Ha lesz a
maradékaim között, akit vagy a kénytelenség, vagy az enyimhez hasonló elmebeli
bomlás csatába visz, tudja meg, hogy a halál nem fájdalmas. A test már a
rohanásban elveszti csaknem minden érzékenységét: sem ütés, sem vágás, sem
szúrás nem fáj, csak érintésképpen érzõdik. Ha meg halálos a seb, elkábulunk,
mint ahogy mindennap is elkábulunk az elalvásunk elõtt.
Aki harcol, se
nem érez, se nem gondolkodik. Csak akarata van: ölök! Még a védelmünk
mozdulatai is csak gépiesek, olyanok, mint mikor esünk, s a kezünk elõremozdul,
vagy ha a szemünk elõtt suhan el valami, behunyódik magától. De a
legcsodálatosabb az, hogy a nagy ütések, nagy szúrások, nagy sebek nem fájnak.
Kérdeztem mást
is, akit olyan ütés ért, hogy elájult belé - mind azt mondta: nem fájt.
Mikor
felocsúdtam, sötétes volt már. Csak a felhõk hamvadó tüze világított még kissé
a magasban.
Fáztam.
Hol vagyok?
A mezõn még
éppúgy viharzik a harc, mint mikor én abbahagytam, csakhogy távolabb.
Mennydörög‑e? Vagy lovak dübörögnek? Nem voltak távol, csak az én fülem
volt elzsibbadva.
Két döglött ló
között feküdtem. Hanyatt. Vérsárban. A két ló háttal volt egymásnak fordulva.
Fölöttem holttestek hevertek. De a fejem a lovak feje között szabadon volt, s
így mintha csak angyal bújtatott volna oda.
A fejemet erõmtõl
telhetõleg megemelve füleltem a küzdõk tombolását, ezernyi ezrek zûrzavaros,
dühös ordítását, az acélok csattogását, lovak hörkölését, dübörgést,
férfirikoltást. A pokolban nem lehet rútabb zajgás.
Közelednek? Nem:
távolodnak. Eszmélkedek: hát még mindig nem gyõztünk? Gyõzünk-e? Mért szállt le
Atilla a küzdõk közé? Õ a sátora ormán szokott állani, és ahogy onnan nézi a
csapatok küzdelmét, onnan kiáltatja meg a sátor alatt lóháton várakozó
zoltánoknak, hogy melyik csapathoz micsoda parancsot vigyenek. A mérföldekre
nyúló küzdõ hadnak õ az agya, õ igazgatja a tagokat: melyik törjön elõre,
melyik vonuljon vissza, melyik siessen a másik segítségére, merrõl-felõl. Miért
elegyedett ma a csatába?
Már besötétedett.
Kürtök riognak visszahívót a távolban. S ha a hun kürt az ellenséges kürtjel
közelében hangzik, rá egy percre a sötétségben is összeroppan a két ellenséges
csapat, s meg-megújul közelemben a viaskodás.
Istenem, csak
össze ne tiporjanak!
A fejemet
visszaeresztettem a vértõl nyirkos fûbe. Micsoda sebeim lehetnek? Sok ütést
éreztem, de talán felfogta a disznóbõr köntös, a sisak, a pajzs. Kimászhatok-e
innét? Bágyadt vagyok.
Megint kábulat
fogott el. Mikor ismét föléreztem a hidegre, a harci zaj már csak a távolban
hangzott, mint nyári estéken a meg-megismétlõdõ távoli mennydörgés.
Aztán minden
elcsendesült,
Csak a csatatér
sebesültjei nyögtek, lovak hörögtek körülöttem. A távolban némi fegyvercsörgés
hangzott s a tábori ebek ugatása. De mindez csöndesség volt ahhoz a pokoli
lármához képest, amelyben órákig forogtam.
Vaksötétség. A
harcmezõt mintha gyászlepellel födte volna be az ég.
Szomjazom.
A csatatéren
egyre erõsebb hangon hallatszik a sebesültek kiáltozása, nyöszörgése, valami
különös zsibongása a fájdalomnak.
Itt egy frank,
ott egy hun, amott egy alán hörög, nyög, rikolt. Kínos kiáltások zûrzavara a
világ.
