|
Az elsõ nagy
állomás, ahol egy hétig pihentünk, Auguszta városa volt.
Atilla
nagysátorát ott állították föl elõször. Csak elbámultam azon az aranytól
ragyogó pompás alkotmányon. Csupa aranyoszlop és csupa aranylemez. Nem is
annyira sátor, mint inkább kárpitokkal falazott emeletes, tornyos fapalota.
Az emeleten
lakott a két királyi asszony is, és a két asszonynak a nõi cselédsége.
Földszint a tágas ebédlõ, amely egyúttal tanácskozóterem is.
Szép idõben csak
három fala volt annak az alsó teremnek. A sarkában keskeny falépcsõ kanyarodott
föl az emeletre. Atilla akkor már aranytól és gyémánttól ragyogó ruhában
járt-kelt közöttünk.
Meg nem
foghattam, mi történt.
A ravók mondták
aztán, hogy hadjáratokon mindig a pompa környezi Atillát, különösen mikor népek
hódolatát várja.
Már akkor velünk
jöttek a markomannok, a kvádok és svábok ezrei is. Azok a fõvezérnek a túlsó
parton haladó seregéhez csatlakoztak.
Ott a Rajna elõtt
hozták el a zászlóikat a türingi törzsek, a Rajnán túli burgundok és a
Nekár-parti frankok, akiktõl az elûzött királyfi Atilla szárnyai alá bújt.
Elhozták neki a koronát, s jelentették, hogy bátyja meghalt. Gondolom:
agyonverték.
Míg ezek a
csatlakozások történtek, az õs hercini erdõ fejszecsapásoktól csattogott.
A Rajnán át
kellett szállania a seregnek, de hol annyi híd, tutaj és komp a világon, hogy
ezt a tengernyi hadat átvigye?
- Vágjátok le az
erdõt! - parancsolta Atilla.
Nem telt bele fél
óra, mennydörgéshez hasonló morgás keletkezett, s ez a mennydörgés tartott
napestig, tartott éjten által.
Amennyi szekerce,
balta, fejsze volt a hadban, mind csak hidat és dereglyét faragott.
A következõ napon
már átkelt az elöl járó hadrész és a vezetõk százai. A kémek persze már
régelõbb.
Ha a nap szemével
lehetne nézni ezt a népözönlést, olyan látvány volna ez, aminõ nem ismétlõdik
többé a föld életében.
Milliónyi hangya
nyüzsög-bözsög a hegyeken és völgyeken, s összesûrûsödik a Rajna elõtt.
Napokig, hetekig szüntelenül látni, mint szállnak a csillogó emberi hangyák
apró csoportokban keskeny sárga fûzfalevelekre, és vonulnak át a vízen.
Ott ismét
elszélednek északnak, délnek, s mint mikor a hajtóvadászaton nagy karéjba
nyúlad a hajtók serege, úgy terjeszkednek a népek is ki száz-kétszáz mérföldnyi
szélességben.
S elõttük vonul,
jóval nagy-elõttük egy másik népsokaság.
Micsoda sokaság
az, amelyet Atilla hada nyom egyre jobban nyugat felé?
A római
helyõrségek, melyek elhagyják a városokat, s menekülnek elõlünk. Keresik
Aéciusz hadát, hogy egyesüljenek vele. Aztán a száli frankok, parti frankok,
mindazok a népek, amelyek ittak már a római mûveltség poharából.
Csak a sátoros
népfajok csatlakoznak Atillához. A kõházakban lakók elvonulnak, s
mennek-mennek, míg csak a római hadsereget meg nem találják.
De hol az a római
hadsereg?
Csak arra, amerre
a nap lebocsátkozik az égrõl.
Mégis van egy burgundi
népfaj, õrült vakmerõségében nevetséget keltõ és tisztelni való egyaránt.
A királyuk,
Gondikár megveti a sarkát, és a mellére csap:
- Mi nekem
Átilla! Mik nekem a földi istenek! Az én hátamat nem látja Átilla maga elõtt!
Valami
nyolcvanezer embere van. Mind hõs, és mind bolond.
Egy óra múlván
vér-sártól piroslik a hun lovak patája, s nyolcvanezer lélek száll a felhõkön
át.
Egy szikla
tövében sebekkel borított, meztelen karú szürke ember fekszik. Se kard, se
sisak mellette. A feje be van horpadva. Õsz szakálla véres. Ruhát alig hagytak
rajta a fosztogató kezek. Mutatják, hogy az ott Gondikár király.
Levettem a
süvegemet.
|