Bolond az, aki
kétségbeesik. Íme, énreám hány alakban tört a halál. Hol az üstökömet ragadta
meg, hol a lábamat, hol a mellemet, belém is bújt - s mégis itt vagyok.
De azt máig se
tudom, hogyan kerültem ki élve a pestisbõl. Néha azt gondolom, hogy az a
megecetesedett erõs vörös bor járta át orvosságként a testemet. Néha meg azt
gondolom, hogy a sebláz leforrázta bennem a pestisnek a mérgét, s így maradtam
élve. Tûnõdjenek rajta az orvosok.
Lupusz püspök
bizonyára elámult, mikor hozzá vittek, s mondták, hogy szolgájának vallottam
magamat. De szent ember volt: nem dobatott ki a házából.
Tiszta fehér
ágyban ébredtem föl. A fejemen, lábamon puha kötés. A szoba levegõje tömjénnel
illatos. A falakon szentek képei. Az ággyal szemben öblös kandalló, elõtte
bõrökkel takart alacsony karosszék.
- Pater
sanctissime - hálálkodtam neki, mikor már megszólalhattam -, van-e az emberi
nyelvekben olyan szó, amellyel meg lehetne köszönnöm a jóvoltodat?
- Hozzám
vetõdtél, tehát bizonyára Isten küldött - felelte az öreg -, a többivel ne
gondolj.
De látszott az
arcán, hogy bámul a latinságomon.
- Azt gondoltam,
hun vagy! - mosolygott jóságosan. - No de ne beszélgessünk. Túl vagy a bajon,
áldassék érte az Úr neve.
- Amen - feleltem
könnybe lábadt szemmel.
Az a sült csirke,
amelyet hosszú koplalás után elõször ennem adtak, úgy olvadt belém, mint a vaj.
Soha életemben olyan gyönyörûséggel nem ettem. A pecsenye illata nem is az
orromba ment, hanem a lelkembe, s a hús, az már a számban erõmmé változott!
Aztán bort ittam
rá egy pohárral, s éreztem, hogy elértem az életemnek azt az óráját, amelynél
boldogabb órám soha nem leszen.
Az öreg püspöknek
valami húsz papja volt, kanonok és tanuló papok. Együtt laktak az öreggel. A
templomi ájtatosság végeztével levetették a ruhájukat: egyik kanonok fõzött, a
másik söpört, vagy a kertben dolgozott. A harmadik a tehenet gondozta, vagy fát
vágott. Egynéhány tanított, egynéhány a híveket gondozta. Kinek-kinek megvolt
ott a dolga.
Hogy ím,
fölépültem, az öreg nem gyõzött betelni a tudományom csodálatával. Mert õ
bizony a papjaival együtt nem sok könyvet nyûtt el. A világi írók közül csak
Ovidius Naptárát ismerte. A papjai meg csak éppen hogy olvasni tudtak.
Mikor az erõm
visszatért, úgy ültem közöttük, mint Krisztus tizenkét éves korában a papok és
írástudók között. Kérdeztem õket, és õk is kérdeztek engem. Sose tanultam
egyházi tudományokat, mégis többet tudtam, mint õk. Az öreg maga volt csak
tudós teológus. Az õ jelenvoltában nem is igen bocsátkoztam teologizálásba. De
neki nagy gyönyörûsége telt énbennem.
- Fiam - mondotta
-, téged csakugyan Isten küldött hozzám. Csak a katalauni nyelvet tanuld meg és
a misézés módját, fölszentellek, és te leszel az utódom.
A papok olykor
görbe szemmel néztek reám. De én gyakorta ismételtem, hogy nem kívánok más
lenni a klérusban, csak alázatos kutya. Eleinte nemigen hitték, de aztán, hogy
fölkelhettem, és az apró házi munkákban is buzgólkodtam, megnyugodtak. Ó,
tudok én alázatos lenni: a rabszolgaság nagy tanítómester az alázatosságban!
