46

A társaság egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt.

A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták. Sietést dolgoztak.

Már vacsora közben is láttam, hogy valami különös jövés-menés, mozgolódás van a sátor elõtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is ügyeltem. Csak vacsora után néztem szét: mi az a különös duhogás, forgolódás a sátor elõtt?

Látom, hogy egy lombos-leveles nyírfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tízlépésnyire kis máglyát raknak a jámborok. A táltosok mind ott tesznek-vesznek a máglya elõtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszögletû követ hoz a fején, Sármánd meg kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.

Tehát istentisztelet. Az urak arra várnak.

A máglya ugyan föllángol, s megvilágítja a körülötte mozgó papokat: Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében: a torosztók és jámborok csak a közönséges hadiruhájukban sürgölõdnek, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.

A nyírfa alá három félmeztelen papi zenész kutyorodik. Kettõnél hosszú dob van; a harmadiknál tölcséres aljú, hosszú síp - hun szóval: tárogató.

Az urak Atilla körül alacsony székekre helyezkednek el. Kint a máglya mögött nézõk sokasága áll - leginkább a vezetõ öregek...

A dobosok megbüfögtetik a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát vonyít.

Egy pap nagy fehér viaszgyertyát gyújt. Másik pap vizet vagy mit loccsant valami magasra emelt tálból az ürü hátára. Az ürü megrezzen.

Zobogány meghajlik elõtte, mint valami ember elõtt, s egyszer csak tõre villan: belemélyeszti. Vitos táltos éppígy cselekszik a fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A fehér ürü vérét ezüsttálban fogják fel. A feketéét vasedényben.

A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe felgyûri a köntöse ujját, és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekercét érint a tûzhöz, és leválasztja a fekete kos két szarvát. Adja Vitosnak. Vitos a süvege szélébe illeszti a két szarvat a füle fölé.

A zene elhallgat.

Az öreg Iddár felhág a nyírfába vert fogakon, s a lombok között megáll. Szétterjeszti a kezét, és reszketõ hangon énekli:

- Csönd! Csönd! Csönd!

Mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.

Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét. Nagy ezüstkanálba teszi, és fölemeli a tûz elõtt.

Iddár a fán kelet felé fordul, s a magasba kiált:

- Teremtönk! Isten urunk! Napnak, holdnak vezetõje! Föld ura! Víz ura! Csillagos egek ura! Fordítsd felénk orcádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tûzben, lángban néked áldozunk.

Zobogány beleveti a nyelvet a tûzbe. A papok kórusban kiáltják:

- Segíts bennünket, Teremtõ Isten urunk! Légy velünk!

Iddár leszáll a fáról. Fogja a szent kanalat, amelyben a fehér ürü szíve piroslik. A magasba tartja.

Imádkozik:

- Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgetõ, földet rengetõ hatalmas Öreg Atya! Mint ez a szív ég a tûzben, a mi szívünk nem különben ég irántad szeretetben. Légy velünk!

- Légy velünk! - zúgják rá a táltosok és velük a nép.

Iddár beleveti a szívet is a tûzbe.

A szent zene ismét megszólalt.

Iddár ismét fölhág a fára. Magával viszi a viaszgyertyát is. A lombok közé rejtõzik.

- Csönd! Csönd! Csönd! - énekli lenn Zobogány.

A zene elhallgat. Egy elfojtott köhögés hallatszik a külsõ nézõk közül.

A fõtáltos néhány percig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét, és kiált:

- Mennyben lakó hun szellemek! Éjszakákban lengõ árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl íjatokat! Ûzzétek el az idegen szellemeket! földbe! vízbe! örökös sötétbe!

A fehér ürü vérét a tûzbe csorgatják.

A tûz sistereg. Gõzoszlop gomolyog föl. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyújt neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról bal felé, s közben érthetetlen igéket mormog.

Vitos lép elõ. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szívét. Szól síri hangon a földre nézve:

- Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördögök ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!

- Ne árts nekünk! - mormogják mindnyájan.

Az áldozókõ alá veti a nyelvet, a gödörbe. A vastál vérét is oda önti.

A tûz már nem lángol, csak a parázs ég.

Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindenikre lapockacsontokat helyez. Kezét a csontok felé tartva áll a továbbiak folyamán mozdulatlanul.

Vak Káma, aki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, fölkel. Két véres kard van a kezében. A tûzre aszott füvet dobnak.

Vörös láng rebben föl. Káma a tûz felé fordul, s magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.

A zene elhallgat.

- Hajoljatok meg! - énekli Iddár.

Mindenki meghajol.

Káma rezgõ, öreges hangon énekel:

- Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun népet. A te kardod van Átilla kezében. A te erõdet öntsd belénk a magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te választottadat, Átillát!

- Segítsd Átillát! - mormogja a nép a táltosokkal.

A tûz fénye vörösen csillog a fõtáltos süvegén. Mindenféle apróság fityeg azon: aranypénzek, ezüstbõl vert apró állatfejek, mindenféle fog és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van olyan csillogó aprósággal.

Atillára lestem. Mozdulatlanul ült a székén. Fekete szakállával, árnyékba süllyedt szemeivel, sápadtas arcával olyan volt, mintha az éj szelleme volna.

A táltos folytatja:

- Isten urunk, ki messze napkelettõl elhoztál bennünket a Tisza rónáira, Tisza rónáiról a nyugoti népek országába, erõsítsd meg a mi kardunkat, hogy acélja acélt vágjon. Sújtása legyen, mint a viharok villámáé.

- Mint a viharok villámáé - mormogja a nép büszke-ájtatosan.

Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.

A tûz ismét föllobog.

