36

Harmadnapra öttagú követség indult Valentiniánusz római császárhoz Ravennába. A követség vezére Edekon volt. Vele ment kopasz Madarász, Kamocsa, Mácsa, Betegh és Upor.

A követek levelet vittek. Csáth elmondta egy kilovaglásunk alkalmával, hogy mi van a levélben:

Üdvözlet Valentiniánusz császárnak.

Megbotránkozással értesülök, hogy jegyesemet, Honoria húgodat zárva tartod.

Avagy nem tudod-e, hogy õ ezelõtt tizenöt évvel gyûrût küldött nekem?

Nem tûrhetem, hogy a jegyesemet börtönben tartsátok, sõt követelem, hogy õt hozzám elbocsás­sátok, s vele az apai örökséget is kiadjátok.

Az öröksége pedig Konstantinosz hátrahagyott vagyonának a fele és a római birodalomnak is fele.

Atilla

Míg ez a levél Ravenna felé ügetett, két különös követség érkezett Atillához.

Az egyik követség két barna óriás. A fülükben gyûrû. A süvegükön strucctoll. Testhez simuló bõrruha rajtuk, de a karjuk meztelen. Fekete szemû, jóképû emberek, de oszlopos-nagy lábúak.

Vandálok voltak. Afrikából jöttek. Genzerik király küldötte õket egy láda aranyedénnyel.

A másik küldöttség tíz szõke ember. Kék szemûek. A ruhájuk sárga szattyán. A süvegük vörös bársony. A fegyverük ezüsttel kevert acél. A mellükön aranycsatok ragyognak. Nekár-parti frankok õk. A hun nõk csapatosan lovagoltak ki a sátrukhoz, hogy az arcuk fehérségét bámulják, s hosszan leomló sárga hajukról beszélhessenek.

A frankokat egy elûzött királyfi vezette. Hetyke, csinos legényke, akinek a süvegére olyan hosszú sastoll van tûzve, hogy még a kapuk alatt is megbukkant. Az mindjárt összebarátkozott Aladárral, s azontúl mindig együtt jártak.

Mind a két küldöttség azért jött, hogy Atilla fegyverét kérje segítségül.

A vandálok valamikor a Kárpát erdeiben fészkeltek, de idõvel megsokasodtak, s végig­özönlöttek Európán. Ibéria csúcsán átkeltek, elfoglalták Karthágót, s most Afrika partja a hazájuk. A vandál király azt ajánlotta Atillának, hogy a jövõ tavaszon kétfelõl támadják meg egyszerre a római birodalmat. Õ átkel a tengeren, és dél felõl csap be, Atilla meg észak felõl rontson rájuk. A találkozásuk helye: Róma.

- Minek várjam a tavaszt? - felelte Csáth szerint Atilla, s vállat vont. - Az én lovaimnak kaszál ezen a nyáron a római birodalomnak európai fele.

Csak éppen a választ várta még, a római választ. Az is megérkezett. Sok kincs: gyöngy, arany-, bársony- és selyemszövetek voltak mellékelve a válaszhoz. A római császári udvarból azt felelték, hogy Honoria már férjhez ment.

Erre Atilla kitûzte a piros zászlót. Lovasokat küldött a világ minden tája felé, hogy a hadakat táborba szólítsák.

És akkor az élet megváltozott.

Amerre jártam, amerre láttam, mindenütt fegyvert fényesítettek, javítottak, kardot köszö­rültek, buzogányt öntöttek, íjhúrt fontak, harci dolmányt pikkelyeztek, sisakot béleltek, nyerget bõröztek, tábori sátort kalapáltak. Ezernyi köszörûs! Ezernyi íjgyártó, szíjgyártó! S mindenütt zeng a kovácsüllõ.

Az asszonyok még a nyáron töméntelen sok marhahúst, disznóhúst és birkahúst füstöltek, keményre gyúrt tésztát szárítottak. A húst porrá törték. A tésztát zacskókba kötötték.

A férfinép a sátorok között is lándzsát hányt. Magas dombocskákat vertek, megdöngölték, és húsz-harminc lépésnyirõl dobálták bele a lándzsát.

A fiatalság a mezõn nagy rajokban gyakorolt. A raj néha akkora karajba nyúladt, hogy a két végét nem lehetett látni.

