A sátorok déli
árnyéka rövid még, mikor Kászon kürtös megjelenik a királyi sátor ormán, s
belefúj a nagy fehér elefántcsont kürtbe:
Ezernyi ezer kürt
rivall meg, és ismétli ezt a három iszonyú üvöltést. S ha csend volna,
hallatszana, hogyan száll ez a három hang át a táboron a messzeségbe is, ahova
szem már nem láthat, de ahol még a mi népünk sokadozik.
De csörögnek a
fegyverek. Kiáltások zûrzavara egyszerre a tábor: nevek, hívások, parancsok
hangzanak összevissza.
Mindenki lóra
fordul. Mindenki kötözi-igazítja magán a bõrsüveget, sisakot, mellvasat,
pajzst, puzdrát, kardot, kelevézt, lován a hevedert, íján az ideget. A
szarmaták és rokszolánok fejükre vonják a szarvazott fejbõröket. A gelonok
emberi koponyákat tûznek a dárdájukra. A markomannok ökörszarvakat csatolnak
föl. A megjelenésük ördögi.
A sereg elõtt
harminc helyen gomolyodik fel egyszerre az áldozati tûz füstje. Az idegen népek
papsága is áldoz. A hun papok lovat áldoznak, fehéret, a szarmaták és gelonok
embert.
Egy ismeretlen
kürtrikoltás jött a távolból, északról, valami hosszan kígyózó hang, amelyet
még nem ismertem.
- Fenn mán
kanyarítanak - mondta egy lovász.
Az õrök
visszahúzódtak a mezõrõl. A sátorok utcáin mindenfelé a száguldó zoltánok
rúgtatják a port. A zászlótartók a kengyelükbe illesztették már a zászlóik
nyelét. A síposok a belsõ szekerekre álltak. A gépíjakba és gépparittyákba
lovakat fogtak be.
Minden mozdulat
gyors. A szemek csillogók. Mindenki kiabálva beszél.
Talán csak én
egymagam vagyok sápadt, hallgatag.
Mert érzem, hogy
hideg vonul át rajtam. Mintha egy láthatatlan dögkutya nyalt volna az arcomra.
Egyetlen gondolat áll az agyamban, áll szinte befagyottan, s az a gondolat: a
halálodba indulsz.
Akkor még ott
álltam Atilla sátora elõtt. A lovászok között álltam, akik Atilla és a fõurak
lovait tartották. A lovam szügyén bõrkötény, nyergén a buzogányom. Magamon a
szürke harci köntös, amely fölé még kacagányt is akasztottam, hogy az urakhoz
jobban hasonlítsak. Fejemen a bõrszínre mázolt rézsisak, jobbomon a kard,
balomon a puzdra, s benne valami száz szál félöles könnyû nyíl. Hátamon is puzdra.
Kezemben az íjam.
A kürtszó másodszor szólott a sátor ormáról:
Ezernyi kürt
kapja át, és üvölti át a tábor hosszán.
A szekérláncokat
kikapcsolják. A lovas nép csörögve-zörögve özönlik a közökön ki a mezõre.
Fürge paripákon
darutollas és strucctollas zoltánok cikáznak a sokaság elõtt. Nemzetségek és
családok szerint rikoltják csoportokba a lovasokat. A legelsõ sorba azokat
sorakoztatják, akiknek a lova szügye legjobban vértezett. Kipróbált hõsök azok.
A zsákmány javából kettõs rész illeti õket a csata után.
A csapatok
közepén hosszú lándzsán a családi jelvényt tartja a legfiatalabbik, néhol alig
tizenöt éves kölyök.
A jobb karja
valamennyinek meztelen. Némelyiknek a bal is, de ezüstkígyó vagy rézkígyó
tekerül a karra, hogy védje az izmokat. Csak a mell van erõsen födve meg a fej.
De ércsisakot keveset látni: többnyire bõrsüveget viselnek most is.
A fehér hunok a
feketékkel összekeveredve apró csapatokban tarkállnak a belsõ sorok között.
Leghátul állnak a gyalogosok.
