|
Sokáig nem tudtam
elaludni.
Arra gondoltam,
hogy lesz-e még éjszakám ezen a földi világon, vagy hogy ma látom utoljára a
Göncöl szekerét. Milyen más volna ez az éjszakám, ha Emõkével nem találkozom:
aludnék most otthon Konstantinápolyban, a tengerillatos csendes nyári éj ölén,
s nem hallgatnám az alvó pokol közepén, hogyan ropogtatja a zabot az az állat,
amely talán már reggel a Halál világába ragad bele engem a hátán.
Éjféltájt aztán
mégis elnyomott az álam. De meddig alhattam? Nyáron már éjfél után háromkor
pirkad az ég. Arra ébredtem, hogy a tábor zörög. Mindenfelé dobog a sok ló.
Itatóra viszik õket.
Fölléptem a sátor
fogas oszlopára, s az ellenséget szemléltem. Hát ott is nyüzsögnek. A két tábor
közt lovak milliói. Mind a patakon. Vajon jut-e víz mindnek? És hát meglesz-e
ma a csata?
A gazdám is
fölkászálódik. Mosdik a tenyerébõl. Bajuszát, szakállát törli a markába. Tartom
a bõrköntöst. Fölrántja. Siet Atillához.
A hunok már mind
lovon ülnek. A fiatalja nyergetlen lovon, csupán a gubáját vagy egy bõrdarabot
vagy pokrócot csatolva maga alá. Az öregek is alacsony kápájú nyergen. Atilla
sátora felé forgatják a fejüket. A távolabbi mezõkrõl is át-átkiabálnak:
- Mi lesz már?
Indulunk-e?
A fiatalságnak
viszket a marka. Az idõsebbek is jónak vélték volna a száraz, napos idõt. S
jobb reggel, míg meleg nincsen. S mindig jobb ma, mint holnap.
Magam is
türelmetlen voltam. Míg a gazdám Atillánál idõzött, még egyszer megvizsgáltam a
csatokat a kantáron, kengyelen, harci dolmányomon, hevederen. Tõrömet, kardomat
a sarum talpán csiszolgattam. A két térdemre lószõrrel tömött bõrzacskót kötöttem,
mint a többiek.
Egy arab kereskedõ befurakodott a hunok közé, és oroszlánzsírt árult.
Vettek belõle sokan, és tréfálkoztak vele, hogy nyerített-e az oroszlán, vagy
röfögött. Az arab esküdözött, hogy tulajdon késével szedte ki a zsírt az
oroszlánból Afrikában.
Végre Atilla leizent, hogy egyen-igyon mindenki, meg hogy a lovakat
abrakoljuk.
Hát elõfüstöltek a tábori konyhatüzek. A sátorok utcáin marhákat, borjúkat,
bárányokat, juhokat vezettek mindenfelé.
- Hát nem harcolunk ma? - bosszankodott egyik-másik.
- Talán délután.
- Délután? Öregapám se hallotta!
- Nem látod, hogy a nap szembesüt?
De hát miért nem támad a római? Nekik nem süt a nap a szemükbe.
A kémek hírelték, hogy Aéciusz még egy sereget vár. Másnap reggelre
készülnek.
- Délután harcolunk - mondta Csáth, amikor a harci köntösét levetette, hogy
vigyázzak reá.
Meleg volt. A
tüzek fölött öles nyársakon forgott az az erõ, amely majd délután csatázik.
|