55

Sárguló õsz volt, mikor sok hányódás után elérkeztem egy napalkonyattal a Duna partjára.

A kürtömbe fújtam.

Kis idõ múltával látom, hogy jön a dereglye. Zömök hun áll benne elöl, fehér szakállú.

De még a parthoz sem érnek, felvonja az öreg az íját:

- Ki vagy, és mit akarsz?

- Hun vagyok, mint te - felelém -, hazautazok.

- Miért jöttél haza?

- Az az én ügyem. Kötelességed, hogy átvigy.

- De az apád ragyogóját: nem addig van a! Nem tudod-e, hogy beléd ereszthetem a nyilamat?

- Mér eresztenéd?

- Mert hitvány szökevény vagy!

- Szökevény? Én? Látom, nem értjük egymást. Én a katalaunok földjérõl jövök, a tavalyi csatából.

Erre az álla leesett.

- Hát nem a római hadjáratból?

- Nem. Ott a had talán?

- Ott.

Erre meg nekem esett le az állam.

A hun hozzám evezett. Vizsgálódva nézte a ruhámat, arcomat is.

- Átviszlek - mondotta -, de magad lásd a végét.

- Mért?

- Mert be csak bejöhetsz, de ha aztán vissza is szándékozol...

Nem feleseltem vele. Tovább mentem volna, de a lovam fáradt volt. Meg kellett hálnom a révészéknél.

A vacsoránál összebarátkoztunk, mert sok mindent beszéltem nekik a csatáról. De persze kérdezõsködtem is:

- Mikor indult el Átilla Itáliába?

- Alighogy hazaért. Csak éppen pihent egypár hetet, meg a lovakat abrakoltatta. Amint a tél mérge elmúlt, azonnal megindultunk.

- Csáthról mit tudtok? Él-e?

- Él.

- Hát a családja?

Arról már nem tudtak semmit. A révészek és a határõrök többnyire ugorok. Van köztük rokkant hun is tél-túl. Halászat, vadászat a foglalkozásuk. Minden száz lépésre áll egy nádkunyhó.

A hunok országába kémek nem jutnak be.

Másnap jókor reggel útnak eredtem, s estefelé már elém tündököltek Atilla fapalotáinak tornyai.

Micsoda zavaros érzések hánykolódtak bennem, le nem írhatom. A szívem hol égbeszállón repdesett, hol szárnyaszegetten hullt alá egy aggodalmas gondolatban. Hajadon-e még? Hogy néz rám, ha eléje lépek?

Ha gyalog kellett volna mennem, meg kellett volna gyakorta állanom, a szívem annyira zakatolt.

A Tiszában megitattam a lovamat. Magam is leszálltam, megmosdottam, megfürödtem nagy sietten. A port is leveregettem a ruhámról.

S belovagoltam.

Micsoda csöndes, néptelen ez a város! Csak asszonyok és gyermekek lézengenek benne.

A királyi palota elõtt mégis látok néhány fegyveres lovast. A királyi asszonyok õrsége az: béna harcosok, öreg közhunok, betegen honn maradt testõrök, meg Atilla cselédségének a kétharmada.

Szorongó szívvel lovagolok be a kapun. A cselédek, rabok bámulva néznek reám, de olyan hidegen, mintha idegen volnék.

- Jó estét, Uzura!

Uzura elejti a dárdáját.

- Egeknek ura! - hebegi. - Te vagy, Zéta?

- Persze hogy én vagyok.

Az ember beüvölt a házba:

- Zéta jött meg!

S úgy repes, mintha fia volnék.

A cselédek, rabok is kirobognak. Mikorra leszállok a lóról, már egy leány a nyakamat öleli, és csókol, csak úgy cuppog:

- Zéta! Zéta!

Nézem, hogy ki az? Hát Dzsidzsia. Alig ismerek rá, úgy megnõtt.

De a többi is szívesen ölel meg. Kezemet szorongatják, ruhámat simogatják. Egyszerre hatan is kérdezik, hogy honnan, és hogy igazán nem haltam-e meg.