Nagy áldás-zúgás
Atilla sátora felõl. Õ lovagol elõ a sátorból. A fején aranyos sisak. A hátán
oroszlánbõr kacagány. Elõtte fölemelkedik a nagy fehér selyemzászló, amelyen
arannyal hímzett karvaly ragyog. Vacsar viszi.
Atillát a
fõtisztek és testõrök rajozzák körül. Csillogó ezüst mellvért, s valamennyinek
két kard csörög az oldalán.
Atilla
zászlójának megjelenésekor viharzó örömüvöltés dörög el a végeláthatatlan
táboron.
A király
elõreszökteti mesébe illõ fehér lovát. Két meztelen karján csigatekervényes
arany karvédõ. De micsoda izmos, barna két kar!
Domború mellét
kifeszítve röptet el a sorok elõtt, s a mezõre kiindulva megfordul, hogy
végignézzen a hadon, aminõt Xerxes óta nem látott az öreg ég napja.
A sereg éljenzése
meg-megújuló mennydörgés.
Az oltárnál most
szúrják le az áldozatokat.
Atilla megáll
annál az oltárnál, amelyiknél a vak Káma áldoz.
A szertartás
rövid. A pap kiáltva hívja a hun istent. Karját terjegeti a had minden osztálya
felé. Aztán nyírfa seprût márt vérbe, és beszenteli vele a sereget. Ugyanazt
cselekszik a szarmaták és gelonok az embervérrel.
A papok aztán
csendesen folytatják az áldozást az oltároknál mindaddig, míg csak a csata
zajlik.
Atilla sebes
vágtatást száguld végig a seregek vonala elõtt. Néhol megáll, és szót vált a
vezérrel. Néhol lelkesítõ szavakat kiált a seregnek.
- Hunok vagyunk -
kiáltja a mi seregünk elõtt -, ma is megmutatjuk!
Micsoda erõ van
ebben a hangban! Micsoda erõ a szeme villanásában, feje vetésében. Micsoda öröm
látni egy embert, aki mintha nem is ember volna, hanem valami oroszlán-isten
emberi testben.
Lelkesen ordítják
vissza:
- Megmutatjuk!
De az én
torkomból rekedten jön ki a kiáltás.
Mellettünk Berki
serege áll.
Atilla odakiált:
- Isten velünk
harcol! Csatát még soha nem vesztettünk!
- Most se! - dördül
vissza a sereg.
S Atilla
továbbrepül.
Késõbb már nem
halljuk, miket mond, csak a zúgást halljuk, s a lándzsák fölemelését látjuk.
De a harcvonal
olyan hosszú, hogy a két szárny kiterjeszkedése elvész a síkság messzeségében.
Atilla arrafelé már csak a kardját villantja föl.
De elég szónoklat
ez is: Nézzétek, itt az Isten kardja!
A távoli moraj,
fegyverek megvillanása a válasz, hogy megértették Atilla mozdulatát, s az õ
lelke áttüzel mindenki lelkén, mint a fölkelõ nap a tenger hullámain.
De látni a mezõ
túlsó oldalán át az ellenséges had fölsorakozását is.
Õk odaát aligha
akartak ma harcolni, s éppen délután, amikor a nap néhány óra múlván szembesüt
nekik. De mit tegyenek: hallják a kürtjeleket, látják a támadásra készülést -
el kell a csatát fogadniuk.
Hideg borzongás
mászkál rajtam.
- No, ez veszett
harc lesz! - fakad szóra mellettem egy vén hun, akinek a pofája olyan barázdás,
mint a sárgadinnye.
- Miért? - kapok
a szón.
Mert mindent falt
a fülem, amit körülöttem mondtak.
- Azért - feleli
a hun -, mert ha most kezdjük, éjjel folytatjuk. Nincs cudarabb az éjjeli
harcnál.
- Antul jobb -
szól rá büszkén Nagyfülû-Szabolcs -, legalább nem izzadunk.