A jeleket kürtök fújták. Egy hosszú lekanyarodó riolás hátrálást jelentett. Két hosszú felkanyarodó riolás megfordulást a vágtató lovon, s a nyílnak ellövését.

Azt nem bírtam megtanulni. A hunok azonban már gyermekkorukban gyakorolják, hogy az elnyúltan vágtató lovon megfordulnak, és hasra fekszenek, s így visszafelé messze ellövik a nyilaikat. De lehetett hanyatt fekve is.

Tisztek a hun hadban nincsenek, mint a római hadseregben, hanem, csak vezérek és zoltánok, akik a vezérek parancsát gyors lovakon hordják széjjel.

A csapatok családok és nemzetségek szerint alakulnak. Maguk választanak maguknak vezetõt és zászlótartót. A zászló csak egy hosszú nyelû lándzsa, amelyen színes kendõ vagy süveg vagy nádcsomó, kard, lófark, bivalyfej, hold vagy más efféle jelvény látható.

Már õsszel megérkeztek az északi alánok. Hosszú lándzsájukkal úgy jöttek, mint valami nádrengeteg. Királyuk egy zömök, villogó szemû ember. Öregecske, de tûzrõlpattant. A népe azonban nem zömök: többnyire szálas, hosszú nyakú, ívelt szemöldökû ember. Jöttek nagy zengéssel-bongással.

Néhány napra rá megjelentek a neurok is, s jöttek napokig. Csupa farkasbõrbe öltözött ember. Még a zenéjük is vonító kürtök. A hunok azt beszélték, hogy valóságos farkasokká tudnak átváltozni.

Aztán jött a vad bellotonok nagy hadserege. Szakálluk mellig érõ. Parittyával lõnek íj helyett, s persze éles követ. Sípolva, danolva jöttek.

Nyomukban, mikor az elsõ hó leesett, jöttek rengeteg sok lóval a kifestett képû gelonok. Valamennyien kaszával voltak fegyverkezve, s a hátukon emberbõrbõl készült kacagányt viseltek. A pofájuk piros és sárga festékkel úgy be volt karikázva, hogy csudálkozva kérdeztük: hogyan ismerik meg egymást, ha festést változtatnak?

Jöttek dübörgõ szekereken a baszternek is, Ázsiából. Az asszonynép is velük. De csak a fiatalja. Az is mind fegyveres. Tornyos rézsisak a fejükön. A bal karjukon nádból font pajzs. A kardjuk bronzból való, széles és nehéz. Nyilaik mérgezettek. Egy ritka szép menyecskét láttam köztük. Tigriskölyök ült mellette a szekérülésen.

Jöttek két napig tartó átvonulással a kazárok, akiket az elõbbi évben hódított meg a hun. Az íjuk másfélszer olyan hosszú, mint a termetük. A hátukra fekszenek, és lábbal feszítik ki. Szép barna nép különben, de alacsony homlokú. A nyilaikat nem tollazzák. A nyergükön szöges fabuzogány lóg.

Jöttek széles szügyû lovakon a sasszemû rugok, köztük sok veres hajú ember. A subáikat is vérszín vörösre festik. Kétélû szekercével harcolnak. Húsz-harminc lépésre is célt találnak vele. A cél az ellenség lova feje. Ha a ló lerogyott, hosszú lándzsájukkal rontanak a lovasra.

Jöttek a scirek, fehér arcú, szikár, nagy csontú nép. Azoknak is széles szekerce függött a nyergükön. Íjaik kettõs hajlásúak. Asszonyt nem hoztak magukkal.

Jöttek csak gyalog a turcilingek. Kerek pajzsú, rövid kardú népség. Még másnap is éreztem az utánok maradt vöröshagymaszagot. Csak a kardjuk szép: fényesre sikált vörösréz. Azt mondták róluk, hogy csak akkor elegyednek csatába, mikor már a hun lovasság az ellenséggel összekeveredve viaskodik.

Jöttek a herulok. A világ leggyorsabb lovasai õk. Nem irgalmaznak senkinek, de maguk se könyörögnek kegyelmet soha. A zászlójuk csupa halálfõ.

Jött napnyugat felõl a kvádok egy töredéke. Nagy termetû, bokros szemöldökû nyilazók. Az íjuk olyan erõs, hogy a nyilat a deszkán is átröpíti. Prémes bõrökbõl való köntösüket tán nem is szûcsök varrják: irtóztató a szaguk.

