Másnap délután
összeszedték a sebesülteket, s elhordták a táborba.
Láttam, hogy
engem elkerülnek. A csoma növekvõ erõvel gyulladt belém. A halál a lábamnál
fogva húzott már, de én még mindig kapaszkodtam az élet gyökerébe.
- Feleim -
könyörögtem síró szemmel a mellettem elmenõknek -, ne hagyjatok itt!
Nem is feleltek.
Azután egyenként
szólongattam õket:
- Taros,
könyörülj rajtam! Sukoró, vigyetek már engem is! Cobor, mozduljon meg a szíved!
Cobor meg is
állt. A vállát vonogatta:
- Mit használ
neked, ha beviszlek is? Csoma van benned, az ebattát!
- Legalább
emberek között halok meg, és nem hollók között.
Rázta a fejét.
Pökött és továbbment.
Magamra maradtam.
Lófej volt a párnám, holttestek a társaságom, szálldosó hollók az eléneklõim.
A mezõkön
kigyulladtak a nyergekbõl és fapajzsokból rakott máglyák. Magas oszlopokban
szállt fölfelé a füst. Nyújtott hangokban kezdõdött a táltosok gyászéneke.
Dobok pergése, búgó kürtök szava kísérte az éneket. A hunok hite szerint a
lángokból fölszálltak a lelkek, s magukkal vitték szolgáikul azokat, akiket a
csatában megöltek.
Hány máglya
füstölt ott, és hány embert égettek el? - nem tudom. Bizonyára csak kevesen
részesültek ebben a megbecsülésben. Valamennyi holt hunt elégetni - erdõ
kellett volna.
Aztán az ének is
elmúlt. Nem maradt más hang, csak a távoli tábor morajlása s a kerengõ hollók
károgása.
És én ott
feküdtem a holtak között étlen-szomjan. Istentõl is elhagyottan.
Idõnkint
elkábultam, idõnkint ébredezett az eszméletem.
Mikor leszállt az
este, s elõtündököltek az égen a nyári csillagok, a halál érzete végtelen
gyásszal borult reám.
Csak éjjel ne
halnék meg! Csak még egyszer látnám a virradatot, a piros hajnalt, a fölkelõ
napot! És hát csak még egyszer, csak még egyszer ihatnék ebben a földi életben!
Akármi ronda
vizet, csak víz legyen, mert a belsõmben a pokol parazsa ég.
A patak itt
folyik elõttem alig tízlépésnyire, s én itt gebedezek a szomjúságtól?
S akkor valami
mégis történt velem.
Már régen
éreztem, hogy valami különös nyomás bántja a derekamat. Éjjel a csatatéren is
kellemetlenkedett, de akkor annyira elfoglalt a lábam sebe, hogy nem gondoltam
vele. Hát ahogy ott fekszek a halálom óráját érezve, gépiesen odanyúlok. Vélem,
hogy valami nagy ütéstõl támadt daganat van ott a derekam táján vagy hogy
valami kõ. Ha már meghalok, hát legalább az utolsó perceimben az se nyomjon, ha
kõ.
Hát lám, mire
tapintok: a tömlõre, a boros tömlõre, amit a gazdám adott a csata elõtt!
Egyszerre eszembe
jutott, hogy akkor, abban a nagy zavarban a nyereg helyett hátra az övembe
kötöztem. Mert arra gondoltam, hogy a ló kidõlhet alattam, s akkor elvész a
borom is.
Semmi se látszott
bizonyosabbnak, mint az, hogy nem érem meg a reggelt, az öröm érzése mégis
olyan lobot vetett bennem, mint mikor az elalvó tûz az utolsó lángjában még
egyszer fellobog.
A fogammal téptem
ki a dugót, s ittam. Ittam mohón, végtelen ivással. És ittam és ittam. Az a
savanyú, méregerõs bor, vagy inkább ecet, éreztem, hogyan járja át minden
eremet, inamat. Ittam, egész testemmel ittam. Minden porcikám, testemnek minden
molekulája itta, szívta a bort. Csontomba, velõmbe belement, beleomlott,
eloszlott bennem, mint spongyában a víz. Mind megittam az utolsó cseppig.
S nyomban
elaludtam.
