|
Estefelé Emõke
hazatért. Egy hervadtlevél-színû lovacskán járt akkor. Kezes kis kedves állat
volt az. Ott legelészett mindig a ház körül, s akárki szólította, hozzáfutott.
Olyan volt, mint a kutya.
Tudtam, hogy
elmondja majd az anyjának: miket beszéltem a királynénál és hogy fölhívatnak
vacsora után. De vajon nem azért hívat-e föl, hogy õ maga is szólhasson velem?
Az ajtó elõtt két
sûrû lombú tamariszkfa piroslott. (Nem tudom, honnan kerülhetett oda: talán
éppen az én hazámból hozta Csáth a feleségének. ) Az alatt szoktam ülni, mikor
a gazdámat vártam. Akkor este is odaültem, hogy ha hívatnak, ne késsek.
A várakozásomban
nem is csalódtam. Még jóformán végén se voltak a vacsorának, kiszólt Dzsidzsia
az emeleti ablakon:
- Zéta! Nem
láttátok Zétát? Mondjátok neki, hogy jöjjön föl.
Az asztalnál
ültek.
A két gyermek
mellett ott ült egy kisasszonyforma leány is, akit én még nem ismertem. Az
öregapó képe már olyan volt, mint a piros posztó, a bortól.
- Zéta - dorgált
az asszony -, te csak a királynénál beszélsz?
- Ó, asszonyom -
mentegetõdztem -, hogyan beszélhessek, ha nem parancsolod? Rabnak a neve: Hallgass.
- Te nem vagy
olyan rab. A te neved: Beszélj.
- Köszönöm.
Mindig örömmel, ha szólítasz. De hiszen ha csak a csatát magát beszélném el, az
is eltartana egy hétig. És ha csak az én uramnak a cselekedeteit beszélném,
arra is kevés lenne egy est.
- Hát láttad az
uramat a harcban?
- De láttam ám,
asszonyom. A vihar volt õ, emberi alakban.
- De hiszen õ nem
látott téged, azt mondja, mindjárt elvesztél a szeme elõl.
- A gazdának nem
kötelessége látnia a rabját. A rabnak kötelessége látnia a gazdáját. Mindig
mellette vagy mögötte harcoltam én.
S míg Csáthnak a
tetteit beszéltem, szomorúan gondoltam arra, hogy lám a királynénál leültettek
engem, itt meg állva kell beszélnem.
A fél lábamat még
akkor is sajoltam, különösen, ha sokat álltam vagy jártam. Még most is, ha
idõjárás változik, bizony emlegeti a térdem Katalaun síkját.
S azon este mind
csak Csáthról beszéltem. Gondoltam, Csáthéknál Csáth az érdekes. Az asszony
valóban áttüzesedve hallgatott. A két kisgyermeknek is nyitva maradt a szája.
Csak az öreg Barakony pislogott a kancsó mellett, s emelgette bokros õsz
szemöldökét.
- No - fakadt ki
egyszer -, én negyvenöt csatában forogtam, de a negyvenöt csatáról nem
beszéltem ennyit összesen, mint ez a kölyök itt errõl az egyrõl. Már mindenki
hõs. Ha egy fáradt ellenséget kardra kapott, százat beszél róla.
A gyermekek szeme
már ragadt az álmosságtól. Az öreg is laposakat pislantott. Csak az asszony nem
akart betelni a beszédemmel, meg Emõke.
- Várj kissé a
szóval - mondotta az asszony -, a gyermekeket lefektetjük.
Bevitték a
gyermekeket. A harmadik szobából kihangzott, hogy az egyik gyermek, a Dédes,
mindenképpen vissza akar térni, de ágyba biztatják:
- Majd Dzsidzsia
mesél, a vörös medvérõl meg a tündérkirályfiról.
Az öreg
elszenderült. Magunk voltunk Emõkével. Fél könyéken nézett reám. A három
ezüstmécses sercegett olykoron. Megszólaltam:
- Kisasszonyom...
Nincs-e valami mondanivalód?
- Ha anyám bejön,
beszélj Átilláról. Szép lehetett, mikor megjelent a sereg elõtt aranyos
sisakban..., beh szép lehetett az az ember! Szép, mint valami földön járó
isten!
És maga elé
merült a nézése.
Csáthné
visszatért. Beszéltem Atilláról. Olyan apróra elmondtam azt a jelenetet, mintha
festõnek beszélném.
Emõke
felkönyökölt az asztaira, és szinte itta szavaimat. Az arcát a mécsfény
rózsaszínûre festette. A karja gömbölyû volt, mint a márványnimfáké.
|