Jöttek nyomban a nagy orrú és kék szemû svábok. A vállukon rézlemez, s azon a szöges csatacsép, amellyel a lovat is leütik. Azok csak egynéhány ezren jöttek. A többi, amint mondották, csak tavasszal indul meg.

Azután jötték különbözõ apró-cseprõ népcsoportok, eltûnt vagy szétszórt népfajok maradványai. Így jött többek között egy vandál népcsoport is. Isten tudja, mikor szakadtak el a nemzetüktõl, amelyet azóta Afrikába sodortak a viharok. A lábát szétvetve állt az egyik szekéren egy mázsás, termetes asszony. A palotákat bámulta. Nyitott bekecsébõl kilátszott meztelen két dombja a mellének, s remegett a szekér rázásától. Széles pallos lógott az oldalán.

Jöttön-jöttek, érkezten-érkeztek, egyik jobbról, másik balról, délrõl, keletrõl, északról, nyugatról. Jöttek lovasok, jöttek gyalogosok, jöttek óriási taligák, zörgõs szekerek, csörömpölõ lovak, végtelen hosszú sorokban. Aztán megint lovasok, megint gyalogosok, megint szekerek. Csaknem valamennyi hozta az isteneit is, kõbõl, fából, rézbõl, aranyból való ördögi pofákat: ki díszszekéren, ki csak rúdon, de mindnyájan tiszteletes bizalommal. Átvonultak a városon, át az eddig érkezett táborokon. Letáboroztak a legutóbb érkezettek mellé.

Napokon és heteken át, szakadatlan vonalban özönlött a sok had reggeltõl estig, hol kürtszóval, hol sípok zenéjével, hol tompa csörgéssel, zörgéssel, lódobogással, dobropogással. A vezérek befordultak néhány percre Atillához, bejelentették az érkezésüket, fogadták a rendelkezést, s mentek a haddal tovább.

Karácsonykor jöttek az osztrogótok. Azok már gyalognép voltak. Csizmájuk térden fölül érõ. Sisak helyett állati fejbõrt viseltek, sörényesen, szarvasan. A kardjuk hosszú és egyenes. Három fejedelmük három egytestvér: Elemér, Todomér és Idamér. Rettentõ nagy nép az. Valamikor az övék volt fél Európa: a Volgától a Keleti-tengerig legeltek a gót nyájak. Azonban jött a hun erõ. Balambér kettészakította a nagy, erõs népet. Fele Galliába menekült. Azokat nevezték vízigótoknak, vagyis nyugati gótoknak. A nép másik fele meghódolt a hunoknak. Azokat nevezték osztrogótoknak, vagyis keleti gótoknak.

Az átvonulásuk négy napig tartott.

Nyomukban jöttek végtelennek tetszõ sorokban a gepidák, akiknek királya, Ardarik, majdnem mindenkor Atillánál lakott. Ki Ardariknak mondta a nevét, ki Aladárnak - neki jó volt mindenképpen, mert írni-olvasni nem tudott.

Azok is gyalognép voltak. Ragyogtak a réztõl és aranytól. Végigdanoltak a városon õk is.

Jöttek a szarmaták. Szoknyás férfiak. Egynyelvûek a hunnal. Zömök termetû, rövid nyakú nép. Lándzsájuk állati szarvakból készült. Fegyveres nõk is jöttek velük, víg nótázással; párducizomzatú, macskaszemû hölgyek. Azok pajzsa darvak háti bõrébõl készült, sisakjuk pedig fából. A szarmaták úgy isszák a lóvért, mint mi a bort. Vadbõrszagú nép, mint a többi.

Jöttek a szarmaták rokonai, a rokszolánok. Lovas, nyilas nép az is. A nyergükön madzagon vagy szíjon emberi koponya lóg. Abból isznak. Elhozták a családjukat is, mert ott a hazájuk, ahol a sátorfát leütik. Mosolygó asszonyaik kíváncsian néztek ki a bõrökkel fedett öblös szekerekbõl. A gyermekeik ott lovagoltak a szekerek mellett.

Egy hétig tartott az elvonulásuk.