Lassanként meg is szerettek. Azt se bánták már, hogy az öreg fiaként bánik
velem: árnyéka vagyok. Én járok vele a halottakhoz is. Én ülök mellette a
menyegzõkön s más ünnepeken is.
- Isten adta
nékem ezt a fiút - mondogatta az öreg a népnek is -, meglássátok, ebbõl szent
ember lesz.
Hát a
szentemberségbõl annyi meg is volt bennem, hogy nem bántottam soha senkit, s ha
valaki kedvetlenül nézett reám, annyi figyelmet tanúsítottam iránta, hogy meg
kellett szeretnie. De ez csak játék volt nekem. Megvetettem azokat az
embereket, akiknek minden beszéde csak a maga ügyei meg a házi ügyek, pletykák,
babonák. Csupán az öreg püspököt szerettem igaz fiúi szeretettel.
Az igazán szent
ember volt.
Némelyik ember
öltözik bársonyba, selyembe, s rangja, méltósága minden más fölött hordozza, s
mégis, mikor vele beszélünk, mindjárt érezzük, hogy õkegyelme csak emberi
testben élõ állat. Más ember meg öltözik kopott plundrába, jár feslett
köntösben és félretaposott saruban, de ha megszólal, mindjárt érezzük, hogy
állati testben élõ angyal.
Némelyik ember
akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud
szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az
ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmû, jó érzésû. Áldás
azoknak, akik vele, mellette élnek.
Az én püspököm is
ilyen kopott öreg angyal volt szegény. Marhaszõrbõl készült fekete csuhában
járt. Nyáron hajadonfõtt és mezítláb, télen süvegben és csizmában.
Szobájában nem
volt egyéb ékesség, csak Jézus, Mária s Szent Pál képe. (Azok is rossz képek:
Jézus meredt szemû, Mária kancsal, és Szent Pál csámpás. De szent embernek jó
az ilyen is: a szeretete megjavítja a hibákat még a festett emberen is.) Az
ágya gyékényes nyoszolya volt. A székek gyökérbõl valók. Ágybeli fehérnemûje is
csak úgy volt, hogy az asszonyok hordtak neki, mikor hallották, hogy már megint
nincsen mit mosniuk. Inget nem viselt. Nem is ismerte. Az ing a hunok
találmánya.
Az épületben sok
szoba volt, de õ csak egyben lakott. A szomszéd szobát két koros kanonok lakta
öt árva kisfiúval együtt. Valami öt szoba üresen állt - a városon átvándorló koldusok
hálogattak benne.
Az öreg a
koldusoknak adta mindenét. A templomi jövedelmeit is. Rongyos ruhájukat újjal
cserélte meg, és gondozta õket jó tanáccsal, vigasztalással is.
Mikor a tél elsõ
hava leesett, az öreg összegyûjtötte a városi gyermekeket, és valamennyien
tanítottunk. Én a legidõsebbeket, s különösen azokat, akik papságra készültek.
A latin nyelvet tanítottam nekik, s a biblia volt a tankönyvem.
In principio
creavit Deus coelum et terram. (Kezdetben teremtette az Isten az eget és a
földet.) Ez volt az elsõ lecke. Ajánlom a latin nyelv tanítóinak, hogy ebbõl a
bibliai fejezetbõl induljanak meg a tanításban. Könnyû mondatok, és szép
tartalmúak.
Esténkint, mikor
már az árvák lefeküdtek, összegyûltünk az öreg szobájába, a nagy kandalló elé,
s beszélgettünk.
Néha vendége is
érkezett az öregnek: hol a városból, hol vidékrõl. Olyankor sütöttünk-fõztünk
erõsen. Volt úgy, hogy a novíciusok is el voltak foglalva, s az öreg
tisztogatta a répát, vagy vágta a fát, vagy forgatta a nyársat. Vacsora után én
a szentek legendáit olvastam nekik, két viaszgyertya illatos világosságában, s
utána zsoltárokat énekeltünk. Gád pap magányosan is egy-két szent éneket,
valami csodásan szép bariton bõgedézéssel. Aztán, ha vendégünk is volt, az öreg
püspök történeteket mondott el az angolországi élményeibõl, vagy pedig a többi
anekdotázott.