Meddig tartott az
alvásom? - nem tudom; lehet, hogy egy nap, lehet, hogy két nap is. Az arcomat
záporesõ verte. Dörgött és villámlott. Villámlott és dörgött.
Még mindig
hanyatt feküdtem, és a kezemmel védtem az arcomat.
Eközben látom,
hogy a világosság nappali. Érzem, hogy az esõ átveri a ruhámat. Mintha nem is
esne, hanem öntenék az égbõl a vizet.
Fél óra múlván
szûnt a zápor, s a nap kisütött. A lábamat víz mosta csendesen. Ijedten
észleltem, hogy a patak megáradt, s annak a vize terjedez. Már látom az
áradatot. De sárga, iszapos ár helyett bíborszínû szennyes víz hömpölyög a
mederben.
A csatatérrõl
folyó víz!
Fölvonakodok nagy
ínnal-kínnal hátrább a lófejre, hogy a derekamat rátámaszthatom. S látom a
rohanó árvizet, látom, mint bukdácsolnak a hullámokban a halottak, mint
lejtenek a süvegek és fapajzsok, nyergek, fasisakok, nyilak, dárdák,
szénacsomók.
A víz egyre nõ.
Már a derekam alá is becsemcseg. Már emelgeti is a lábamat.
No, a
szerencsétlenség sokféle módot küld, hogy meghaljak!
A halottak pedig
egyre utaznak elõttem. Egyik hanyatt, másik háttal az égnek, a harmadik oldalt.
Némelyiknek csak a köntöse látszik ki. De mennek tízével, húszával, utaznak a
habos, veres vízben. S bukdácsolnak, integetnek, mintha mondanák:
- Ó, beh jó
vízben utazni a másvilágra. Tarts velünk, Zéta!
Egyik-másik
megáll és forog. Az újonnan érkezõk hozzáütõdnek, és vele forognak. Aztán egy
nagy társaság jön egyszerre, eloltja a forgókat, s új halottak kerengenek,
némán, komolyan. De amilyen gyorsan összegyûlt a társaság, éppoly gyorsan szét
is oszlik. Egyik a másik után oldalog el. Utoljára csak egy marad, egy félig
levágott nyakú római, kinek a feje a vállára van billentve. Az magában kereng
nagy komolyan, aztán az is továbblejt, mintha táncolna.
Már a mellemet is
ellepte a víz. Változatosságképpen egy nagy rossz híd lebeg felém. A híd rövid,
s a karfája kérges fából való. Arra gondoltam, hogy az a híd elvihetne engem a
táborba.
Minden erõmet
kapásra szedem. A híd jöttön-jövöget. Hozzám ér. Belékapaszkodok görcsösen.
A következõ
percben én is ott lebegek a hûs hullámokban, s utazok a híddal, a halottakkal.
Utazok hosszan, végtelenül, ringatódzva. A hullámok a nyakamat mossák, az
arcomba is fel-felcsapnak.
Mikor arra a
helyre érünk, ahol a tábort gondoltam, látom, hogy a térség üres. Sehol egy
sátor, sehol egy szekér. Csak a szanaszét feketéllõ tûzhelyek vallják, hogy ott
volt Atilla tábora. A parton egy farkas ivott a vízbõl. Sokat ehetett, mert
mohón ivott.
Vitt a víz
tovább.
Végtére estefelé embereket láttam a parton. Férfiak, asszonyok, gyermekek
álltak a víz szélén. Csáklyákkal és gajmós botokkal húzgálták ki a halottakat,
az úszó fasisakokat, dárdákat, fegyvereket, fatalpú sarukat.
Kiáltok:
- Isten
nevére!...
Kihúztak. Bámulva
álltak körül.
- Könyörüljetek -
mondottam -, vigyetek házba, adjatok ennem!
Csak néztek,
bámultak.
Akkor
eszmélkedtem rá, hogy görögül beszélek, holott õk katalaunok: se nem frank, se
nem burgundi, se nem gót. Eddig csak holt tanúit látták a csatának, most, hogy
egy élõ került eléjük a csatából, ugyancsak meresztgették rám a szemüket.
Végre egy papot
pillantok meg közöttük.
Annak nyöszörgök
latinul:
- Reverendissime
domine! Én Lupusz püspöknek a rabja vagyok.
Aztán nem tudom,
ami történt velem.
|