Szemléljük az
ellenséges had elõrajzását. Kétszer annyira látok, mint máskor, de oly messze
van tõlünk az ellenség, hogy csak mozgó sávokban mutatkozik: sárga sáv, vörös
sáv, barna sáv, mindenféle színû sávok. De azért tudjuk, hogy az ezüstösen
csillogó sáv a patakon túl a római; a sárga, a bõrpajzsos és piros foltos a
frank; a fehérrel tarkázott a burgundi; a mozgó nádas az alán; a búzavetésként
hullámzó nagy sokaság a vízigót, s a seregek elõtt föl-alá lovagló, ragyogó
csoportozat: Aéciusz, Teodorik király a fiával, Szangibán király, Meroveusz
frank király, Gondibó burgund király és a vezérek.
Õk is éppúgy
elrendezik a maguk hadát, mint Atilla. Egy-egy ezüstös lovascsapat folyóvízként
vált helyet. Aztán a vezércsoport szétoszlik. A távol messzeségben látható most
már, hogy a római had mind a balszárnyon áll, szemben a mi gepidáinkkal s
festett arcú, állatbõrös, különféle vad népeinkkel.
A vízigótok a
másik szárnyon a mi osztrogótjainkkal küzdenek majd. A frankok, armorikok,
burgundiak, alánok és más kevert népek a hunokkal állnak szemben a középen.
Atilla vezérei
már a helyükre oszlottak.
Nagy a hõ. Mindenki
izzad.
A római tábor
mögött nagy füst emelkedik a távolban. A szénás szekerek égnek-e? Megkezdte-e
a fõvezér a hátulsó támadást? Egy gólya kereng a két tábor fölött a magasban.
Atilla a
kengyelben fölállva nézegelõdik az ellenség felé: látszik, hogy vizsgálódik
még.
A gót királynak
int a kardjával.
A gót had
megmozdul. A lovasok szétereszkednek, mint a kinyitott legyezõ. Sebes
vágtatással haladnak tovább a dombnak, amelyet Thorismund tart elfoglalva.
Kiáltások hangzanak egyre sûrûbben, végre viharosan. A repülõ fegyverek
csillognak a napban.
A por eltakarja a
lovasokat. A gót lovasság azontúl csak földön vonuló sárga felhõ, minõt a vihar
elsõ szele sodor az utakon.
De lám, megindult
a római had is balra tõlünk. Mint az áradó Tisza, ömlik csillogón a mi felsõ
hadaink felé. Oly messze vannak tõlünk, hogy csak tompa dübörgésük hallatszik,
mint a távoli mennydörgés morgása.
Mindenki hallgat.
Mindenki szemlél. Pokoli a hõség.
- A csuda egye
meg - bosszankodik Csáth a lovára -, még el se kezdtük, máris izzad a füle.
Azonban nálunk is
megdördülnek a dobok, rikoltanak a kürtök, és megszólal a síposok zenéje. Az
indulás bõsz üvöltése nyom el kürtöket és sípokat.
Csáth hátratekint
reám, hogy ott vagyok-e. A szeme máris véres. Az arca úgy fénylik az
izzadságtól, mintha belakkozták volna.
Rajtam a halál
hideg borzongása fut át. Izmaim, mint a fölvont íj, várják a feszültség
fölszabadulását.
Atilla
fölemelkedik a lován, s visszatekint. Indulót villant a kardjával.
Háromszázezer torok üvölti a haj-rá! kiáltást.
A paripák robogva indulnak a római sereg derekának.
- Isten segíts!
A föld reng. A
levegõ hangok vihara. Mindenki elõrehajolt testtel száguld a csapatvezérek
után.
S egymás nyomában
szakadoznak elõ a csapatok, s mint a sakktábla kockái, egy-egy üres tér marad mögöttük.
Az üres teret csakhamar kitölti Berki, Orgovány, Dorog és Mácsa serege.
A mezõn
kiszélesedett csoportokban vágtatnak tovább. Elöl a jobb erejû lovak, mint a
kesztyûbõl ahogy kinyúlnak az ujjak - alig gyõzik fékezni az ilyen lovakat.
