39

Atillát az úton mindig magam elõtt láttam száz-kétszáz lépésnyire.

Két legény fia járt vele: Aladár és Ellák. Velük tartott a Nekár-parti frankok elûzött királyfia is. Ott volt továbbá Eudoksziusz orvos, aki az õsszel menekült hozzánk a római udvarból, Elemér gót fejedelem, Ardarik király, az alán király, a kazár király - s még egynéhány ilyen távolról csillag, közelrõl faggyúgyertya. Ott voltak a hun fõurakból: Edekon, Csáth, Oresztész, Berki, Upor, Vacsar, Bálán (a többi fõúr a hadnak egy-egy külön raját vezeti). Atillával járt Iddár fõpap is és Zobogány. Aztán egy selyemernyõs, bíborral kárpitozott szekér: Atillának két felesége ült abban. A szekeret mindenféle cselédség rajzotta körül, s azok között lõdörgött néha Cerkó is, az udvaribolond.

Következett az urak cselédsége. Azok között is elöl a ravók, már akik még nem voltak szabadosok. Aztán a szakácsok, lovászok, egyéb belsõ rabok. Az én uramnak is két lovásza, egy csatlósa és egy mindenes inasa. Fõzni mi nem fõztünk. Atilla asztalánál negyven-ötven ember ült mindennap. Az úr mögött ott álldogált a szolgája is. Én Csáth mögött álltam, és szolgáltam ki. Õ aztán hagyogatott nekem a maga ételébõl egy-egy combot, egy-egy halat, sajtot, gyümölcsöt. Nem panaszkodom reá.

A had, mint az özönlõ árvíz, úgy haladt nyugatnak. A városokat elégették. Akit megfoghattak, rabszíjra fûzték. A szõnyeg, a ruhaféle a szekerekre került - rabolt szekerekre. Az arany- és ezüstkincsek külön vasládákba, a ravók és kincsõrök ügyelete alá.

Egy napon valami leégett városba érkeztünk. Mindenfelé holttestek hevertek. Férfiak, asszonyok, csecsemõk. Helyenként még füstölgött az omladék. Égett bõrszagok nehezítették a levegõt. A templom elõtt oszlophoz kötözött agg férfi halottat láttam: ruha nem volt rajta, feje vértócsában a lába elõtt. S ott fehérlett mellette a püspöki süveg is.

Fölfordult gyomorral álltam meg a templom lépcsõjén. A fehér márványkõ lapokon széles lábnyomok piroslottak. Talán éppen annak a lába nyomai, aki a püspököt megölte. Miféle vadállat lehetett? Hun nem. A hun csak a csatában vad, a védtelennel nem vitézkedik.

Nõi sikoltást hallok.

A templom mellett Ardarik királynak az egyik csatlósa egy fiatal nõt vonszol. A haja fonatánál vonszolja a porban.

Százával láttam már efféle jelenetet. Eleinte rázott. Késõbb már oda se néztem.

De akkor, abban az órában megint rázott.

A templom egyik oszlopa mellett állottam. Körülpillantottam, néz-e rám valaki. Százával, ezrével tolongott az emberi farkas az utcákon s a házakban. Mindenki cipel valamit, mindenki zsákmányolt.

A gepida izzadt, vörös arccal hurcolta a sikoltozó nõt. Az szegény kapkodott, kapaszkodott fûbe, fába, kõbe, halottakba.

Fölvontam az íjamat, és céloztam: ellõttem. A nyilam a gepida oldalában állott meg. Megrándult, s elbocsátotta a nõt. Térdre rogyott, aztán elnyúlt a földön.

A nõ bámulva nézett. Mikor meglátta, hogy a gepida oldalából nyíl áll ki, körültekintett, s arccal a halottak közé borult.

Ez volt az elsõ gyilkosságom.

Ha valaki látta, agyonvernek érte. Abban a minutumban nem bántam. Semmi rendülést nem éreztem a lelkiismeretemben.

A következõ órában elhagytuk a várost. Akkor már a dél elmúlt. Atilla sátora elkészítve várt bennünket. Az étel is készen volt.

Én még mindig azt a fejetlen püspököt láttam: szinte betegen állottam az uram mögött.

Az ebéd szokatlan csöndben kezdõdött, mert Atilla kedvetlen volt.

Vaddisznót ettünk, fõtt vaddisznót, csak torma volt mellette. Atilla elõtt akkor is fatányér, az urak elõtt ezüsttányér. Ittak reá vörös bort ezüstkehelybõl, Atilla kókuszpohárból.

Végre Atilla megszólalt:

- Kik öldösik a nõket és a gyermekeket?

- A gepidák - szólt egy vélekedõ hang.

- A gepidák nem - csattant rá Ardarik.

- A rokszolánok - szólalt meg Csáth -, én magam láttam.

- A gelonok - mondta Hargita.

- Mit tehetünk ellenük? - dörmögte Bálán.

Jólelkû hun úr volt az a Bálán. Érzett a hangján, hogy õ is utálkozik az emberirtáson.

Három hírmondó érkezett.

Az egyik azt újságolta, hogy Galliában megrázkódott a föld, épületek omlottak össze. A lakosság elfutott arról a vidékrõl.

A másik jelentést egy tulipánszín pirosra festett arcú gelon hozta. A vezetõjük meghalt. Kért másikat.

Atilla Hargitára tekintett:

- Rád bízom õket.

Hargita meghajolt.

Láttam a képén, hogy nem takarékoskodik majd a gelonok vérével.

A harmadik jelentéssel egy lovas frank harcos állott elõ. Értesítette a szõke királyfit, hogy a bátyját elûzték, és hogy a koronát küldöttség hozza ünnepiesen.

Már akkor a második fogásnál tartottunk. Nyárson sült túzok volt az. Hol szereztek annyi túzokot? A jó ég tudja!

Egy combot vittem belõle Csegének.

De mért éppen Csegének?

Azt akartam, hogy ha csatára kerül a sor, a közelemben lássam.