A zsákmányos
szekerek ott álltak, százával, ezrével hosszú sorban a fõutcán, a téren s a
király udvarán. Az írószoba elõtt nagy halmokba volt hányva az a zsákmány, amit
lovon, öszvéren és tevén göngyölegekben hoztak el. Többnyire szõnyegek voltak s
különféle kelmék.
Azokat kellett
megolvasnunk, felrónunk. Hetekig tartó munka s unalmas - már ugyanis annak,
akinek semmi része benne.
Szomorú is voltam
én végtelenül.
A király udvarán,
szanaszét a széles tornácokon tíz csoportban dolgoztunk. A rabok bontogatták a
zsákmányt, a becsüsök egy pillantással megbecsülték. Nekünk csak föl kellett
írnunk s meg kellett számoznunk a tárgyat, s utána jegyeznünk az értékét. Már
ugyanis ami kiválóan értékesnek látszott, mint például az egyiptomi eredetû
edények, selyemkelmék, arany- és ezüsthímzésû brokátok, templomi kazulák,
gyöngyök s egyéb ékszerek. A közönséges holmit a ravók csak pálcákra rótták:
szõnyeg ennyi, köpönyeg annyi, saru, fegyverek, gyolcsok, övek, bõrtáskák,
tunikák, csuklyák, korallmunkák, sálok, pántlikák, ennyi, annyi. A lovakat
valahol kívül becsülik meg, és róják pálcákra.
Római pénzek
forogtak leginkább Atilla országában is, hát mindent szolidusban írtunk. A
szolidus a legkisebb arany. A hunok nyelvén: zsoldos.
Mikor már minden
föl van írva, szétosztódik a zsákmány. Kire hány szolidus esik, mi számítjuk
meg. A vezéreknek és csapatvezetõknek tíz-tíz rész az osztalék. A zoltánoknak
öt rész. Az özvegyeknek is öt rész. A közrendi harcosoknak annyi rész, ahány
fejet vágtak - most azonban, hogy csata nem volt, csak egy rész az osztály.
Akik az ostromban jeleskedtek, azok majd a rabokban és lovakban válogathatnak.
A rabokat is
csakúgy fölírtuk és megszámoztuk, mint az értéktárgyakat. Az úri rabokat persze
még a helyszínen maguk mellé szedték a hun elõkelõk. Egy festõ is volt köztük,
nápolyi avzon. Az szegény vidáman viselte a sorsát. Volt is alkalma rá, hogy a
mûvészetét megmutassa. Egy hunt lefestett. De hogy a lova fejét is odafestette,
attól fogva nem festhetett egyebet, csak lovat. Minden hun csak a lova képét
kívánta tõle.
Soha éltemben nem
nevettem annyit, mint abban a szomorú munkámban és szomorú állapotomban. A
becsüsök mindent rosszul becsültek meg. Így például egy ládából értékes
kameagyûjtemény fordult ki. Csigahéj faragványok voltak, és oly mûvészi munkák,
hogy némelyiken esztendeig is vakult a mûvésze.
Vizsgálják a
becsüsök.
- Mi fene ez?
Aztán Turzó
fõbecsüs diktálja:
- Bindönféle
fületlen gombok, valabi rúzsaszínû kõbül valók, köntösre alkalbasak.
Ötvenenkint egy zsódos.
Volt valami
négyszáz.
Utána mindjárt
színházi álarcokat fordítanak ki egy ládából.
Turzó becsüs
fölemel egyet, és diktálja:
- Háborúba való
ördögpofa. Ellenség rébítésére való. Értéke tíz zsódos.
Énbelõlem kitör a
nevetés. A ravótársaim szintén megértik, mit nevetek, mert hiszen felében római
és görög eredetû emberek - õk is lecsapják a szerszámukat, és kacagnak. A vén
Turzó dühösen pislog ránk. Egyszer csak kirántja a kardját, és rikolt:
- Azt a fehér
pofájú tengöri férög teröbtésit az apátoknak, engöb nevettök-é, kutyák?
Ha a többi becsüs
le nem fogja, bizony közénk vág az öreg.
És ebben a
dulakodásban lép Atilla a tornácra.
Megáll és kérdõn
tekint át a társaságon.
- Urab - mondja
Turzó mérgesvörösen -, ezek a hitvány rabok... De föl köllene kötni egyet
példaképpen.
Atilla kérdõn néz
ránk.
A ravók reszketve
hallgatnak.