Utánuk, amint futamatnyi tér marad, megindul Upor, Bálán, Madarász és Kamocsa
serege; azok után Urkon, Betegh, Aladár és Zsögöd.
Mink következünk.
Mint az
elpattanásig feszített íj, úgy álltunk eddig, várva a térszakadást. Mikor már
oly messzire voltak az elõttünk elmentek, hogy megindulhattunk, Csáth is rikolt
egyet, és megrázza az íját:
- Hajrá, Isten
uram!
S burr!
megindulunk.
Mi indulunk-e
csakugyan, vagy hogy a föld alattunk, az fut visszafelé? A lólábak szinte hasig
felkapódnak meg szétrugódnak. Ugyancsak kell a két térdemet szorítanom, hogy a
rohanó lónak a hátán megmaradjak.
- Huj! Huj!
Nem szabad
elmaradnom Csáthtól. Balról mellette Ladó roptat egy nagy, öblös bõrpajzzsal.
Neki a harcban csak az urára kell vigyáznia. A nagy pajzzsal minden balsó
dárdát és ütést neki kell fölfognia. A nyomában mi ketten Karaccsal, aki
fölnyergelt lovat futtat a magáé mellett, hogy ha netán az úrét ellõnék,
ledöfnék, azonnal más lóra kaphasson.
- Huj! Huj!
Vágtatunk. Azazhogy
visz a ló. Mert bizony az elsõ percekben megint megzsibbadtam. Az a pokoli
hujjogás, a lovaknak ijedt prüsszögése, dobogása, az a felkavargó por...
apokaliptikus világzavarodás.
- Huj! Huj!
Hujrá!
Mintha a szó láng
volna a mellekbõl.
De csak az elsõ percek
nyomása volt ez. Aztán egyszer csak valami soha nem érzett erõ van bennem. Az
az ordítás körülöttem, a harag erejének ordítása, az erõsít meg.
A lovasok
elszéledve rohannak tovább, mint ahogy az öntözõkannából hulló víz szokott
elszéledni. Csakhamar porfelhõs tágasság nyílt körülöttem, úgyhogy
elõreragadhattam az íjamat.
A lovam kantárát
a nyereggombra csapom. Rántom-feszítem én is az íjam húrját. De még nem lövünk.
A mezõ gyepe
fölszakadozott a lovak patkójától. A porfellegben alig látom Csáthot is.
- Huj-rá!
Kürtjel:
- Nyilazz!
A világ
elhomályosodik elõttem: nyilak felhõje az, a mi nyilaink felhõje.
Én is megszorítom
a térdemmel a fakót, hátrahajolok, s fellövöm a nyilamat a magasba.
Micsoda süvöltés,
suhogás! Rémült lovak fújása. Bõsz emberek hujjogása.
De amonnan is
száll már a nyilak felhõje. Pajzsomat fölkapom. Egy nyíl belecsattan a
nyeregfába, a másik egy perc múlván a pajzsomon koppan el. Uram Istenem, csak a
lovamat ne érje nyíl!
De vágtatunk
tovább.
A rohanásban
látom már a réseken a pajzsok alá sûrûdött ellenséget. A lovak szügye dörgõ
ropogással nyomakodik rájuk. Csattog, zuhoz a szöges buzogány. A huj-rá! ordítás valami különös
vonyításokra, rikoltásokra változik. Én még csak a mieink lovát látom magam
elõtt, amint tajtékzó szájjal hánykolódnak, de a lovam már halottakon ugrat.
Lándzsát elõ! Hiszen ezek az alánok! Tipord, lovam, tipord, tipord a fetrengõ
férget!
Íme, velem
szemben is kihuzakodik egy életben maradt! Nem: leütötte Csáth. Van helyette
másik: egy borzas szakállú, páncélos alán. Lándzsája eltörött. Fabuzogányt
sújt, jobbra valakire. Ütök jobbra-balra én is, ahol fejet látok. Irtóztató erõ
van bennem, házat tudnék vele dönteni. Puff, kutya, ne! Az én combomra is zuhan
valami. Oda se neki! Csáth! Ahol rántja vissza a lovát, s az arcához kap.
