|
A harmadik
hétre megérkezett Atilla is.
A város
ünnepi színt öltött. A hegyekbõl száz meg száz szekér fenyõgallyat hoztak, s
fölékesítették a sátorokat és utakat.
A
királyasszonyok a város széléig kimentek eléje a kíséreteikkel.
A had eleje
már délben megérkezett: a jászok és gótok. Büszkén lengették nyilak szaggatta
lobogóikat. Hozták a sok rabot. Micsoda bús kép. Fiatal emberek, s fiatal nõk,
asszony és leány vegyesen. Mind barna, alacsony, s mind rongyos, mind szomorú.
Kísérték õket hunok és gepidák.
Estefelé
kürtök rivallása hírelte, hogy közeledik Atilla is. A síposok zenéjét már
messzirõl lehetett hallani. A
város népe mind künn. A férfiak a süvegüket lengették. A nõk fátyolukat. S
örömkiáltozás vegyült a zenébe.
- Áldás! Áldás!
A király
kézintéssel üdvözölte az asszonyokat. Csupán a gyermekeit csókolta meg.
Ott aztán persze
elbomlott a rend. Minden hun harcos a feleségére ölelkezett. A gyerekek
diadalmasan vitték elõre az apjuk íját, lándzsáját, pajzsát. Sátorról sátorra
lehetett látni, mint csókolják meg a lovat is, és mint vizsgálják néhol az
udvarra állított rabot - már akinek valami okból még az úton odaengedték, hogy
szolgálja. A két gyermek mellé én is ki voltam rendelve.
Mi is kimentünk
persze Csáth elé. A szolgák közül csak én, hogy a család mögött járjak. S arra
az alkalomra föl kellett öltenem a katalán ruhámat, csak éppen hogy a süveget
kellett otthon hagynom.
Bezzeg elbámult
Csáth, hogy engem meglátott. Alig is hitt szemének.
- Hogy mersz
elejbém kerülni - kiáltotta aztán tréfás haraggal -, hiszen te halott vagy!
- Óh, jó uram -
bókoltam udvariasan -, éppen ez bizonyítja a hozzád való hûségemet, hogy holtan
is visszatérek a szolgálatodra.
Volt annyi
emberség benne, hogy kezet nyújtott.
A várost azon az
estén zajos jövés-menés, csengés-bongás, muzsika szó töltötte be. Az utcákon
mindenütt fáklya égett, s a nép a sátorok elõtt nagy tûznél sütött-fõzött,
vigadott. A hegedõsök egyenként vagy páronként dalolták a dicsõség dalait. A
síposok sípoltak. A kvád zenészek dudáltak. Sarkantyú pengett és csujjogott,
danolt, zengett a város.
Éjfél felé Atilla
is elõjött a palotából, és a fáklyás testõrök között, víg zeneszó mellett
végiglovagolt a városon. Meg-megállt egy-egy sátornál, ahol nagy volt a
világosság, és ahol sokan vigadtak. Ivott a neki nyújtott kupából. Kezet
szorított az öregekkel, s a nép viharos áldásolása között lovagolt tovább.
Másnap
megérkezett a derékhad is a zsákmányolt szekerekkel együtt. Reggeltõl estig
való végtelen hosszú sor: szekerek és szekerek. S még másnapra is maradt.
Csáth este
hívatott.
- Itt az óra -
gondoltam dobogó szívvel -, Csáth fölment a rabság alól.
Hát szólott is
róla.
- Fiam - mondotta
-, tudom, hogy harcoltál a katatauni síkon, s egypár nap múlván meg is
vizsgáljuk az érdemeidet, de mostan Atillának kellesz: sok a dolog. Neki
ajándékoztalak. Hát csak fogd a holmidat, és jelentkezzél Rusztinál vagy
Ména-Sághnál.
Mintha villám
sújtott volna belém, úgy álltam ott. Mit ér nekem, hogy fölment a szolgaságtól,
ha áttesznek a király ravói közé.
- Uram - nyögtem
csüggedten -, engedd megvallanom, hogy nehéz megválnom innen...
- Én is sajnállak
- felelte -, bizony isten szívesebben fizettem volna, de hiába: a ravók közül
elvitt a csoma hármat is, és a zsákmány szétosztásában sok a dolog.
Oly nagy volt a
kétségbeesésem, hogy csak álltam ott, mintha gyökeret vert volna a lábam.
Könnybe lábadó szemem Emõkére fordult.
A leány a gyertya
lángjába nézett, egykedvû, merengõ nézéssel.
|