A hadsereg fele
átköltözött a Dunán. Elszéledtek, mint az árvíz. És így kétfelé váltan
haladtunk északnak, azután meg nyugotnak. A Duna déli partján Atilla vitte a
had felét, az északi parton Csáth fõvezér.
Az én uram Atilla
kíséretében utazott. A fõvezérrel nem találkoztunk elõbb, csak mikor már
kitavaszodott - a Duna forrásánál, vad, erdõs vidéken. De még mindig Atilla
birodalmában jártunk. A Volgától a Rajnáig terjedt Atilla birodalma: maga sem
ismeri földjét, népeit, királyait. De mégis az övé az a rengeteg terület: egy
szavára mozdul minden népe és királya, s hozza kardját és vérét: követi, amerre
õ megyen.
Egy délelõttön
Atilla két ravója között lovagolok. Ména-Ságh az egyik, Csege a másik. Az a két
ravó szolga létemre is szívesen beszélgetett velem mindig, s én meg az út
unalmait szívesen enyhítettem a velük való társalgással. Ména-Ságh negyvenöt
éves, szakállas ember, gyulladásos szemû és kopasz, a fehér hunok közül való.
Csege olyan korú ember, mint én, szintén fehér hun származású, vastag nyakú és
széjjel-kancsal fiatalember. Gyermekkorában rabságba került, római rabságba, s
ott tanulta meg az írást.
Kérdezgettem
õket:
- Nem
mondhatnátok-e meg, uraim, hogy miért nem visz bennünket Átilla toronyiránt
Rómának?
- Azért -
pislogott Ména-Ságh -, mert okos ember.
És elmosolyodott,
hogy megütközve néztem reá.
- Nono -
mentegetõzött -, hiszen nem kisebbítésedre mondom. De hát te ezt nem értheted.
A nagyvilág ügyei bonyodalmasak.
- Megérteném, ha
megmondanád.
- Megmondanám, ha
tudnám.
- Hát akkor
honnan szedted, hogy azért megyünk nyugotnak, mert Átilla okos ember?
Pislogott. A
szemöldökét mozgatta:
- Átilla még
eddig soha balgatagul nem cselekedett. Tehát ha olyat cselekszik is, amit mink
nem értünk, bizonyos, hogy akkor is okosan cselekszik.
- Istenrõl
mondják ezt a papok.
- Õ is isten:
földi isten. Csatát õ soha nem veszít, javakat soha nem ejt ki a markából, és a
népet egyben tartja.
- Nem is ember ez
- lelkesedett Csege -, halandó isten itt közöttünk!
Vállat vontam:
- Halandó isten?
Isteni halandónak mondtad volna inkább.
Csege rám nézett
a felõlem való szemével.
- Te tán nem
tartod nagynak?
- Átillát?
Hogyne. De a legendák aureolája csak a holt hõsök fején tündököl.
- Tündököl
Átillának máris - szólalt meg ismét Ména-Ságh. - Hát elmondom, amint gondolom,
hogy mi lehet a szándéka Átillának.
Darabig csak
pislogott, de aztán mégis nyilatkozott:
- Õ most
nyugotnak indul, mert a római birodalomnak ott a határa. Európát csupa apró nép
lakja. Többnyire vándornépek. Azok ennek a rengeteg hadnak úgyis hívei. Ha nem
hívei, rendre meghódolnak. Amelyik nem hódol, megsemmisül.
- Ne is mondd
tovább, uram, már értelek.
- No, hát
megyünk, mint a hógörgeteg. Mikor már annyira megnövekedtünk, hogy jobban nem
lehet, le délnek fordulunk: elzúzzuk a nagy római birodalmat.
- Az lesz a
temetés, minõt a világ még nem látott - lobogott Csege.
- A civilizáció
temetése - rebegtem szinte dideregve.
- Megújulása -
komolyodott Ména-Ságh. - Nézd a mezõn azokat a kerek sötétzöld foltokat.
Pásztortüzek helyei azok. A tûz elhamvadása után kopárság, az új tavaszban új
élet.
Elgondolkodva
léptetett. Nem is beszélt többet. Helyette Csege szólalt meg:
- Csak az az
Aéciusz ne volna a világon. Attól mégis... tartok. Ha szembe mer velünk
szállani...
- Átilla ellen az
sem állhat meg - feleltem zúgó fejjel.
- Deiszen az fene
legény. Átillának gyermekkori barátja. Átilla gyermekkorában volt túsz õnáluk.
Aéciusz meg suhanc korában volt túsz a hunoknál. Együtt mulatta át az ifjúságát
is Átillával. Ismeri az a hun fortélyokat valamennyit. Hiszen egyszer maga is
vezérelte õket egy hadjáratban. Gyõzött.
Csáth elõttünk
lovagolt. Hátranézett. Megcsaptam a lovamat, de intett, hogy maradjak. S
megvárt bennünket, hozzánk csatlakozott:
- Mit
beszélgettek?
Csege röviden
elmondta.