Mellettünk üvöltve száguldanak elõbbre, akik mögöttünk voltak.
Lihegünk.
Legalábbis egy órát küzdöttünk. A lovak is zihálnak. Hátsó lábaik közt csorog
az izzadság fehér tajtékja. A kengyelemet rövidebbre kellene csatolnom, hogy
feljebb ágaskodhassak, mikor ütök. Csak idõm lenne rá! A tüdõm szinte szakadoz
a lihegésben. Szomjas vagyok.
Nézem Csáthot,
hogy mi baja. Vérrel pöki oldalt két-három fogát. Irtózatosan káromkodik.
Kirázza a könnyet a szemébõl, s odaordít Ladónak:
- Fokost!
S fokost ragad.
Az alán oly sûrûn áll, mint az aratatlan búza. Csak a lovat döfik. Kapálódzó
lovak és földön fetrengõ emberek halmaza bástyázza el õket. Kanyarodnunk kell,
hogy ismét hozzájuk férhessünk. De a portengerben a piros tollas frank lovasság
hullámzik elõ. S reánk!
A két lovassereg
összerobban. Pajzsok duhogása, sisakok csattogása, rikoltozás, kiáltozás, lovak
prüsszögése. No, pokoli gabalyodás! Egy vérbe borult frank lovas lükken reám. A
buzogányomat a mellének sújtom. Lefordul. A lova nekitorlódott az enyémnek. Azt
is fõbe ütöm. A portól nem látok már. De hallom a visszahívó kürtölést.
Eldöbbenek. Rántom a lovam zabláját.
A sûrûség nagy.
Megfordulni nem lehet. Az idegen lovasság nyom bennünket visszafelé.
De mögöttem tágul
a tér. A lovam ágaskodva fordul meg, és eliramodik a többi után.
- Áldjon meg az
Isten, okos állat!
Egy mellettünk
visszarohanó csapat ragadja át tõlünk a harcot, s mi lihegve állunk új
hadirendbe.
Hála istennek:
élek.
A sereg véres,
Csáth kürtje rendbeigazodást fúj. Pihenünk. A frank lovasok sodra olyan erõs
volt, hogy ezerlépésnyire tolt bennünket, mígnem Orgovány hada segítségünkre
érkezett, s oldalba fogta a frankokat.
Pihenünk,
lihegünk, törülközünk. A szomjúság éles késként áll a torkomban. Csáth egyre
köpköd és káromkodik. De mások is véresek. Forgatják a karjukat, nyújtogatják a
lábukat: amíg forog, nincs baj. A vérzés nem baj. Nekem is véres a combom, a
mellem - még büszke is vagyok rá. Csak a kengyelemet megigazíthatnám! Csáth
káromkodik. Mindenki ágaskodik a nyeregben: Orgoványékat nézik. Orgoványék
harcolva vonulnak északnak. Érthetetlen, hogy a két küzdõ sereg miért halad
éppen északnak. Mintha apró fehér villámok cikáznának szünös-szüntelen a
sokaság fölött. Talán a kezdetben való nyomás indította arra a lovakat. Köztünk
és e harcoló sokaság között akkora tér nyílik, mint a Duna szélessége.
- Nyolcat vágtam
- lihegi Ladó -, láttátok.
- Ötöt vágtam! -
kiáltom én is.
- Láttam - feleli
Ladó -, hát te?
- Ezret - dühöng
Csáth -, ezret ölök meg egymagam!
Valami nagy zúgás
mögöttünk, amely még a harci lármát is elnyomja.
- Átilla -
álmélkodik Csáth.
Valóban õ egy
nagy fehér lovon, vagy húszezernyi hunnal a ragyogó testõrök között. A kardját
magasra villogtatva rázza felénk, mintha mondaná: „Hunok, miért vesztegeltek?
Van-e, aki nem küzd erejefogytáig, mikor én harcolok elöl?”
S elrohan
elõttünk dörgõ nagy zúgással. Elõrehajló lovasok, dülledt szemû lovak, amint
tágult orrlikakon prüszkölik a port. Atilla zászlója, mint valami fehér szellem
a száguldó sereg fölött...