Nagy
erõfeszítéssel föltápászkodtam félig-meddig. Az egyik holttestet eltoltam a
lóról.
Ki akartam
mászni. De nyilalló fájdalmat éreztem a jobb térdemben.
Odanyúlok, hogy
talán nyíl áll benne. Érzem, hogy a térdem véres, és hogy nagy nedves sebre
tapintok.
Erre majdnem még
egyszer elájultam.
Talán az tartott
mégis eszméletben, hogy mozgó tüzet láttam a harcmezõn. Fel-alá bolygó, apró
vörös tüzek voltak. Hol szanaszéjjel jártak, hol összecsoportosultak.
Fáklyás emberek
jártak a mezõn.
Az élet reménye
visszaszállt belém. Minden erõmet összeszedtem:
- Erre! Erre!
Kiáltani akartam,
de csak rekedt hangok törtek elõ a torkomból:
- Erre! Erre!
S mindjárt rá
megijedtem. Arra gondoltam, hogy talán nem hunok. Ha ellenséges emberek, és
hozzám jönnek, lándzsát döfnek belém.
De mellettem is,
a balsó ló túlsó oldalán hangzott egy bágyadt kiáltás:
- Erre, hé!
A fáklyások még
távol jártak.
- Ki vagy? -
kiáltottam át a hunnak.
- Öcsöd - nyögte
egy hang fájdalmasan.
Nem ismertem a
nevét.
- Hát te? -
kérdezte kis idõ múlván, oly szomorú hangon, aminõt még soha nem hallottam.
- Zéta vagyok -
feleltem -, Csáthnak a szolgája. Hazavisznek-e bennünket?
- Nem tudom. Ó,
Istenem... Valami fõember esett el. Azt keresik.
- Átilla?
- Az nem.
- De én azt
gondolom.
- Azt nem fogja
fegyver.
Erre a buta szóra
csaknem káromkodtam.
Égetõ szomjúság
kínzott. Tapogattam a nyergeken, hogy van-e rajtuk kulacs, hólyag vagy tömlõ.
Csak fegyver volt
rajtuk. A nyereg formájáról éreztem, hogy frank ló mind a kettõ.
A fáklyások
eközben közelebb értek. A sisakjuk csillogásáról láttam, hogy rómaiak és
vízigótok.
Tehát nem hunok:
itt maradok a holtak között. Elvérzek, vagy szomjan veszek el!
Ez a gondolat
elbágyasztott.
De miért is
fekszek én itt vérben, döglovak és idegen halottak között, magam is talán
reggelre halott? Mi hozott engem ide?
Szenvedni nagy
célokért, vallásért, emberi nemzetért, tudományért - valami. De szenvedni egy
macskáért, egy nõnemû hun gyermekért, aki oly mûveletlen, hogy az ábécét sem
ismeri; olyan barbár, hogy szalonnát eszik reggelire, és aki még csak
jókedvében sem néz rám szeretõn...
Minek tanultam én
filozófiát, logikát és mindenféle -ikát,
-riát és -tiát, elég lett volna
tanulnom egy iát!
Ó, pokoli
szomjúság!
Újra
fölkepeszkedtem. Megint fáklyák világa mozog, közeledik.
A nyeregben
megfogózkodva vizsgálom: kik közelednek? Rablók-e? Vagy hátha van köztük
keresztény pap?
Már nem járnak
szanaszéjjel. Egy csoportban, hosszú, egyenes vonalba keskenyedve jönnek.
Felénk jönnek.
Dárdákból összeillesztett ágyon hoznak egy halottat.
A halott után
hajadonfõvel egy csüggedt fejû fiatalember lépked. Fekete haja az arcába lóg.
Olykor eltakarja a szemét. Sír.
Mellettünk
haladnak el. Több síró embert is látok, leginkább vízigótok. A dárdaágyon
aranytól csillogó öltözetû, õsz ember fekszik. A szakálla nagy és fehér. A
sisakját egy ember lógatja mellette. A sisak koronás.
Ki gyõzött? Ki
vesztett? - ez a kérdés hányódott bennem, amennyire az öldöklõ szomjúságban
gondolkozhattam. Ha mi gyõztünk, csak megkerestet tán az uram...
- Öcsöd! -
kiáltottam a hunnak. - Ki gyõzött?