- Jól pedzed -
felelte Csáth. - Átillának csakugyan az a célja, hogy a germánokat, kvádokat,
svábokat, frankokat, burgundokat, meg tudom is én, kiket a sereghez csatolja.
De legfõképpen, hogy a vízigótokat nyerje meg. Vagy hogy megtörje a kutyákat,
ha nem hajlanak. Nagy nép az és erõs. Az alánok másik fele is nagy. A frankok
se kutyák. Ha azok hárman nem hozzánk csatlakoznak, hanem a római hadsereghez,
Aéciusz szembeszállhat velünk.
- Velünk-e -
kiáltottam csodálkozva -, ezzel a néppé vált tengerrel?! Én azt mondanám, uram,
hogy ha azok az emberek mind szembejönnének, akik csak élnek a világon, s
utánuk meg azok jönnének, akik már régen meghaltak, de erre az alkalomra
föltámadnának, ezt a hadat akkor se lehetne meggyõzniük.
Csáth tetszéssel
nézett rám.
- Ezt elmondom
Átillának - nevetett csillogó szemmel. - „Ha azok mind...” Hogy mondtad?
És elnyargalt.
Ruszti
csatlakozott hozzánk, a szeplõs-szõke fõravó.
- Mit hallott itt
Csáth? - kérdezte kíváncsian.
Csege elmondta a
beszélgetésünket.
Ruszti komolyan
hallgatta. S az a fanyar mosolygás játszotta át az arcát, amely a hideg talpú
emberek vidámsága.
- Uram -
mondottam a mosolygásán megbátorodva -, ha olyan veszedelmes ember az az
Aéciusz, nem lehetett volna-e hadüzenet helyett azt írni a rómaiaknak, hogy nem
ellenük megyünk, hanem más népek ellen? Akkor Aéciusz otthon maradt volna.
- A gondolatod
késõn született - felelte Ruszti -, Átilla fejében hamarabb.
- Baj, ha nem
idejekorán.
- De idejekorán.
Mielõtt indultunk volna, megírtuk Rómának, hogy nem az õ birodalmuk ellen
megyünk, hanem a vízigótok ellen. A levelet én írtam, de különben se titok. A
vízigótok Átilla alattvalói volnának igazság szerint, de nem akartak adót
fizetni: megszöktek. Galliába húzódtak. Azoknak a megbüntetésére megyünk. Így
tudják Rómában.
- De hát akkor
miért áll elõ Aéciusz?
Ruszti
mosolygott:
- Miért? Azért,
mert azoknak is van eszük. Ha Átilla egyet köhint, akkor is a fejükre rántják a
pajzsot, mert azt hiszik, hogy tüzet köp rájuk. A félénk ember, édes barátom,
kígyónak nevezi a mákos rétest is.
- És ha megverjük
Aéciuszt, mi következik?
- Róma.
- És Róma után?
- Konstantinápoly.
- Aztán mind a
világ!
- Nem. Országot
alapítunk. A kardunk csak arra való lesz, hogy az adófizetõ népek lássák.
- Átilla marad-e
békén? Ki hiszi el az oroszlánnak, hogy eztán csak fûvel él?
- Átilla nem
vérengzõ. Csalódol, ha azt véled. Nem emlékszel-e rá, hogy alig egy éve mért
jártak a követeink Theodóziusznál? A Duna melléki kereskedelem végett.
- Csak nem ül tán
Átilla örökké a Tisza mellett?
- Sõt éppen. Nem
költözik az be egyik császárnak a palotájába se. Ha éppen kívánja a császári
márványpalotákat, hát szekerekre rakatja, s elhozatja a Tisza mellé.
- Nem értem.
- A mi népünk
csak füves helyen élhet. A világon nincs annyi jó legelõ egyvégtében, mint a
Tisza s a Duna körül.
Hargita intett
neki, egy ötvenéves hun fõúr, aki mindig haragosan nézett mindenkire, de nem
haragudott soha senkire, csak a szeme állása volt olyan. Ruszti hozzászöktette
a lovát.
Ketten maradtunk
Csegével. Hallgatagon léptettünk egymás mellett. Hallom, hogy nagyot sóhajt.
- Kihez szállt ez
a sóhajtás? - kérdeztem tréfásan.
Elmosolyodik:
- Megmondom.
Neked megmondom, mert ösmered. Egy szép fehér lány az. A legszebb nõi szem
tulajdonosa. Miatta megyek én a hadba, s legalább tíz embert jegyeztetek a
ravókkal.
Olyan rossz érzés
viszolgott át rajtam, hogy alig bírtam mozdítani a nyelvemet.
- Ki az a leány?
- Ösmered. Hej,
ösmered te! Be sokszor néztem reád irigységgel, mikor ott láttalak az ajtaja
elõtt.
- Dzsidzsia!
- Ugyan no!
Hiszen az gyerek még. Meg aztán olyan rongy kis pesztráért nem gondolod tán,
hogy a halál piacára viszem a bõrömet?
- Emõ?