A seregünket új
erõ szállja meg: nincs, aki ne bízzék a szerencsében, amikor Atilla vezet.
Ismét
megindulunk.
- Csak a
közepének! - rikoltja elõttem egy strucctollas zoltán. - Átilla parancsolta!
Derékon törjük az ellenséges hadat.
Ki az ördög tudja
ebben a forgatagban, hol a dereka a hadnak?
Arra kell lennie,
amerre Atilla vezet.
S csakhamar ott
vagyunk mi is, ahol a por legmagasabbra kavarog. De látni azért a kardok
villogását, por fölött a fehér zászló lengedezését. Sûrû sokaság rengeti ott a
földet és eget a fogcsikorgató véres-ádáz viaskodásban. S mintha látnám köztük
Atilla sárgás csillogó sisakját, kardja villámvillogását. Az ellenség csupa
lovas alán már. Öles hosszú dárdáik madarakként röpködnek közöttünk. Mi is
benne vagyunk megint a pokolforgatagban.
Az elsõ, aki
nekem jut, egy széles szakállú, véres szemû burgund. Csáthnak a buzogánya
elzúzta a pajzsát, és Csáth elrobbant mellette a másik elevenre. Amint
lehanyatlik megsújtott bal keze, lándzsám ropogva hatol a mellébe. Pillanatnyi
irtózás fut át. A lándzsámat visszarántani elfelejtem. A burgund zsákként
fordul le a lováról.
Nincs idõm, hogy
feltekintsek: ki látta a döfést, a lovam tovaragad. Lándzsám nincsen. A
kardomhoz kapok. Haj, kutya kengyel, csak feljebb csatolhatnám!
- Huj! Huj!
A lovam már
döglovakat ugrik át, s halottakra tapos. A
huj-huj! kiáltásokat futnak! üvöltés
váltja fel.
De íme, a lovak
egymásba torlódnak. Az alán lándzsások nem bírták meg a hunok iszonyú nyomását,
de az erõs frank százezernyi tömött lovassága ellenáll. A kard nem fog azokon,
csak lándzsa, tõr, buzogány.
És
összegomolyodik a hun és a frank lovasság, hun és frank üvöltés, hun és frank
gyilok. Nem látni mást, csak a dühös-véres gomolygást, fegyverek villogását,
lovak hánykódását. Káromkodások vihara, buzogányduhogás, kardok és lándzsák
ropogása, csattogása. Egy-egy ló lerogyik, az ember is vele, fölöttük más
lovasok csapnak össze, s néhány perc múlván ott, ahol az az egy ló elesett, a
lovak és emberek vonagló, mozgó, véres halma marad.
Egy percre én is
ilyen pokoli bonyodalomba kerülök. Csáthot már rég elvesztettem a szemem elõl.
Közrendû fehér hunok forgatják körülöttem hosszú nyelû harci csákányukat. Az
egyiket elõttem csapja mellbe elsújtott szekercéjével egy véres szakállú frank.
A hun hátra hanyatt fordul le a lováról. Ahogy a csákánya elbillen elõttem,
elkapom. A következõ pillanatban úgy roppantom vele fejbe a frankot, hogy a
koponyája recsegve szakad be, s az ember leomlik.
- Ki látta?
A magam szavát se
hallom a pokoli gomolygásban.
- Csak a
sûrûjének! - rikoltozzák a zoltánok.
S ahogy egy
nagyszájú zoltán ordítva áll az összetorlódott lovak hátán, mintha nemcsak a
szája ordítana, hanem az egész teste. Emberré változott ordítás! Csak
gyötrelmes álomban teremthet ilyen alakot a beteg képzelõdés.,
Portól
prüsszögnek és zihálnak a lovak. Tajtékjuk fehér rongyokként röpköd fejükön át
a lovasokra.
