Csak Atilla
sátrának nyílt oldalú termében égtek a fáklyák.
Az asztalon azok
a csirkék illatoztak, amelyeket Troa városa küldött ki Atillának. A hun fõurak
és egyéb királyok szótlanul falatoztak. Ott ült közöttük Lupusz püspök is. Még
akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén; a nagy
ezüstfeszület elõtte. Nemigen evett, csak a szakállát simogatta, s olykor
aggódva nézett Atillára. Olykor fölrántotta a szája szélét, és sziszegett.
Köszvény bántotta a jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor elõtt a különféle
nemzetek vezérei is. Parancsra vártak. Atilla még vacsora közben is
oda-odaintett Ména-Sághnak, hogy mutassa a táblát. Fekete deszkalapon színes
vászonszeletkék jegyezték a két tábor csoportjait. Atilla untalan azt
nézegette, s evés közben is rendelkezett, hogy melyik hadcsoport hova
helyezkedjen; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok, ha a
római hajnalban kezdené a támadást.
Közbe-közbe kémek
érkeztek s elõõrségi jelentések. Odaát semmi se készül.
Gondolható volt:
sötétségben nem mozoghatnak a hadak. Hold nincs. A csillagok világítását
eltakarja a felhõ.
A vacsora végén
sajtot tálaltak és borban fõtt gyümölcsöt.
Lupusz püspök
fölkelt, és a serleget maga elé tette.
- Hatalmas
király! Királyok királya! - kezdte ünnepélyesen. - Engedd meg, hogy szóljon a
szolgáknak szolgája. A hír véres betûkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös
jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahová árnyékod vetõdik, és elsápad a
bátraknak arca, ha reájuk nézel. De mondjanak bár világ farkasának, vérivó
ördögnek, ha én elõbb jutok az Isten színe elé, elmondom neki, hogy városomon
át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói nyugodtan alszanak
a mai éjszakán.
És jóságos öreg
szemében hála érzése csillogott.
Az urak nem
értették õt, legföljebb a Nekár-frankok ifjú királya meg Oresztész meg én, de a
hangja ünnepi volt, és s beszéde magasztos, mint a zsoltárének.
Atilla hátradõlt
a székén. Kiálló szemöldökcsontja árnyékot vetett a szemére: nem láthattam,
hogy tetszik-e neki, amiket a püspök beszél. Mert csak a szeme árult el olykor
valamit annak az embernek a lelkébõl, az arca mozdulatlan volt, mint a
kõszobroké.
Az öreg
folytatta:
- A világ ez idõ
szerint nyugtalan, mint a hullámzó tenger. Minden nép egy-egy hullám. A
hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt.
Atilla intett
Oresztésznek:
- Tolmácsold a
vendégeimnek, amit az öreg mond.
A püspök
hallgatott, míg a tolmács elmondta az addigi szavait, aztán átszellemült arccal
folytatta:
- Az óvilág népe
eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az
övékével. Sok vér folyik majd. De a történelem tanulsága, hogy az emberi faj
könnyben és vérben újhodik meg. Minden nagy viharban sok a törés, romlás,
pusztulás. Termések sárba verõdnek, nyájak szerteszóródnak, fák kiszakadnak
tövestül, sziklák leomlanak, és zúznak élõket. Mennyi kár, mennyi siralom az
omladékokon! De ha a vihar elzúgott, éltetõ erõvel teljesedik meg a levegõ. A
ledõlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberi lélek munkára buzdulva
folytatja életét. Átilla, nagy király, te vagy a vihar, melyet Isten bocsátott
az emberi fajra! Híred zúgó szélvész. Kardod villám. Néped dübörgõ fergeteg.
Isten akarja, hogy így legyen. Mert semmi sem történhetik az õ akarata ellen.
De mert jó ember vagy, tisztellek téged, ha rettegve nézem is óriás dúlásodat.
Isten boldogítson azzal, hogy a vihar után lásd az újraéledést, s ahogy az
Isten a te kezeddel verte a világot, a te kezeddel is áldja.
Odalépett
Atillához. Atilla a kezét nyújtotta neki. Az öreg meg akarta csókolni azt a
kezet. Atilla azonban magához ölelte õt.
- Áldás! -
kiáltották a hunok.
- Vivát! -
kiáltották az idegenek.
- Hohh! -
kiáltották a gót vezérek.
S ittak Atilla
egészségére.
A király kissé
hunos latin nyelven csak úgy ültében felelt:
- Hiszem, hogy az
emberi élet nem ezen a földön kezdõdik, és nem ezen a földön végzõdik. Bolygunk
és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van, aki tudja. Engem a hunok Istene
küldött, aki Istene a világnak is. Kardot adott a kezembe, hát én azt nem is
ejtem el. Ki állhat meg énvelem szemben?
A hunok lelkes
áldásra csattantak. Atilla szeme is csillogott. Méltóságos mozdulattal emelte a
püspök felé a poharát, jeléül, hogy az õ egészségére köszönti, s fölkelt.
|