Máig is bámulom
magamat: micsoda nyugodt színnel mondtam ki ezt a nevet, pedig az ég is
elfeketült fölöttem. Temetõvé sötétült a világ.
- Hát õ - mondta
melegen.
Nem mertem
ránézni. Éreztem, hogy sápadt vagyok. Az a pillanat elég volt arra, hogy
meggyûlöljem azt az embert. A markom a tõrömre szorult: beledöföm! Bele, a
disznó kancsalba!
De nem döftem
bele. Sõt mosolyogva fordultam hozzá, ahogy mellettem lovagolt, tréfásan
rácsaptam a hátára a pálcámmal:
- Ej, ej, gonosz
kópé, hát olyan nagy kisasszonyokra kancsalogsz te? Talán már meg is ígérted
neki?...
- No, nem egészen
- felelte fontoskodón -, tudod, magunkszõrû legény nemigen ugrálhat az olyan
kisasszonyok körül. Hanem arra való a háború, hogy ki-ki megmutassa a virtusát,
ha van. A hunok nem az apák érdemét nézik, hanem kinek-kinek a magáét. Te is
harcolsz?
- Lehet. A
gazdámat kísérem.
- Hát csak arra
vigyázz, hogy mikor csapatos ütközetben vágsz embert, a szomszédodnak kiáltsd
meg: látta-e? Amikor meg szétszóródik a had, s ki-ki megválasztja a maga
ellenfelét, csak a fejire dolgozz a kutyának: nyesd le, és akaszd a nyergedre.
Nem is szükséges a ravók elé vinned, vidd a gazdádnak: ha a fõurak látják,
jobb.
Mindezt tudtam
már, de csak hadd fecsegjen. Összeszedelõzködök addig, s a nyugalom színe alá
szoríthatom a lelkem háborgását.
- És a lány is
beleegyezett? - kérdeztem a lovam nyakát veregetve, oly unatkozón, mintha azt
kérdeztem volna, hogy mennyi a tarhonya a ravók szekerén. - Beleegyezett?
- A lány? Hát
hogyne! - felelte vidáman.
Éreztem a
hangján, hogy hazudik, de az ilyen ügyekben a hazugság is vért fakaszt.
Nyugodt színnel
firtattam tovább:
- De hát hol
találkoztatok? Érdekes! Nem is gondoltam rólad, hogy ilyen nagy kópé vagy!
- Hát... mikor
hol - felelte kitérõen.
- És hogy
kezdõdött?
- Hogy kezdõdött?
Voltaképpen sehogy. Más fiataloknál holmi vallomások járnak elöl, mink már
szerettük egymást, mielõtt beszéltünk volna egymással. Mert a leánynép, hej,
okos az ilyesmiben: csak rád néz, és kilátja a szemedbõl minden titkodat.
- Mégis hát: hol
beszéltetek elõször?
- Elõször? Écska
királynénál. Egy római üvegkereskedõ jött hozzánk, s tolmács kellett. Átilla
engem küldött át, hogy segítsek a nõnek a vásárlásban. Szép aranyos fiolákat és
egyéb efféle apróságokat hozott az az ember. A királyné mind megvette. Van ott
pénz, koma, hordószám: ezer hordónyi arany - keveset mondok.
- Tehát ott
találkoztatok.
- Ottan. Alkonyat
után volt az idõ, s én Aladár úrfival kísértem haza Emõt. Aladárt csuklás fogta
el az úton. Restellte a leány elõtt, visszatért. Akkor aztán a paloták
homályában...
- A paloták
homályában...
- Hát a paloták
homályában megbeszéltük Emõkével.
- Mit?
- A titkunkat.
- A titkotokat?
Micsoda titkotokat?
- Hát hogy
szeretjük egymást.
- Szeretitek egymást?
Hm. De hát ilyen könnyen?
- Hogyne. Õ
szólított meg. Azt mondta: „Végre beszélhetek veled, Csege. Én már régen
értelek téged. Menj el a legközelebbi hadjárattal, és vitézkedjél. A zsákmányt,
tudod, hogyan osztják szét: ki hány embert gyõzött, annyi a része. Te a
palotában hamar úrrá lehetsz. És aztán akkor...”
Köhögtem, hogy az
arcomban égõ vér el ne áruljon.
- És Aladár úrfi?
- kérdeztem köhögve. - Hiszen az udvarolt neki.
Vállat vont.
- Nem tehetek
róla, ha én jobban tetszem - felelte vidáman.
- És azóta
többször is találkoztatok?
- Sokszor. De
mindig csak hazatéret.
Dombra érkeztünk,
ahonnan mély ellátás nyílt a völgyi városokra. Minden város füstölt. Csege
szinte gyönyörködve nézte. Én mögötte álltam, sötéten, keserûn.
Tudtam, hogy
hazudik, mert hiszen Emõke sohasem járt egyedül, s a napnyugta mindig otthon
találta õt, de ha csak századrésze is igaz annak, amit mondott, ha csak annyi
is igaz, hogy Emõke egyszer melegen pillantott rá, akkor...
Csege nem térhet
haza elevenen!
|