Egy hun sereg
oldalt verekedik be a frank seregbe, s eltolja õket elõlünk. Akkora szabad tér
szakad közénk, hogy szusszanhatunk kissé. Föltaszítom a sisakom rostélyát. A
verejték úgy szakad rólam, hogy békeidõben három virágágyat megöntözhetnénk
vele. A lovam is csupa hab, véres hab. Soha ennyi piros lovat!...
A verekedõkbõl
hátramarad egynéhány véres vitéz, s a lova orrát a táborunk felé rántva térül
el a harcból. Az egyiknek, látom, csak lóg a karja, mint a kitömött bábé. A
másik lefordul útközben a lováról, s a ló a földön vonszolja tovább a kengyelbe
akadt lábánál fogva.
Az én kengyelem
még mindig hosszú. De marja az arcomat a verejték. Elõrántom a kendõmet, hogy
letörüljem. Amint a kendõt leveszem az arcomról, látom, hogy csupa vér.
- Huj, az apátok
gyilkos keservit!...
S hogy a tér egy
felénk hátráló csoporttal telik meg, nekisarkantyúzom a paripámat, és a
fokosommal egyszerre három franknak rontok.
A dühtõl
elvakultan csapkodok közéjük. Jóformán nem is nézem, hogy hová ütök. De más
hunok is segítenek: két frank a lovak közé fordul, a harmadikat elragadja a
szabad térbe a paripája, s leveti.
- Mestervágás
volt, Zéta! - kiáltja egy hang mögöttem.
Megfordulok. Badaló az, városvégi hun, aki
lándzsavetésre tanítja otthon az ifjakat. Neki is véres az arca s melle. Meg
nem ismerném, ha a verejtéke nem mosná az arcát. De mintha új lelket teremtett
volna belém a dicséretével!
A következõ
percben az armorik sereg zúdul reánk. Más ordítás, más fegyverek, más emberek.
Sokan, mint a sáskák. Nyomnak, mintha hegy dõlne reánk. Egyik hun a másik után
omlik le a lóról. A többi, aki hozzájuk nem fért még, rikoltva rázza a kardját
és fokosát.
A kürtös hátrálót
fúj.
A lovak
megfordulnak, rántani se kell õket, értik a jelet: megfordulnak, s visszafelé
röpülnek egy futamatnyira.
Az armorikok és
frankok nagy rajban hurrognak utánunk.
De a mi futásunk
már nem olyan nyomott, mint az elõbb. Cselfutás csupán.
Már a száguldás
közben hátrakaptunk az íjért, s felvonjuk. Az új kürtjelre megfordulunk, s
rájuk zúdítjuk a nyilainkat.
Jaj azoknak, akik
elöl voltak! Némelyik olyanná válik, mint a sündisznó. Dõlnek le lovastul.
- Csákányt elõ!
De rengeteg sokan
vannak. Tenger apró hullámaiként hánykódik a sok tajtékzó lófej. Az elhulltak
nyomán új meg új élõ robban velünk szembe. Az élõ paripa átugrálja a holtat. A
mezõt az élõ ördögök sokasága lepi el ismét.
- Haj-rá!
Egy vállas frank,
aki fazékforma fekete sisakot hoz a fején, az elõttem nekihuzakodó Badalót úgy
vágja nyakba széles pallosával, hogy Badaló feje forogva röpül a lovasok közé.
Érzem, hogy ez a
végzetes perc! A halál fekete perce! Badaló gyilkosa nekem tartogatja a második
sújtást. De mily kiszámíthatatlan a csaták szerencséje: a lovam elé egy hun
lovas roppan oldalról. Üvölt, s dárdáját rázza:
- Haj-rá!
Elnyom onnan, s
hátraszorít. Utána másik, harmadik lovas is. Oldalról érkezett új csapat ez,
amely még nem is ereszkedett eddig a harcba. Látni a vértelen öltözetükrõl, meg
hogy valamennyinek ott van még a fején a süveg. Én egyre hátrább és hátrább
szorulok a Badaló-haddal, s a szemem elõtt vörös tûzkarikák játszanak.
