A visszatérés a
katalauni mezõre persze napokig tart. Por, piszok, lógó nyelvû ebek, legyek
felhõnyi sokasága csapatokon, lovakon. Csengés-bongás, fegyverzörgés, robogás,
szekerek nyikorgása. Kiáltozás, kürtölés és utálat lépten-nyomon.
A had minden
kerítetlen várost kifoszt, és minden vetést legázol - egy élõ fûszál nem marad
mögöttünk.
Egy városnak
mégis be van zárva a kapuja: Troának. A had eleje megáll. Mi a csuda ez a
vaspántos nagy fakapu? A sokaság tóba folyik össze: Atilla parancsát várják,
hogy továbbmenjenek-e, vagy hogy nekiállítsák a kapunak a faltörõ kost.
Belülrõl
zsoltárének. A kapu tetején megjelenik a város püspöke. Aranyvirágokkal
díszített fehér selyemkazula van rajta. A fején püspöki süveg. A kezében
ezüstfeszület.
- Ki ért
közületek latinul? - kiáltják le a papok.
Találkozik olyan.
Van a mi táborunkban a világ minden népébõl. Még kínai is, mongol is, szerecsen
is, hát itáliai hogyne volna.
A püspök azt
izeni Atillának, hogy beszélni óhajt vele.
Ismerjük már az
ilyen jeleneteket: a püspök kijön a kapun templomi díszben; vezeti a papságot
meg a város elõkelõ polgárait, s könyörög Atillának vagy hát a vezérnek, mint
valami istennek. Atilla vagy hát a vezér mindenkor azt feleli, hogy nem bántja
a várost, ha illõn meghódol: ami élelem van a falakon belõl, kiadja. Szénát,
szalmát, zabot is - s a kellõ biztosítékot, hogy híve marad a hun népnek.
Mi az a kellõ
biztosíték? A város három elõkelõ polgárának családostul való átköltözése
Atilla székhelyére.
A püspök
visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság tanácskozik, imádkozik, siránkozik.
Nem akad az elõkelõk között egy család se, amelyik elfogadja, hogy túszul éljen
az oroszlánbarlangban. Kitûzik a vörös zászlót, s védik a várost - ameddig
lehet.
Nem sokáig lehet.
A hunok betörnek. Mindenki a templomba vonul. A gazdag családok odaviszik az
oltárra minden aranyukat, ezüstjüket. S az égre néznek:
- Könyörülj
rajtunk, Istenem.
Az ég pedig nem
felel. (Mi a földi élet az ember életében? Azt gondoljuk: minden. Pedig
bizonyára csak egy kis fogságbüntetés, egy kis tanulmányút, rövid kiutazás az
örökkévalóság országából - s boldog visszatérés.)
Troánál azonban
másképp történt.
A püspök kivonult
a klérusával: valami harminc pappal, polgármesterrel, bíróval, tanácsosokkal s
egyéb méltóságokkal. Atilla éppen ott vonult el, hát õ lovagolt a kapuhoz.
Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt.
Fölemelte a
fejét, némán bámult Atillára. Egyszerre, mint valami rémségre, rákiált latinul:
- Ki vagy te, aki
trónokat döntesz te, országokat dúlsz el, népeket igázol? Honnan van ez a
hatalmad? Ki bízta rád, hogy a világot fölforgassad? Ki vagy?
A lélegzet is
elállott bennünk.
S még inkább
eldöbbenek, mikor hallom, hogy Atilla latinul felel.
A mellére csap és
felel, mintha kürt szólalna meg:
- Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Átilla
vagyok, Isten ostora.)
Csak akkor
hallottam, hogy Atilla ért latinul is.
- No, ha így van
- feleli síró szemmel az öreg püspök -, ha téged az Isten küldött, akkor nem
tehetek ellened semmit. Jer, és végezd el rajtunk is a munkádat.
S a kapu kinyílt.
A fehér szakállú
agg megfogta Atilla lovának a kantárszárát, és vezette könnyes szemmel be a
kapun.
Látszott Atillán,
hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, s
belovagolt a kapun a kíséretével.
Kamocsa a kapu
mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, az utánuk özönlõ hadnak
egyre kiáltozták:
- Ne bántsátok a
polgárokat: a király rendelte!
Mikor a város
piacára értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek.
- Te szent ember
vagy - mondta neki -, szerencse van azokkal, akikkel te élsz: velem kell
töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy ami
gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják ki a hunoknak. A
takarmányfélét is.
S haladtunk
tovább.
A had rendben
vonult át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek
zörgése. A benn lakó népbõl csak tél-túl látszott egy-egy agg férfi. A házak
némák voltak. A lakosság bizonyosan elbújt mindenfelé a pincékbe, padlásokra. A
zoltánok a fõutcán állottak, nehogy a király tilalmát valaki felejtse.
Mikor kiérünk a
város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egy része lovon, szekereken,
gyalog menekül az északi erdõség felé. Az asszonyok hátán gyermekek, s a
nagyobb gyermekeken batyuk, kosarak. Erdõkbe, nádasokba igyekeznek, mint
mindenhol. S leginkább a leánynépet rejtegetik.