És én abban a
boldog jómódban szomorú voltam.
Mert tél volt,
mikorra fölkelhettem az ágyból, s az erõm lassan tért vissza. A térdem
begyógyult, de még nem hajolt. Elbocsátottak volna, ha nagyon kívánom, de hát
hogyan üljek lóra rossz térddel? S ha jó volna is a térdem, hogyan lehetne
átmerészkednem azon a sok farkascsordán, amely a vidékünket járta.
Mintha
farkaskongresszus volna, s a világ minden farkasa odagyûlt volna reá. A levegõ
ragadozói is soha nem látott sokadozással kóvályogtak a magasban. Sasok,
hollók, varjak. Egyebet se hallottunk, csak károgást.
Beszélték, hogy
kezdetben a püspök el akart temetni szegény, minden halottat. A város jámborai
ki is mentek valami ötszáz ásóval, kapával, másnap azonban visszatértek.
- Százezernél is
több ott a halott - mondták a fejüket rázva.
Áldott az Isten,
aki a farkast, hiénát, hollót és szelet teremtette.
De hogyan
induljak én ilyen világban útnak!
Bús volt énnekem
még a sarum szíja is. Dolgozni is csak azért dolgoztam szívesen, hogy ne
gondolkodjak. De este, mikor lefeküdtem, bizony akármilyen fáradt voltam is,
nem bírtam elaludni. Mi történik most otthon? Hogy éppen én nem mehettem haza!
Néha olyan erõvel rohant meg a hazatérés vágya, hogy kész lettem volna
hajadonfõvel gyalog nekilódulni a világnak.
A püspök sokszor
faggatott, hogy mért búsulok? Mi bajom nála? Ha nem tetszik a szegényes asztal,
szívesen fõzet többet. Ha ruha kell, szóljak.
Egyszer aztán
elmondtam neki az Emõkével való történetemet.
Hallgatta,
szótlanul hallgatta. A végén aztán a fejét csóválta reá:
- Különös, hogy
ilyen tanult, okos ember, mint te vagy, ennyire rabja egy tanulatlan, oktalan
szoknyának. Hiszen én is voltam fiatal, én is cselekedtem bolondságokat:
másztam falat, átúsztam folyót, álldogáltam hideg, szeles éjszakán olyan ablak
alatt, amelyik mögött a tündér nyugodtan hortyogott, de már az életemet nem
tettem volna tányérra, hogy odanyújtsam neki névnapi ajándékul.
- Elhiszem -
sóhajtottam -, de az a leány nem Emõke volt, Emõke csak egy van.
- Át kell ezen
jutni, fiam, mint a fogzáson - vigasztalt -, az a leány a télen már bizonyára
férjhez megy, s mikorra hazajutnál innen, talán már szoptat is.
Csak ezt ne
mondta volna! Mintha tigris szakította volna fel a mellemet, és a szívemet
cibálná, marcangolná. Ahogy ott ültem a tûznél egy felfordított
szakajtókosáron, csak leestem a földre és sírva átkoztam azt az órát, amelyben
a halál kieresztett a markából.
Az öreg megijedt.
Szenteltvízzel locsolta a halántékomat. A fejemet az ölébe vette és simogatta,
mintha anyám volna.
- Szegény fiú -
sajnákolt -, mily nagy a bánatod! és mily nagy az éretlenséged! Lásd, én
feleséges ember voltam, és hat évig boldog házasságban éltem. Végtelen volt a
mi szeretetünk. Hanem, hogy mindig imádkoztunk, azt mondtam: „Tetszõbb lenne a
jó Istennek, ha én pap lennék, te meg apáca.” És így is történt. Elváltunk
egymástól: én püspök vagyok, õ apáca. De azért szeretettel gondolunk egymásra
minden napon.
A szomorúság is
csak olyan hólyag, hogy ha nagyon feszül, elpukkad: a szent történeten
nevetésre fakadtam.
|