Végre én szólalok
meg latinul:
- Felséges uram,
értékes kameák vannak itt, amelyek megérnek egy kis országot, és Turzó fõbecsüs
úr néminemû fületlen gomboknak értékeli õket. Iratja ötvenével egy szolidusra.
S belemarkolok a
kameákba, s tartom a király elé:
- Gyõzõdjél meg
magad, felséges uram. Íme, csak találomra markoltam bele, s itt van egy
Vénusz-kép, amint Vénusz kiemelkedik a tenger habjaiból. Micsoda remek
finomságú faragvány ez! Még a hullámok habja is ki van faragva. S a gyönyörû testen
csak éppen hogy az erek nem látszanak! Hiszen ez királyi koronába való ékesség!
Atilla a kezébe
veszi a kameákat, és szemléli figyelmesen.
- Ezeket a
kameákat - szólal meg aztán nyugodtan -. vigyétek az én kincstáramba. Te...
hogy is hívnak?
- Zéta, uram.
- Te, Zéta,
segíts a becsüs uraknak az ilyen értékek megítélésében. Ami kiváló, magamhoz
váltom. Te meg, öreg Turzó, ha valaki akkor nevet, mikor haragszol, tanítsd
becsületre akárha karddal is.
- A holló ögye
beg - dörmögte az öreg -, iszen közéjök vágtab volna, haneb lefogták a karobat!
Az öreget aztán
én békítettem meg:
- Lásd Turzó uram
- mondottam -, nincs olyan ember a világon, aki mindent érthetne. Te soha
efféléket nem láttál, hát akármilyen okos ember vagy is, nem értékelheted.
- Persze hogy úgy
van - felelt az öreg -, de azért neb tûröb, hogy rajtab vihogjatok!
Egy esõs napon
nem dolgoztunk. Délután átmentem Csáthékhoz. Olyankor a rabok és cselédek ott
is tétlenkedtek. A sárban nem láttam Emõke lovának a nyomát.
Otthon volt. Meglátott,
hogy oda megyek. Fölhívatott.
Atilla helyettem
egy asszony rabot ajándékozott Csáthnak. Az asszony egy milánói patríciusnak a
felesége. Menekülése közben fogták el. Várhattak érte jó váltságdíjat.
Azért szólítottak
föl, hogy írjak levelet a patríciusné családjának.
Szívesen.
A házban nem volt
írószer: át kellett futtatnom egy rabot a királyi íróházba. Ott ültem az ajtó
mellett addig Csáthéknál, s tûnõdtem: szólhatok-e Emõkével?
A gazda nem volt
otthon, Csáthné is látogatóban járt valahol a nagyobbik fiával. Csak hárman
voltunk a szobában, s olykor Dzsidzsia.
Megszólítottam a
rabnõt: kérdeztem, hogy mit írjak?
- Száz font
aranyat kérnek értem - sírta -, de honnan fizethetne ennyit az uram, hiszen
feldúlták mindenünket! Borunkat, gabonánkat is elvitték. A házban meg egy párna
nem sok, annyit se hagytak.
Kissé hervadt,
füstös arcú hölgy volt. Örökké könnyezett, s épp ezért nem lehetett tudni, hogy
szép volt‑e valamikor. Dzsidzsia tudott vele beszélni, s tolmácsolta a
házban az asszony szavát. Nem volt neki rossz sorsa, mert csak ruhát varrattak
vele, de azért persze mégiscsak csöpögött a szeme.
- Asszonyom -
vigasztaltam -. hálálkodj Istennek, hogy ilyen házba kerültél. Másutt talán
tehenek mellé zártak volna, vagy kisgyermeket kellene dajkálnod. Mert tudd meg,
hogy minél több váltságot várnak a rabért, annál nehezebb munkával
sanyargatják.
- Még pártolod
õket! - lobban reám. - Nekem nincs olyan ebtermészetem, hogy akárkit is
gazdámnak érezzek. Nekem csak egy uram van: a férjem, annak is én parancsolok.
És gyalázta,
átkozta a hunokat. Különösen a gyöngyeit siratta.
- Asszonyom -
csillapítottam -, igaztalan vagy. Mert a te kincseid épp olyan szerzemények,
mint ezekéi, csakhogy korábbiak. Mikor még nem a hunok voltak a történelem
színpadán, hanem a rómaiak és görögök, azok éppen így cselekedtek. Nem
végigrabolta-e Nagy Sándor Perzsiát, Egyiptomot? Nem rabolt-e végig Julius
Caesar egész Európán? Most a hunoknak áll fenn a csillaguk, aztán megint fordul
az idõ kereke, s a hunok kezébõl más nép ragadja el a kincseket.