Ahogy átmegyünk a
hídon, hát ott bukdácsol a mezõn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén
két gyermek. A hátán lepedõben egy csecsemõ. Mellette fut még öt mezítlábas
kisleány és két serdülõ szép szõke leány. Mindenik cipel valamit, rongy,
hitvány semmiségeket, még a meszelõt is. A nagy, lihegõ sietésben hol az
asszony bukik el, hol valamelyik gyermek, és sírnak-rínak valamennyien:
- Jaj, anyám!
- Jaj, édes
kicsim!
S hogy
vissza-visszapillant, látja: nincs menekvés. Megáll a patakparton. Könnyes
arcán sápadt rémület. S néz, mint az õrült.
Atilla megállítja
a lovát, és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.
Urkonnal
odasietett a püspök is, és biztatja, hogy ne féljen.
Az asszony a
gyermekeit vonszolva térdel Atilla elé, és nem tud szólni, csak reszketõ két
kezével, omló könnyeivel könyörög.
- Mind a te
gyermeked ez? - kérdezi Atilla.
- Mind, uram! -
sírja az asszony. - Özvegy vagyok. Ha megöltök, tíz árvám marad kenyértelen.
A püspök
tolmácsolta a beszédüket.
Atilla intett a
kincstartójának, Upornak. Mondott is neki valamit. Upor erszényt vont elõ a tarsolyából,
s pénzt olvasott belé, aranyakat. Lehetett háromszáz.
- Térj vissza
békén a városba - mondotta Atilla az asszonynak -, és nesze ez a pénz, neveld
föl rajta a gyermekeidet.
Odarendelte az
asszony mellé Botár testõrt, hogy kísérje vissza a városba.
Már Orleán alatt
láttam, hogy a hadban sok a beteg. Sápadtan, kék foltos szemmel támolygott
némelyik. Leült, és vért hányt. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra;
hullt az ember, mint a legyek õsszel. A sereg szaga már különben is irtóztató.
Eleinte a
forróságot okoltam, hogy azért. De haltak borús napokon is. Egyszer csak
hallom, hogy Eudoksziusz orvos pestisnek mondja a sok megbetegülést.
Mikorra
visszafordultunk, már az út mellékén halottak hevertek. Itt egy neur, amott egy
herul, sváb, markomann, összevissza minden nemzetbõl, ki hason, ki oldalt, ki
hanyatt. Aki egyszer eldõlt, ott hagyják az útfélen. Ha értékes a fegyvere,
elveszik tõle. Bocskorát, ha jó, levonják. Köntöse, ha jó, kifordítják belõle.
Mindenét elszedik, õt magát ott hagyják.
Atilla olyan
komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.
Egy délután,
ahogy Csege mellett lovagolok, elõttünk tántorodik el egy bõrdolmányos
turciling.
Az ember tarajos
rézsisakot visel. Bizonyára Orleán alatt ragadta el valamelyik római tisztnek a
fejérõl, vagy hogy fejestül vette le. A sisak a szemünkbe ötlött már elõbb is.
Hogy az az ember
eldõlt, a sisak legurult a fejérõl.
Csege leugrott a
lóról, és fölkapta. A maga fejére tette.
Irigyeltem érte.
A sisak taraján gránátkövek piroslottak, s föltolható arcrostélya volt. Megért
két aranyat békeidõben is. De hány aranyat ér háborúban! Csak a réztarajt kell
beborítani egy darab posztóval vagy bõrrel, s egy vagy két toll kell reá, akkor
aztán a hunok tudják, hogy a sisak viselõje közülük való.
Másnap Csege
fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.
- Végem - mondta
sápadtan.
Ötödnapra
daganatok támadtak a hóna alatt meg a torkán. Este már készen volt a halálra.
Vizet kért tõlem.
A táborban már
mindenki aludt. Elmentem vízért, s innia adtam.
- Köszönöm -
pihegett -, otthon van egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem; neked
hagyom. - S a kezét nyújtotta.
Megigazítottam a
fáklyát, hogy az arcába lássak, s hozzáhajoltam.
- Csege -
mondottam reszketve -, nem izensz-e Emõkének semmit?
Még abban a
gyászos órában is Emõke volt az eszemben. A másvilágra menõ embert a halál
kapujában ragadtam meg.
Rám nézett, és
bágyadtan felelte:
- Nem.
- De hát miért
nem izensz?
- Minek?
- Csege -
mondottam a karját megszorítva -, ne menj hazugsággal a másvilágra: mondd meg
nekem, hogy amit Emõkérõl fecsegtél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha!
Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy
hazudtál.
És a szemébe
néztem.
Nem felelt.
A szeme már akkor
üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fûbe.
Egyre nehezebben lélegzett... Még egyszer rám nyitotta a szemét: a tekintete
kérdõ és csodálkozó volt.
De nem szólt
többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.
|