- Még nincs vége
- felelte bágyadtabban.
- Honnan tudod?
- Csöndes a
tábor, mind a kettõ.
- Tehát alszanak.
- Nem: vigyáznak.
Vagy talán kerítik egymást. Szomjazom.
- Holnap is
küzdenénk?
- Egy hétig is.
Eltipornak itt engem a lovak...
Elborzadtam.
- Hát minket nem
visznek haza?
- Talán reggel.
- Hát nem
bizonyos?
- Nem.
- De hát csak
összeszedik tán a sebeseket!
- Össze. Ahol nem
küzdenek.
- Neked mi bajod?
- Dárda...
- Hol ért?
- Hasban.
- Nagy a seb?
- A hátamon jött
ki.
Nem beszéltem
vele többet. Ez az ember már halott. Csak a szája mozog még.
Kis idõ múlván
nyöszörögve szólott:
- Vizet adj!
A közelben és a
távolban mindenfelé hallottam a nyöszörgést. Olykor egy elkeseredett vagy síró
kiáltást is:
- Vizet...
- Vater...
Ki ad most vizet?
Isten keze se!
Tûz már nem
bolygott a mezõn. Csak a fegyverek csörgése hallatszott szüntelen a távolban. A
harcosok tehát ébren vannak.
Egyszer csak
latinul nyöszörög valaki a közelemben, a fejem fölött:
- Aquam! Aquam!
Arra gondoltam,
hogy valaki, aki járni tud, kihúzhatna engem. Lótól lóig másznék, míg csak
italt nem tapogatnék ki valahol. Szárító szomjúság égett bennem. Ahhoz hasonló
kínt nem éreztem soha.
- Aquam! -
hangzott ismét, de már a lábam irányában.
A hang csak az,
amelyik az elõbb, tehát a szomjas római jár, vagy legalábbis mászkál.
- Amice! -
kiáltottam reá.
- Aquam! - nyögte
vissza. - Da mihi bibere! (Adj innom!)
- Tudsz járni?
- Tudok
valamelyest. Csak látni nem látok. Vak vagyok mind a két szememre.
- A látó se lát,
olyan a sötétség.
- De az én
szememet kilõtték nyíllal. Mind a kettõt egyszerre. Adj vizet, ha van istened!
S hallottam a
kardja hüvelyének a zörgedezésérõl, hogy felém tapogatózik.
- Erre, erre -
biztattam. - Adok innod, ha ki tudsz innen húzni. A lábamon seb van, és két ló
közé szorultam. Azt se tudom, megvan-e a lábam alsó része, vagy hogy halott
fekszik rajta, vagy hogy a ló alá törött.
- És van vized?
- Nincs, de
keresek.
- Hol keresnél? A
patak messze van, s már estefelé annyira megáradt, hogy a ló szügyig gázolt
benne.
- A lovam ezen a
tájon esett el. Azon van borom.
Míg így
beszélgettünk, a római hozzám ért és végigtapogatott.
- Te hun vagy! -
ijedt el.
Bizonyára a
kacagányomra tapintott.
- Ne félj -
feleltem -, te is sebesült vagy, én is. És mind a ketten szomjazunk.
- Nem bántasz?
- Keresztény
vagyok. Hallgatott.
Néhány minutum
telt el.
- Ha keresztény volnál,
nem volnál itten - mondta gyanakodva.
- Hát te? -
feleltem bosszúsan. - Mondjuk, hogy kereszteltek vagyunk, a fõ az, hogy vonj ki
innen.
- Nem ölsz meg?
- Krisztusra
esküszöm.
Megfogta a két
karomat, és húzni próbált. De nem nagy erõvel.
- Gyenge vagyok -
hagyta abba sírva. - Mikor elestem, a lovak megtiportak. A combom, a derekam,
mindenem töröttnek érzem. A vér csurog a szemembõl, és én itt meghalok. - És
sírva folytatta: - Ó, kedves Juliuszom, kedves egyetlen fiam! De minek is
házasodik a katona!
- Ha túlról
mennél, talán ki tudnád szabadítani a bal lábamat. Vagy a nyeregben akadt meg,
vagy halott van rajta: nem bírom mozdítani.
Átvánszorgott a
másik oldalra.
