|
Meggyújtottam egy
fáklyát, s elindultam az uram elõtt. A sátrak körül mindenfelé alvó katonák
hevertek. Csak az ebek ugatása hangzott az éjben.
A gazdám a
fõvezérrel lépkedett utánam. Nem beszélgettek. Csak mikor a sátorunkhoz értek,
s a fõvezér fölült a lovára, akkor kérdezte Csáth:
- Hát nem mi
kezdjük?
- Már alig -
felelte álmos-egykedvûen a fõvezér.
- A jelek nem
világosak?
- Nem. Átilla
bizonyosan végignézi reggel még egyszer az állásokat.
Elámultam a
fõvezér szaván. Késõbb világosodtam rá, hogy Atilla szándékosan viselkedett úgy
az idegen fejedelmek elõtt, mintha a jelek kedvezõk volnának.
- S ha õk kezdik?
- kérdezte Csáth.
- Nem hiszem -
rázott a fején a bátyja. - Aludj, amennyit csak lehet. Én még ebben az órában
indulok.
- Délnek?
- Arra. Két
kémünk vállalkozott, hogy felgyújtja a szénás szekereket, ha szél fúj. Közel
állították egymáshoz. Isten ha segít, a hátukba kerülök. Vigyázz majd a
pataknál, ahol nádas.
S a két testvér
kezet fogott.
Csáth gondolkodva
lépett be a sátorba. Megállt, mintha tûnõdne valamin, azután akkorát ásított,
hogy az álla csontja is megroppant.
Beletûztem a
fáklyát az oszlopvasba, és segíteni akartam neki a vetkezésben.
- Ma nem
vetkezünk - hárított el Csáth. - Te is csak ruhástul heverj le. A kardodat se
tedd le.
Belenyúlt a
ládába, s két kis bõrtömlõt vett ki onnan, akkorákat, mint a kisgömböc szokott
lenni.
- Vidd ki -
mondotta -, és akaszd hátul a nyeregre. Takard be vizes ruhával. Egyiket a
Villámra tedd, másikat a vezeték lóra. Megállj - szólt ismét a ládába hajolva
-, neked is adok egyet. Harc közben nagy a szomjúság.
Kihúzta belõle a
dugót, és megkóstolta.
- Veszekedett
teremtette! Megecetesedett! Ízleld csak. Ecetes!
- Nem csoda -
feleltem. - Tudod, uram, hogy pincét nem hoztunk magunkkal.
- Hát a királyé
mért nem romlott meg?
- Hordókban
hozták vizes bõrök alatt.
Ledõlt a
kapcsokon függõ ágyba, s legottan elaludt.
A lovak ott
álltak szerszámban a sátor mellett. Velük virrasztott Karacs lovász is. A
nyergen akkor már ott lógott a rézzel borított somfa buzogány s a puzdra, amely
tömve volt félöles nádnyíllal.
- Vess a lovak
elé - mondottam -, reggelnek elõtte aligha lesz dolgunk.
Karacs ásított.
- Nem látod -
felelte -, hogy rajtuk a zabos turba?
S õ is ledõlt a
sátor oldalába.
Én a sátor ajtaja
elé feküdtem, a bõrereszet alá. Az ágyam az oszlopokra volt csatolva. Alattam
Ladó aludt meg két rabfiú. Még az Alpesek között osztották õket Csáthnak. A
lábukon még lánc volt.
|