56

Másnap délelõtt csakugyan hívatott a királyné.

Én már akkorra el is készültem. A jó rabtársak szinte versenyeztek, hogy melyikük dolgozzon többet a katalauni ruhám tisztításán. A szíjakat sárga festékkel kenték be. A bársony porát kikefélték. Az aranygombokat ragyogóra dörzsölték. Szakadás ahol volt, megvarrták. Röviden: mikorra fölébredtem a régi szobámban, már akkor tisztítottan hozták a ruhámat.

Az asszonyom is kitett magáért: szép széles gyolcsgallért adott. Mikor azt is fölkapcsoltam, általános vélemény volt a házban, hogy csakis valami bujdosó királyfinak nézhet, aki nem ösmer.

A szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy nõi vonás kiirthatatlan maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér ruhám, s illatszert is mindig szereztem, ha egyebet nem, szagos füveket. De soha olyan rangosan nem raktam a lábamat, mint akkor, amikor hosszú távollét után ismét megjelenhettem Emõke elõtt.

Valamicskét mégis aggódtam: a képem megváltozott: szakállam nõtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy szakállasan formásabb vagyok, de mit mond Emõke? A bajuszomat hegyesre pödörtem. A hajamat azonban nem csombókoltam hunosan: rab vagyok. De ez nem aggasztott: szépen lesimítva omlott a vállamig.

Hát lépek a palotába. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresznyeszínû nadrág, meggyszínû bársonydolmány, gyolcsgallér, a vállamon ezüstláncon lógó kétaraszos elefántcsont kürt. Valóban nem cseréltem volna ruhát sok kócos királyfival.

Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, úgy is léptem be, mint valami királyfi. A pillantásom végigfutott a nõkön. Voltak valami húszan. Emõke is köztük piros virágú fehér ruhában, a haja hátul egy ágba fonottan, mint azelõtt. Csak épp hogy rápillanthattam. De azzal az egy pillantással is láttam, hogy semmit se változott. Egy kenderszín szõke nõre próbáltak fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a meglepetéstõl.

De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a királyné megszólítását.

- Teremtõ Isten - szólt a királyné a kezét összecsapva -, te vagy-e Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!

- Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám, csak ez, amelyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál megismerni ebben az ijesztõ ruhámban is.

- Jer közelebb! No, nézzétek lányok, micsoda nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a hír jött, hogy meghaltál. Megkönnyeztelek.

- Köszönöm, Felség - bókoltam meghatottan. - Ha tudtam volna azokban a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.

- Beszélj sokat. Mindent, hogy hol jártál, hol éltél. Mért nem jöttél meg a múlt év õszén?

A kerevetre ült, s fél könyékre támaszkodva nézett. De bámult a többi is.

A fehér bõrû, szõke idegen leány a lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emõke hímzett párnát tett maga alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán õ is mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem ránézni. De éreztem, hogy kedves bámulatuk vagyok.

Nem szoktam elfogódni. Ritka ember az, akinek a tekintete megzavar. De akkor, hogy ismét láthattam Emõkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen, alig bírtam megszólalni. Csak álltam elõttük: nem tudtam, hol kezdjem.

- Felséges asszonyom - mondottam végre -, nem tudhatom, mi érdekel és mennyi a sok történetbõl, amelynek tanúja voltam...

- Minden érdekel, minden. Hozzatok neki egy széket, vagy ülj le a szõnyegre. Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntõt akarnál mondani. Dobd a sarokba azt a süveget, és ne ünnepieskedjél.

Én hát leültem közéjük egy alacsony párnaszékre. A süvegemet letettem. Hogy minden szem mosolyogva nézett rám, elmúlt az elfogultságom. Láttam, hogy gyermekek között vagyok - mert a nõk, mikor vidámak, mindig gyermekek, tízéves gyermekek. Csak Emõke tekintete nyomott meg édesen.

- Felséges asszonyom - mondottam -, ha rám bízod teljesen az elbeszélést, attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és unalmas. Mert a te körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a felhõk felett volnék. Parancsold, hol kezdjem.

- Itt a város végén, mikor lóra ültetek. Aztán elmondod az utazást, a csatát és minden hányódásodat.

Egy pajkos szemû hun nõ hozzátette:

- És azt a részt mondod el legbõvebben, amelyikrõl hallgatni akarsz.

Nevettek. Csak a fehérbõrû szõke leány maradt komolyan csodálkozó szemû.

Késõbb tudtam meg, hogy a tréfás nõ Écska királyné, a szõke leány meg nem ért még hunul: germán nõ. A neve Ildikó.

- Hát ott kezdem, ahol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt, mikor fölültünk a város szélén, s a fõpap megáldott bennünket. Bizony búsak voltunk. Egyikünk se tudta, hogy visszatér-e valaha ebbe a városba vagy pedig, hogy a lelkek országába indul innen. A király is bús volt. Könnyet láttam az õ szemében is.

- Csalódtál - mosolygott Rika asszony -, a király mindig búsnak látszik, és ha sírna is, könny nélkül sírna.

- Lehet - feleltem meghajolva -, lehet, hogy én könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezõnek.

A tekintetem átfutott Emõke arcán. Nézett reám pillantás nélkül való, gondolkodó nézéssel. Az õ arca is olyan, mint Atilláé: nem tudni mi van belõl.

- Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében, míg csak ki nem tavaszodott. A seregek elõttünk jártak, és eldúlták a római városokat. Dúltak elõször Pannó­niá­ban, aztán mindenütt a Duna mentén. Az elsõ említésre méltó valami, ami sok gondolatot keltett bennünk, egy posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy ott lovagoltunk a lótérdig érõ sárban, a nád között, egyszer csak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme ki van karikásodva. Sovány karjain smaragdszín vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király elõtt. Megragadja a lova kantárát, és germánul üvölt:

„Vissza, Átilla! Vissza!”

Elrántják a király elõl és ellökdösik. Õ belemerül a mocsáros vízbe és eltûnik a nád között.

A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emõke is.

- Azután más ilyen baljóslatú jelek is következtek - folytatom. - Egy helyen meg remete ember áll a sziklák között. S mikor a király odaér, fölemeli a két karját és így kiált:

„Tudom, ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, ahova lépsz, és a csillagok lehullanak, ahol a kürtödet megfúvod. De tudd meg, hogy ahogyan Isten kibocsátott erre a világra, éppúgy vissza is szólít!”

- Mily ostobák a jósok mindenütt - komolykodott a királyné. - Ég és föld, minden szerencsétlenséget jósolt Átillának, és hát mi lett a vége?

- Én még ma sem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.

- Az lett a vége, hogy az õsz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy falka királyfit és királyleányt is hozott túszul, hogy a napnyugaton lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra mutatott). Ezt is napnyugatról hozta. Királyleány és kedves.

S magához ölelte Ildikót, és megcsókolta.

Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem, amint Atilla meztelen karddal a küzdõk élére állt, a lélegzetüket is visszafojtva hallgattak, s minden nõ szeme ragyogott. De én csak Emõkét bámultam, akinek az arcát addig változatlannak ismertem. Kipirultan, égõ szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával ragadja a lelkét.

Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hõstetteirõl is beszéljek, de a kárpit megnyílt, és a szolga jelentette, hogy követ érkezett, a királytól.

Mintha villámütés érte volna õket, felszöktek. A királyné is fölkelt.

- Gyászban? - kérdezte aggodalommal.

- Nem, asszonyom, jó hírekkel jött.

- Ereszd be. Hívjátok a tiszttartót. - S megkönnyebbülten lélegzett: - No lám, hogy megijedtünk.

A követ, Igar hun vitéz, portól lepetten lépett a szobába, s térden nyújtotta Atilla levelét.

- Mi hírt hoztál? - kérdezte a királyné. - Rómában vagytok-e már?

- Nem, nagyasszonyom - felelte Igar -, Róma maga jött elénk.

- Nem értelek.

- A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött elénk. A király lábához borult: könyörgött, hogy kímélje meg a várost.

- És?

- Jövünk visszafelé.

Rika asszony megrándult.

- Miért kímélte meg? Mért nem ült a birodalom trónusára!

A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az asszony! Igazán királyné volt. Akkor értettem, hogy Atilla nála acélozza a lelkét.

De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedett ismeretlen vidék. Azután a nõ a földre nézett, és szinte unatkozón kérdezte:

- Nem állt ellen senki?

- Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállni?

- Aéciusz?

- Aéciusz azt híresztelte otthon, hogy a katalauni mezõn õ gyõzött.

- Ezt már hallottam. De hol van?

- Nem tudjuk. A nagy gyõzõ sehol sem látható. Ellenben a legyõzött a világ legnagyobb városát igázza le, és alázza adófizetõvé.

- Hát semmi csata nem volt?

- Nem, asszonyom. Amint Akvileját letörtük, az egész Itália mind a lábunkhoz esett. Ezernyi ezer szekér kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön, és fiatal raboknak szép nagy serege.

- A csoma?

- Mint tavaly, nagyasszonyom. Vélem, hogy a király azért is nem ment be Rómába.

- De neki nincs baja?

- Nincs, hál’ istennek.

- Mondd csak - kérdezte Écska királyné -, milyen ember az a pápa?

- Vén, sovány ember - mosolyodott el a követ -, ráncos orrú, és ijedt képû.

A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belsõ szobába, hogy elolvastassa a levelet.

Mink a nagyteremben csendesen voltunk addig. A nõk susogtak. Nekem nem volt kivel beszélgetnem. Mikor senki se nézett rám, Emõkét nyeltem a szememmel. Mikor rám nézett valaki, Igaron szemlélõdtem. Emõke szólott Igarnak:

- Apám egészséges?

- Egészséges, kisasszonyom.

- Nekünk is hoztál izenetet?

- Csak szóban.

- Elmondhatod nekem?

- Csak annyi, hogy egészséges, és hogy az úrfiaknak éretlen gyümölcsöt ne adjanak.

Emõke a kerevetre ült, és Ildikó nyakát átölelte. Az arcát az arcához szorította.

- Ugye szép ez a leány, Zéta? Láttál-e ennél szebb leányt?

- Láttam, kisasszonyom.

- Ugyan hol?

- A Tisza partján, kisasszonyom. Ott láttam egyszer egyet lóháton, vadgalambszínû ruhában, fátyolosan.

A szeme megrebbent, de az arca egykedvû maradt.

- Szép vagy - kedveskedett Ildikónak -, szép vagy. Érted?

Ildikó elmosolyodva bólogatott:

- Érted: szep fagy.

S nevettek.