Káma énekel:

- Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár, és oly sûrûn szálljanak, mint a jégesõ. Ellenséges bûvölés cél elõtt le ne ejtse, cél fölött el ne sodorja, célban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg. Áldd meg nyilainkat!

A tûzön száraz lóhere lobog föl.

Káma kantárt vesz a kezébe. Tartja a tûz fölé. S énekel:

- Isten urunk, adj erõt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket, homályosítsd el szemüket: rohanásuk legyen, mint a dübörgõ fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntõ, ellenséget vérében tapodó. Szárnyazd meg a lovainkat, acélozd meg inaikat, tedd õket sebezhetetlenekké. Adj erõt a mi lovainknak!

Az utolsó mondatot ismételte a nép is.

A tûzre kis ezüstvederbõl bort öntenek. Egy percre sötétség lep el mindent.

Azután a megint föllobogó és sistergõ tûz magas gõzoszlopot vörösít meg.

Káma a kardot a tûz fényében fölfelé forgatva kiáltja:

- Hunok árnyékai! Jertek elõ! Balambér apánk! Megyer vitéz! Tarkány fõpap! Decse! Verbõc! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa! Makó! Balogh! Géza! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi szeretetteink! Tûzbõl, vízbõl, égbõl, földbõl gyertek elõ! Gyertek, mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhõ! Gyertek, mint az éjben lengõ árnyék! Gyertek elõ, segítsetek minket!

- Segítsetek minket! - mormolja a nép.

Iddár fõtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába.

Odaszúrja föléjük a nyilat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé odatûzi az égõ viaszgyertyát.

Atilla fölkel. A nép eloszlik. A fõpapok Atilla sátortermébe vonulnak. Az igricek a sarokban ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben ül. Mellette jobbról alacsony tábori széken a fõvezér, balról Ardarik király. Lábánál a szõnyegen Ellák és Aladár. Aztán sorban a fal mellett a különféle fejedelmek és a hun fõurak.

A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya serceg. A tábor körös-körül az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, amely hasonlatos a tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt elõttünk, a papok nyúlongó árnyékait lengetve a sátor falán.

A két dob dühösen bufog. Tenyérrel, ujjal veri a dobos. A sípos az ajkához illeszti a tárogatót, és egy véget soha nem érõ melódiát fúj:

A terem közepén Zobogány táltos áll. A fejét az égnek fordítja, karjait széttárja, s megindul a kör tisztáján, és fokozódó gyorsasággal halad. Csakhamar fut, és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a sátorból akarna menekülni. A dob döbörgése egyre szilajabb. A futás egyre lihegõbb. Már a haja is röpköd, már szinte az egész teste zihál. Íme, már meg is lassul, s erõtlen lábbal kereng. A szeme bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arca szederjes-vörös, azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédül, és tajtékzó szájjal rogyik le a terem közepén.

A táltosok körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat:

- Mezõ... virág... rárók... füröd....

Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel.

Káma pap Atillához fordul:

- A mezõ vérvirágot terem. Rárók és sasok egy porban fürödnek.

Hallgatva bámulunk. Némelyek vállat vonnak, másak maguk elé gondolkodnak. Atilla is a szeme sötétjébõl néz maga elé.

Az embert fölfogják ketten, s elviszik. Gondolom: valami mérges növény levét itta a szertartás elõtt, mert olyan volt, mint az õrült.

A zene ismét megszólal.

Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a szõnyeg közepére, s fehér posztón különféle színes vesszõket rázogat. Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az Isten nevét kiáltozva iparkodik a vesszõk összeállásából a jóslatokat kifejteni.

Az alán pap jóslata szebben hangzik:

- Látom az ellenséget hétfejû sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul, porba hull. A római kard fehér. A hun kard piros.

Atilla feje megmozdul. A hun fõurak tûnõdõn susognak:

- Aéciusz...

Jöttek aztán a gót papok. A tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak ködösen, dodonaiasan. A jelenvalók lélegzetüket is visszatartva figyeltek.

Végül a hun táltosok becipelték vasfogókkal a két izzó követ, s ráhelyezték egy halom parázsra a terem közepén.

Áhítatos csend következett.

Iddár aranyozott végû ezüst csípõvassal fölvette a megfeketült csontot a kerek kõrõl, s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arccal vizsgálta a repedezéseket.

Az arca hol elborult, hol kiderült. Zobogány is fogta a csontot. Nézte figyelmesen.

- Semmi érthetõ - szólalt meg végre, a vak fõpaphoz fordulva. - Csak egy nagy repedés.

- Érthetõ - felelte a fõpap.

S Atillához fordult:

- Az ellenség vezére elesik.

Mindenki megmozdult. Csak Atilla maradt mozdulatlan.

- Lássuk a másikat - mondotta.

A másik kövön még füstölgött a csont. A zene ismét megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidézõ igéket.

Végre Iddár pap azt a csontot is fölvette. Nagy csend. Iddár pap szótagonkint olvassa:

- A hun... lel... kek... ve... le... tek... har... col... nak...

Az urak fölugrottak. Mindenki a csonthoz sietett. Atilla legelöl.

A fekete lapocka repedései, amint nekem késõbb Bial lerajzolta, hun betûkkel adták az olvasott mondatot.

Minden arc felderült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és álmosan.

Atilla hozzá fordult:

- Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény lelkeket megkérdezd?

A püspök fölkelt, és alázatosan felelte:

- Nincsen, uram. A mi vallásunk csupán egy jóslatot ismer.

- Mondd.

- Ahogyan Isten akarja.

- Akkor jó - csapott Atilla a kardjára -, ha Isten akarata, hogy ez a kard az oldalamra kerüljön, azt is akarja, hogy vágjon!

Bólintással üdvözölte az urakat, és fölment az emeletre.