban.

A kérdés szinte nyájas, de mégis remegek belé. Nem tudom mihez mérni a szavamat, nincs vezérgondolatom. A nagy vidámságban egyedül egymagam állok tájékozatlanul. Azonban Atillát nem szabad várakoztatnom.

- Az udvarnál azt tartják rólad, király uram, hogy egy különös fajta oroszlán vagy, akit arannyal kell etetniük, különben széttéped a világot.

- Nem az udvart kérdeztem. Az csak banda ott, az ismer engem. Hanem azt mondd meg, hogy úgy általában, abban a nagy birodalomban, mit beszélnek rólam.

A gazdámra pillantok. Látom, hogy a szeme szinte aranykarikákat hány a gyönyörûségtõl, ahogy rajtam áll. Biccent, mint aki kutyát pajkosságból uszít, hogy csak beszéljek bátran.

Én hát vakmerõ nyíltsággal szólok:

- Semmi jót, uram.

- Bõvebben.

- Az a vélemény rólad, felséges király uram, megbocsáss: nem az én véleményem, de mert parancsolod, hogy igazat beszéljek...

- Csak az igazat.

- Hát az a vélemény rólad, felséges király uram, hogy boszorkányoktól született szörnyûség vagy, mint minden hun. Azt is beszélik, hogy a fejed kopasz. Orrod olyan, mint a disznóé. A füled lelóg, mint a vadkutyáé. És beszélni se tudsz, csak morogsz, mint...

A kacagásnak olyan vihara tört ki a teremben, hogy véltem, beledõl a ház. Magam is alig bírtam a komolyságomat megtartani.

Az emberek vonaglottak. Eszlász elkékült arccal ordított. Berki fuldokolva röhögött, mintha dugó akadt volna meg a torkán. A fõvezér szemébõl patakzott a könny. A gazdám üvöltve verte az asztalt. Edekonban a léleknek bizonyára kapaszkodnia kellett, hogy ki ne zökögjön a száján. De még a király mögött álló szolgák is izzadó arccal vonaglottak. Tomor pohárnok befogta a száját, s kínlódva tekergett Aladár mögött, hogy nem mert hangosan nevetni. De a többi, az szabadon eresztette a kacagását. Én olyan nevetést, olyan rihogást-röhögést, nyerítést, üvöltést életemben nem láttam, nem hallottam. Volt olyan fõúr, aki lefordult a székérõl, s a földön kínlódva rángatta a nevetés görcse. Még az agg Barakony is pirosra izzadó arccal döcögött, és rázta a keze fejét a levegõben.

Én csak Atillát néztem. Az õ arcán ismét az a finom mosolygás játszott át. Amily sötét és félelmes volt az az arc abban a plutói komolyságban, éppoly kellemes volt, mikor a vidám­ságnak sugara fénylett elõ a szemébõl.

Azon aggódtam, hogy talán a bolond Cerkó mesterségébe estem, s ezt rab létemre sem éreztem volna szerencsémnek. Azonban Atilla intett, hogy elmehetek.

A gazdám azon a napon csak estefelé tért haza.

Megvártam õt az ajtóban, hogy talán szól valamit. S magamban röstelkedtem, hogy talán a nyíltságom volt a barbároknak a mulatsága. Mit nevettek olyan vadul? Holnap reggel átmegyek Kazához, hogy világosítson meg, különben örökké pirít a szégyenkezés.

Csáth ragyogó arccal ült a lován. Vidámságtól és izzadságtól ragyogó arccal. A szája még akkor is nevetõre állott.

Leugrott a lováról, és a vállamra csapott.

- No, fiú, megálltad a sarat! Ma este velem vacsorázol. Rab vagy, de velem vacsorázol!

Ez olyan kegyesség volt, aminõben Csáth házánál rab még nem részesült.

A vacsorán aztán elmondta a feleségének, hogy én milyen bátran viselkedtem Atilla elõtt.

- Napok óta fõl a fejünk - úgymond -, hogy hogyan kössünk bele a római birodalomba. Már indultunk volna, ha ki nem adják Krizafiosz fejét, de kiadták a gyávák! Átillát rágta a méreg, hogy nincs okunk miért csatolnunk fegyvert. Végre eszébe ötlik, hogy ezelõtt tizenöt esztendõvel valami bolondos hercegleány jegygyûrût küldött neki. Keresteti a gyûrût: megvan. Hívatja Rusztit. Kiolvassák a régi írásokból, hogy Honoria a neve a herceglánynak. Hát mármost az keresztény, Átilla meg pogány, s még rá Átilláról az a hír, hogy nyers húst eszik, röfög, és ördögi ábrázatú. Átilla követeket küld holnap Rómába a menyasszonyáért.

Egyszerre megvilágosodott nekem minden. Micsoda ravasz, félelmes nép ez! Szinte hideg fújt át a csontjaimon.

- Ezen mulattunk ma példátlan szélesen - folytatta Csáth -, az a róka Edekon nagy komoly képpel fölveti a kérdést, hogy: „De uram király, mi lesz, ha a menyasszonyt kiadják?” Kiadják!...

S újra megröhögte.

Az asszony is nevetett.

Emõkére is rápillentettem: mosolygott.

Csáth aztán szórul szóra elmondta, egy szavamat se felejtve, hogy miket feleltem Atillának, és hogy milyen nyugodtan és bátran állottam elõtte.

- Valami úri fajzat ez a görög.

Én az asztal végén csendes-megvontan ültem persze a szememet is lesütve. Csak illedelembõl tettem a számba egynéhány falatot.

Mikor Csáth dicsért, éreztem, hogy Emõke szeme az arcomon pihen.