57

Megint Rába asszonynak a szobájában. Dehogy is engedett volna másutt laknom. Inkább õ költözött egy kisebb kamrába.

Fáradt voltam már. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.

Jó hûvös szobácska volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette. Emõkéé volt az a koszorú valami nászünnepen. Mikor kidobták, fölvettem, és fölakasztottam a falra, szemben a nyoszo­lyámmal.

Az volt az egyetlen dísze a szobának. Másutt mindenütt a szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítõillattal telítették a szobát.

Még jóformán el sem aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan. Az ajtó megnyílik, és Dzsidzsia kandít be félénken.

- Alszol?

- Nem. Mit akarsz, Dzsidzsia?

Halvány volt és kissé komoly.

Belépett és megállt elõttem, mint az iskolásleány a tanítója elõtt.

Milyen nagy ez a leány, hogy megnõtt! - gondoltam. - Mikor elmentem, még gyermek volt, most már férjhez érett hajadon. Nyúlánk és kebles. Az arca is megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezik. Talán, hogy Emõkének a viselt ruháiban jár. Bántotta is a szememet mindig!

- Beszélni szeretnék veled - mondotta aggodalmasan.

S állt az ajtó mellett, ujját az arcára téve - mintha attól tartana, hogy kikergetem.

Egy foszlott szalmaszék volt a szobában. Arra intettem.

- Leülhetsz.

Leült.

- Csak azt kérdezném - rebegett -, csak azt, hogy mit vétettem neked. Miért gyûlölsz engem?

- Én?

- Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember elõtt? Ó, azt hittem: kisül a két szemem! (És a szeme elnedvesült.) Miért?

- Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon-furcsa, hogy kérdõre vonsz engem, mint valami bíró.

- Nem kérdõre vonás ez, Zéta, csak alázatos kérdés. Tudni szeretném, mivel bántottalak meg? Hogy magamat igazoljam, és hogy máskor azt a hibát el ne kövessem.

A leánynak ez az okos beszéde meglepett.

- Örülök - mondottam -, hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de ami sok, az sok. Mit szólnál arra, ha Átilla megjön, és örömömben a nyakába rohannék, és megcsókolnám.

- Te nem vagy Átilla. És én mindig... testvéremnek... éreztelek.

- Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s balra magyarázhatnák. Ez se neked nem jó, se nekem.

A kezét az arcára tapasztotta. Láttam, hogy sír.

- Nem volt szándékom, hogy fájdalmat okozzak neked, Dzsidzsia. Mit is beszélsz testvéri érzelmekrõl. Te is rab vagy, én is rab vagyok. A sorsunk szomorú. Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendõn, amíg odavoltam. Mit szólt a gazdánk, mikor megjött?

Dzsidzsia a kötényébe törölte a könnyeit.

- Azt mondta, hogy akkor látott utoljára, mikor a harc megkezdõdött.

- És a vitézségemrõl nem beszélt?

- Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utoljára, de te nem sebes voltál, hanem csomás.

- És Csáth halottnak vélt?

- Annak.

- Sajnált-e?

- Sajnált.

- Hogyan sajnált? Mit mondott rólam?

- Azt mondta, hogy: „Kár érte, többet ért a szája, mint másnak a keze, és igen ügyes fiú volt: az új pajzsomra vele írattam volna rá az aranycifrát.”

- Hát az asszony, az is sajnált?

- Az is igen.

- Hogyan? Mit mondott?

- Azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a házból. Senki se tud ilyen szépen meghajolni, köszönni, beszélni. Az ilyen rab ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Ugyancsak szidta az urát, hogy elvesztett.

- És a kisasszony mit szólt? - kérdeztem ásítva. (Milyen jól sikerült az az ásítás!) - Mit szólt?

- Semmit.

- Hát õ nem sajnált?

- De.

- Sajnált?

- Sajnált.

- De hát hogyan? Mit mondott?

- Mit is? Bizony elfeledtem már. Mit is? Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: „Talán jobb neki így.”

Percekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dzsidzsia ott van. A szavai forgószélként kavarogtak a lelkemben.

- Nem kérdezel-e többet? - szólalt meg végre. - Engem nem kérdezel-e?

És szinte hallottam a szíve dobogását.

- Nem - feleltem a szememet lehunyva -, eredj a dolgodra.