Szeretnék
visszatérni a táborba, hogy megnézzem, miért ömlik úgy a vér az arcomról. De
mögöttem is viharzik a harc: porba burkolt lovasok gomolyognak végeláthatatlan
sokaságban a visszafelé nyílható úton. Csak arra van idõm, hogy leugorjak egy
hosszú nyelû acélfokosért, amely a földön hever. A bal kengyelemet is meg tudom
rövidíteni egy hirtelen csomókötéssel.
A következõ
percben déli irányban robogunk, holttesteken, döglovakon át ugratva minden
percben. Utánunk egy verejtéktõl szennyes hun csapat száguld, tajtékzó lovakon.
Elöl a zoltán piros gyolcsból való zászlós lándzsával. A hajrá! kiáltások a rekedt torkokból már inkább csak hangos
hörgések. Minden ló csupa tajték, csak úgy röpköd róluk az arcunkba.
Hátulról támadjuk
meg a valami ötszáz fõnyi burgund csoportot, amely a fõtesttõl
szerencsétlenségére elszakadt. Ezt most mindenfelõl szorítják, verik, ölik a
hunok. Õk is küzdenek agyargó kétségbeeséssel.
- Kerítsd - kiált
a kürt -, kerítsd!
Mögéjük jutok,
tehát háttal vannak felém. Mennyit verek le közülük, nem tudom, de a karom
elfárad belé. Egy mégis visszavágna, de hogy a lovam fölkapja a fejét, azt
találja el a pallosával. A lovam dõl, rogyik. Én egy burgund lóra szököm, de
látom, hogy az is sebesült. A gazdátlanul maradt ló azonban annyi itten, s úgy
össze van szorulva, hogy akár futni lehetne a hátukon. Egy hun ló is van
köztük. Annak a sörényébe kapok s fel!
- Kerítsd!
Meddig tartott az
emberirtás, nem tudom: talán negyedóráig, talán egy óráig. Csak azt láttam,
hogy a burgundok fogyton-fogynak, mígnem az utolsó is lehull, s a hunok
összeszorult gyûrûje a halommá nõtt holttestekre fut föl.
A kürtök akkor
fordulót rikoltanak.
Új csoportok
képzõdnek. Döglovakon ugrálva vágtatunk arrafelé, amerre a csapatfõk és a
zoltánok vezetnek.
Atilla fehér
zászlója lobog a távolban, talán az ellenséges tábor közepén.
Arrafelé visznek.
De nekem már
fogyton az erõm. Vérzek is. A jobb oldalomon nincs egy tenyérnyi tiszta hely. A
kantár is oly véres, hogy csúszik a markomban. Szeretnék visszatérni a táborba,
vagy legalább pihenni egy negyedórát. És inni sokat, egy vödör vizet. Nem
lehet.
Az ellenség
szekereihez értünk. Észak felõl dühös vijjogással nagy seregben futnak elénk a
mi festett pofájú gelonjaink.
A következõ
pillanatban elborítják a szekereket: láncokat szaggatnak, a szekerek közt
nyílást törnek, bontanak.
A levegõt liszt
felhõzi be, s a lisztfelhõben a szekerek védelmére szálló gyalog frankok
kardjával a gelonok tõre villog össze.
Mi csak
elrohanunk mellettük, s ismét egy gabalyodásban akadnak meg és vergõdnek
prüsszögve a lovaink.
Ma már nem bírok
irtózás nélkül gondolni arra a sokadalmas embergyilkolásra, a vérre, amelyben
meg-megsiklott már a lovunk lába s a holttestekre, amelyek halommal hevertek
mindenfelé, ló és ember egymáson, összevissza. De akkor, mondom: nem voltam
ember. A lélek mintha helyet cserélt volna bennem egy vadállatnak a lelkével -
öltem és öltem tigriserõvel és gyûlölettel minden ellenfelet. A magam halálára
se gondoltam már. Pedig ott, hogy egy erõs haddal viaskodtunk, csapás csapásra
hullt reám is, mígnem valami csép vagy bárd úgy fejen sújtott, hogy elsötétült
elõttem a világ, s leszédültem a lóról. A halottak közé.
|