Atilla sátora
nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám, Aéciusz nem
oda vezette a hadát, ahová vártuk, hanem lejjebb, keletnek nyomakodott. A
Vezle-patak, amely a táborunknak mögötte folyt, egyszer csak azt látom,
elõttünk van.
Csáth is
morgadozik:
- Mi az Isten
fekete csudája!
Atilla az Ob
folyónál hagyta Ardarikot, hogy a gyülekezõ hadakat fedezze, s hogy a római had
fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.
A magyarázat
aztán az elsõ római lovasok megjelenésével egy idõben érkezett: Aéciusz megrohanta
a gepidákat, s áttörte a vonalukat kelet felé. Tizenötezer emberünk veszett el
abban az ütközetben.
A megmaradt
gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé: védjék, ha rákerül a sor.
Akkor, hogy arra
kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, eszembe ötlött nekem egy
halom a mezõn jó távolocskán tõlünk. Az a halom a két had között... Mikorra én
erre gondoltam, már a mi seregünk négy csapatja vágtatott arra. De a római
hadból is: egy sebesen száguldó nagy lovascsapat. Látszott, nagyobb a mienknél.
Nagy roppanással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.
- Rossz jel -
morogta mellettem Bial táltos.
- Miért volna
rossz jel? - fordultam rá kedvetlenül. - Ha mi elõbb lódulunk és nagyobb lovassággal,
a miénk a domb!
- Éppen ez a
rossz jel! - csapott el a fülem mellett a táltos.
- Mi?
- Hogy nem
lódultunk elõbb, és nem nagyobb lovassággal.
A táltosok
csúnyán megváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistõl való félelem volt-e az
oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete
ruhájukban olyanok voltak, mintha a halál szolgái volnának.
- Attól tartok -
szóltam bosszúsan -, hogy ti, babonás papok, hangosabban számláljátok a rossz
jeleket, hogysem kellene. Bocsáss meg: nem okosság.
- Mi a babona? -
fufnyázott vállat vonva. - Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun
vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.
S hogy így három
ujjával gesztikulálva beszélt, olyan volt nekem, mintha a Szentháromságot
gúnyolná.
Én is
megbosszankodtam.
- Az Isten egy.
Hun isten nincsen, latin isten sincsen, görög isten sincsen. Az isten: Isten;
közös atyja és ura minden népnek. Nem harcol dombokért se velünk, sem ellenünk.
- Tudatlan rab,
nem disputálok veled.
- Mert tartasz
tõlem.
- Tõled?
- A szavaimtól,
az igazságtól.
Sötéten nézett
porosz szemöldöke alól.
A gazdám szekerén
állottunk, a sátorunk oldalában.
- És ha én
bebizonyítom neked - mondta halkan -, hogy a hunok istene nem egy a
rómaiakéval...
- Azt ugyan meg
nem bizonyítod.
- Nem
bizonyítom-e avval, ha megmondom elõre, ami történik?
- Az csak
koholás.
- De ha
bebizonyosodik?
- A fejemet neked
ajándékozom.
- Köszönöm.
Értéktelen ajándékokat nem fogadok el.
- Nekem nem
értéktelen.
- Biztosíts, hogy
nem mondod el, amit közlök.
- Itt a kezem. De
ha nem teljesedik?
- Raboddá
tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.
- Hallgatlak.
- Hát tudd meg,
hogy a jelek ma mit mutatnak: Átilla elveszti a csatát.
Ezt olyan
meggyõzõdéssel mondta, hogy a szava végigborzongatott.
- Lehetetlen! -
döbbentem el. - A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig leírhatatlan
sokaság. Átilla sohase vesztett még csatát. És hát az Isten kardjáról
megfeledkezel?
Leült a szekér
kerekére, és a markába csavarta deres sárga szakállát. Komoran bámult maga elé.
|