- Ez a te lábad?
- Nem.
- Ez?
- Az sem.
- Akkor nem
tudom, melyik.
- Csak jer a
hangom iránt.
Kis idõ múlva
éreztem, hogy a lábam szabadul. Minden erõmet összeszedve kapaszkodtam az egyik
lónak a nyergébe, s nagy nehezen föl bírtam annyira emelkedni, hogy a ló
tomporára hasalhattam. Jaj, de micsoda kín nyilallt a térdembe!
- Jer hát - szólt
a római.
Nem feleltem,
csak nehéz nyögésekkel szívogattam a fájdalmamat.
- No - unszolt az
ember. - Mozogsz-e már? Megtettem, amit kívántál.
- Nem bírok! -
nyögtem végre. - Nem bírok mozdulni se. A térdemen iszonyú seb...
És visszahanyatlottam.
- Mondd meg
legalább, merre keressem a lovadat.
- Jaj... Nem
tudom. Csak tapogatózz itt minden lovon. Jaj... Hátul a nyeregkápára van
akasztva.
Néhány perc múlva
utána szóltam:
- Ha megtalálod,
hozz nekem is.
Hogy a fájdalom
megszûnt, ismét a térdemre tapogattam. Akkor éreztem, hogy amit én nagy sebnek
tapogatok, nem egyéb aludt vérnél. A bõrkötés hiányzott. Egyszerre csak valami
keménységre is rátapintok a térdemen, s arra végignyilall rajtam a kín megint.
Percek teltek
belé, míg ezt a fájdalmat is elszürcsöltem. Azután megint lenyúltam a
térdemhez, és akkor már igen óvatosan. Sok szisszel-jajjal kitapogattam végre,
hogy a térdem csontjában egy eltörött lándzsahegy áll.
Ha
kiránthatnám..., bizonyára elszûnne a kínja. Valami dárdát, fokost vagy buzogánynyelet
csak találok, és annak segítségével reggelig elsántikálok a táborba vagy csak a
közelébe is a tábornak. Virradatkor legalább nem tipornak agyon, ha a harc
megint folytatódik.
De bágyadt
voltam, s forróság is nehezített. Nem tudtam, hogyan, de a tyúkom jutott egy
percre az eszembe, a sánta kis fekete tyúkom. S láttam is, láttam, ahogy
sietten biceg felém, a szárnyával is segítene magán. S megáll elõttem:
- Káá-ká...
- Mi kell,
pipikém? - rebegtem. - Te kis rongyos ördög! Víz kell? Nekem sincs.
S föl akartam
kelni, de megint belegyökemlett a kín a térdembe. Arra föleszméltem.
A fájdalom kissé
szünetelt. A könnyeimet is letöröltem. Ki kell jutnom innen akárhogy is! A
lábamat mereven tartva húzódtam följebb, föl az élettelen lóra.
Akkor láttam az
éji sötétségben, hogy két nyíllövésnyire tõlem nagy, hosszú vonalban igen sok
fáklya ég, s mozog föl s alá.
A fáklyák
fényénél sasok csillognak. Tehát a római tábornak vagyok a közelében.
Mit akarnak a
rómaiak? Fáklyavilágnál kezdenék a harcot?
Megfordultam a hun
tábor felé. Ott csak az õrtüzek égtek, apró vörös csillagokként, amennyire a
holttesthalmokon át odaláttam.
Mennyi idõ lehet?
Talán éjfél van. Az égen sûrû fekete felhõk vonulnak észak felé, csak
olykor-olykor szakad egy-egy tiszta kis rés, amelyen át látni lehet egynéhány
csillagot.
- Öcsöd!
Nem felel.
Helyette egy perc
múlván halkan nyöszörög valaki:
- Anyám!...
Anyám!...
Valami fiatal hun
harcos hívja haldoklásában az édesanyját.
A római táborból
egyre az az egyhangú csörömpölés hallatszik, amely a mozgó tábor szokott
lármája.
Mit akarnak?
Ráindulnak a
hunra ebben a pokoli sötétségben? Egyik kézben fegyver, másikban fáklya?
Óvatosan
körülmarkoltam a lándzsahegyet:
- Jézus, segíts!
Összeszorítottam
szememet, fogamat, s kirántottam.
|