Aztán a legközelebb lakó jász nép seregelt be, az alánok idevaló raja. Már nem is külön nép, mert rég beolvadt a hunokba, csak a ruhájában különbözik: csontlemezekbõl faragott pikkelyruhát viselnek a harcban. A lovukat is tetõtõl talpig olyannal födik. A pikkelyt durva vászonra varrják, s olyanok, mintha emberré vált halak volnának. De szépfajta nép: barna és holdas szemöldökû, hosszú nyakú. Mind szálas. Nyilazásban elsõ a világ minden népe között.

Végül beözönlött mind a hun nép, a fekete hunok és fehér hunok. Az utóbbiakat hunugoroknak, hungaroknak is nevezik, fele részben meg magukat magyariaknak mondják, mert a Magyar nevû család van köztük legjobban elszaporodva. Akkor láttam csak, hogy a fehér hunok nem csupán a ruhájukért viselik a fehér nevet, hanem azért is, mert az arcuk fehérebb a fekete hunokénál. A hajuk gesztenyeszínû, néha szinte szõke. A fekete hunok haja mind koromszín fekete. Csáthnak bizonyára hunugor volt az elsõ felesége, mert Emõkének is a haja gesztenyeszínû. Ó, gyönyörûm, hol van már a te gesztenyeszínû szép hajad!...

Azok a hunugorok mind két karddal fegyverzetten érkeztek. A jobb oldalukon egyélû kard, a bal oldalukon kétélû. A magyarok közt némelyeknek lándzsa helyett fokos villog a kezében, hasznosabb harci szerszám a lándzsánál. Sok nyergen meg árkányt lehetett látni, szõrbõl font zsineget, amely arra való, hogy a futó ellenséget lerántsák vele a nyeregbõl. Özönlöttek nagy muzsikaszóval, danolva, táncolva, mintha lakodalomba jönnének.

A magyarok szénás-zabos szekereit az ugorok követték. Halászatból élõ gyalognép az. Nem annyira nyílt harcra való, mint inkább arra, hogy a tábort védje, ha netán az ellenség a szekerekig nyomulna, meg hogy útközben meg-megvonja a hálóját a vizekben.

Sok gyomor a nagy had!

A hunok gyülekezése aztán eltartott januárius végéig. Hol egy fekete gubás csapat, hol egy fehér gubás csapat, de az mind hun és hun. Mintha a föld okádta volna folyton õket. A számuk talán azért is tetszett olyan véghetetlennek, mert minden hun hozott vezeték lovat is magával. A csapatvezetõknek és zoltánoknak három lovuk is volt. A vezérek, fejedelmek öt-tíz vezeték lóval robogtak a táborba. De micsoda lovak! Vélnéd, hogy szárnyuk van, mikor iramlanak.

Januárius végén a fõvezér lóra ült, és bejárta az érkezett hadakat. Megnézte, melyik népbõl mennyi jött, s fölrovatta a számukat.

A számlálás napokig eltartott. Itt tízezer, ott húszezer, a jász maga ötvenezer, a gepida nyolcvanezer, a gót hatvanezer. Egy hétig számlálgattuk õket - már hát csak a vezérek szava szerint. Mikor már fölül voltunk a félmillión, abbahagytuk. Ma sem tudom, mennyi nép gyûlt ott össze, de ha ahhoz, amit megolvastunk, hozzászámítjuk a sok százezernyi asszonyt, a táborok végén sátorozó kalmárokat, lócsiszárokat, koldusokat s a gyülevész szemétnépséget, az egymilliónál több lovat és az ezernyi ezer szekeret, no bizony, nagy nyüzsgés volt az ott a Tisza körül!

És ez a rengeteg népsokaság még csak azt se tudta, hogy hova megyen.

Talán február elsõ napja volt, mikor a nap melegétõl megcsordultak az ereszeken lógó jégcsapok. Atilla délután kilovagolt a palotájából, s a vezérek és fõurak kíséretében bejárta a rengeteg hadat.

A sátora már ki volt rakva szekerekre a palota elõtt. Huszonkét nagy szekér vitte csupán azt az egy sátort. Egy kisebb sátorát, amely az útközben való rövid pihenõkre és egyéji alvásra szolgált, egy nagy kerekû aranyozott szekérre rakták.

Este ismét fagyott. Az ég felhõtlen volt. Amint a nap leereszkedett az éghatáron, keleten rengeteg üstökös emelkedett föl. Kezdetben olyan volt, mint egy búzakéve, aztán elvé­konyodott, s olyanná vált, mint a hunok kardja.

Álmélkodva néztük.