|
Elment a hó. Jött
a csoma. Öt-tíz halott naponként, késõbb húsz-harminc is.
A püspök húsvét
napján pappá szentelt, hogy legyen, aki segítsen neki a gyóntatás és a temetés
munkájában.
Belenyugodtam,
hogy pap leszek. Minek is térnék vissza - gondoltam -, hiába vitézkedtem a
csatában, fejet nem vittem a táborba a rovók elé. Tanúm is ki lehetne rá, hogy
hogyan viselkedtem? Csáth legföljebb, ha fölszabadít - ha ugyan ott nem eszik a
varjak õt is csata mezején - de se vagyont nem kapok, se méltóságot olyat, hogy
Emõkét megkérhetném. Ott hányt-vetett ember lennék, itt a kezemet csókolják,
úrnak neveznek, csöndes, nyugalmas az életem. Még azt is remélhetem, hogy még
fiatalon rám illesztik a püspöki süveget, mert hiszen ezen a vidéken nálamnál
képzettebb embert nem találnak.
Hanem a
pestis!...
Mikor már húsznál
is többen haltak naponként, nem adtuk rájuk többé az utolsó kenetet. Csak
hárman voltunk: nem gyõztük. A paptársaink csaknem mind meghaltak. Aki meg nem
halt meg, kiment a hegyekbe, az odavonult lakosság közé. Mert valami ezren ott
maradtak a hegyek között, ahová Atilla elõl menekültek, s nem mertek hazatérni.
A püspök már szakácsot és cselédeket fogadott, hogy a házzal ne legyen dolgunk,
de még úgyse gyõztük.
Májusban már
ötven-hatvan-hetven halottunk volt naponkint. Volt olyan ház, hogy az egész
család kipusztult belõle. Volt olyan utca, hogy nem maradt benne két lakó.
De júniusban
mégis csökkent valamelyest a halál ereje.
Már akkor csak
ketten éltünk az öreg pappal, a jó zsoltárost is elvitte a csoma. A halottakat
a templom elé hordták. Ott adtuk rájuk a generális bûnfeloldozást, s onnan
temettünk minden második órában.
Egy júliusi napon
gazdag polgár halt meg. A püspök örömmel újságolta, hogy a polgár reám hagyta
minden vagyonát.
- Reám?
- Tereád.
Áldassék az Úr neve: mennyi jót cselekedhetel azzal a vagyonnal.
Másnap este
megnéztük a hagyatékot: szép emeletes ház, három paripa, sok szép kép, remek
fegyverek, bútorok és hétszáztíz arany.
A pénzt odaadtam
a püspöknek, hogy tegye el a szegények ládájába. A házat és a benne való holmit
meg rábíztam a város bírójára: gondozza, míg a csomát más tájra nem viszi az
ördög - azután majd elkótyavetyéljük, s az a pénz is a szegényeké lesz.
Hanem mikor a
három paripát megnéztük, arra már nem mondtam semmit se. A mellemben megmozdult
valami, mint mikor a sírkõ megmozdul alulról.
Mikor este a
püspök elaludt, kimentem a házból. Mentem egyenesen a város bírójához és
megzörgettem az ablakát:
- Kelj föl uram,
és hozd a házamnak a kulcsát.
Kijött mezítláb,
öltözetlenül, ijedten:
- Mi történt?
- Még az éjjel
Párizsba kell mennem. A püspök úr papokat kért: nem jönnek. Hát majd én hozok.
Holnap délutánra itthon leszek.
Bementem a
szobába, és kiválasztottam a fegyverek közül egy pompás kardot, egy lándzsát és
egy íjat. A nyakamba tarsolyt akasztottam. Ruhát is cseréltem: szép bársonyból
való meggyszínû ruhát vettem magamra. Egy térdig szíjazható ünnepi saru is volt
ott, felvontam. A sarun aranysarkantyú, rajta hagytam. Sarkantyú nélkül nem
lehet lovagolni.
A bíró nem
csodálkozott az öltözetemen: a vidék tele volt még farkassal.
Kiválasztottam a
legjobb paripát, és co föl, sárga,
napkelet felé!
|