Tolnak és ragadnak aztán föl az asszonyhoz és az öregúrhoz, Barakonyhoz.

A két gyerek is örömmel fut hozzám, s én engedelmet kérek, hogy megcsókolhassam a kezüket.

Csak egyet nem látok, akit legjobban szeretnék látni. A szívemet annyira veri a rossz sejtelem, hogy csak habogva felelgetek az asszonyomnak meg az öregúrnak.

Végre nagy elfogultan kérdezem:

- Egészségesek-e mindnyájan?

- Mindnyájan, Zéta.

- A ki-kisasszony is?

- Az is, Zéta.

- És nem be-beteg a ki-kisasszony?

- Már hogy volna beteg? Vadászatra ment ki Rika nagyasszonnyal. Holnap bizonyosan elhívat a nagyasszony, mert megsiratott téged. Az uram azzal jött haza, hogy csoma ragadt rád, meghaltál.

Fél teher leesett rólam. Ha Emõke asszony volna már, Csáthné bizonyára nem azzal felelt volna, hogy a kisasszony vadászni van, hanem azzal, hogy: „Nem kisasszony az már, hékás!”

- Hát a nemzetes úrnak nem esett baja a harcban? - kérdeztem szórakozottan - Én azt gondoltam: õ halt meg.

- Dehogy halt. Nem szokott az meghalni - felelte nevetve az asszony.

- És sokáig odamarad-e? Nem gondolod-e, asszonyom, hogy jó lenne, ha talán utána mennék?

- Mégy a pokolba, hiszen õsz van. Mikorra odaérnél, jönnek haza.

- És az én vitézségemrõl szólt-e az uram valamit?

- Nem, Zéta. Azt mondja, hogy mindjárt a harc elején elvesztél a szeme elõl.

Ez elszomorított. Tehát rab maradok. Lehettem volna püspök, leszek lóvakaró, sarutisztító, kétlábú kutya. Egy napi pihenõt kértem.

A konyhában azon az estén nagy ünnep volt. A rabok és a cselédek mind egybegyûltek, hogy a szavamat hallgassák.

Rába asszony pecsenyét sütött és bort rakott az asztalra. A maga karosszékébe ültetett és kedves fiamnak nevezett. Dzsidzsiát mellém ültették. No, az nem tetszett. A bosszúságomat még fokozta, hogy a leány ünnepi ruhába öltözötten ült be, és õszirózsákból való csokrot tett elém bögrében.

Hát én aztán elmondtam nekik mindenféle hányódásomat, a csatát, a megmenekülésemet. Megmutattam nekik a térdem sebét, a fejem sebét is.

Bámultak nagy áhítattal.

- No - azt mondja Gyöngyi cseléd -, nem hiába imádkozott annyit érted Dzsidzsia.

Vállat vontam:

- Miért imádkozott? Mije vagyok Dzsidzsiának, és mim õ énnekem? Ámbátor iszen köszönöm, mégis... nem értelek, Dzsidzsia. Hiszen jó, jó, hogy érdeklõdöl a sorsom iránt, de az mégis illetlen cselekedet volt tõled, hogy mikor megjöttem, úgy ugrottál a nyakamba, mintha tudj’ az Isten... Az ilyesmit kerüld a jövõben, mert félreértéseknek lehetne oka. És te most már nagyleány vagy, vigyázzál a jó híredre is.

Dzsidzsia hátradõlt a széken. Az arca elszíntelenült.

Én azonban mintha meg se láttam volna. Az asztalra csaptam:

- A tyúkom, a kis fekete ördög, megvan-e még?

A cselédek elmosolyodtak, és Uzurára néztek.

Uzura elvörösödött. A fejét vakarta.

- No, mi a?

- Hát - mondja végtére Rába asszony -, Uzura föláldozta a te emlékedre. Mikor hallotta, hogy meghaltál, agyoncsapta, s elégettük, hogy a másvilágon is a te tyúkod legyen.