- De csak az én
gyöngyeimet hagyták volna meg - sírta az asszony -, vagyhogy ástam volna el.
Ebbõl
megértettem, hogy a história tanulságai nem asszonynépnek valók.
Megírtam a
levelet, és szép betûket írtam, mert Emõke is ott ült, és nézte az írásomat.
Eközben csend
volt, csak a tollam percegett.
S a csendben
megszólal Emõke halkan, álmatagon:
- Hogy vagy
odaát?
- Kérdezheted-e,
kisasszonyom? - feleltem hálás tekintettel. - Csak éppen hogy élek. De csak
addig élek én, kisasszonyom, ameddig leány vagy.
- Bizonnyal
sokáig élsz.
Ránéztem. Az arca
mélázó volt. Isten tudja, mire gondolt.
Kis idõ múlván
megint kérdezett:
- Látod Átillát
gyakran?
- Látom. Tegnap
is beszélt velem.
- Beszélt? Mit
beszéltetek?
S az arca
megélénkült. A szeme várakozással tapadt az arcomra. Az a bûbájos szeme, az a
csupa titok és csupa zene szeme.
Elmondtam neki a
tornácon történteket.
Aztán azt mondtam
a végén:
- Mióta nem
láttam Átillát, megvénült. A szakállában fehér szálak vannak. Meglásd,
kisasszonyom: három év múlván vén ember lesz.
- Soha! -
mosolyodott el. - Ha olyan fehér lesz is, mint a galamb. Átilla mindig fiatal
marad. Olyan õ, mint a fûben járó görög istenek. Olyan, mint, nézd ott a
faliszõnyegünkön Áresz, aki leszállt a felhõkbõl és páncélt öltve küzdött a
hadakban. Nem látod-e a szemében azt az erõt, amelyhez hasonló más ember
szemében nincsen?! Ha haragszik, még a falevelek is remegnek. Ha mosolyog, még
a felhõk is megnyílnak.
Szerettem volna
mondani, hogy ezen az esõs napon mosolyoghatna valamelyest, de nem szóltam. Megszoktam,
hogy Atillát istenítik. Ma király, holnap por. Ha nem akad egy ilyen magamfajta
rab, aki véletlenül följegyzi a nevét, elfújja a századok szele minden
dicsõségével együtt.
Attól fogva
majdnem minden héten átmentem Csáthékhoz. A patríciusné egyik levelet a másik
után eresztette a hazájába. Íratott minden rokonának. A pápának is íratott
egyszer. Volt úgy, hogy kifelejtett valamit a levélbõl, s másnap este ismét át
kellett mennem, vagy ha nem mehettem, akkor a következõ estén.
A leveleket a
jövõ-menõ követek hordták. Majdnem minden héten jött-ment a követség. Hol az
elfogott elõkelõk váltságát hozták, hol a császártól, hol a pápától hoztak
levelet, adót, ajándékokat.
Atilla mindenlátó
szeme csakhamar megismerte bennem a használható embert. Ahányszor követ jött,
engem is hívatott. Ott álltam Ruszti mellett és Konstantinosz mellett.
Tolmácsoltam, még véleményt is mondottam. Néhány hét múlván azt látom, hogy
nemcsak a rabok közt vagyok az elsõ, hanem a szabad ravók között is
megkülönböztetnek.
Az boldog idõszak
volt az életemben. A rabok már köszöntek nekem is, mint az uraknak, a szabados
ravók, mintha õk volnának a rabok, s én a szabad, úgy viselkedtek. Mindenki azt
jósolta, hogy Atilla felszabadít és vagyont ad. Gazdag és hatalmas leszek, mint
Oresztész, aki szintén rongyos rabszolga volt, hozzám képest tökkolop, s hogy
páválkodik a hun mágnások között!
Csáthékhoz mindig
estennen hívattak, mikor már a hivatali munkámtól elszabadultam. Olyankor
beszélgettünk is. Mirõl? Mindig csak Atilláról. Kik jártak nála? Mit mondtak?
Mit felelt? Ha tetszetõset beszéltem Atilláról, Emõke szeme csupa öröm volt.
Búcsúzáskor a kezét nyújtotta: - Megcsókolhatod.
A patríciusné
látva, hogy milyen öröm nekem az a kéznyújtás, egyszer nagylelkûen szintén
kezet nyújtott.
- Megcsókolhatod
- mondta õ is hunul.
Azon aztán
könnyezésig nevettünk.
Azonban
négyszemközt nem beszélhettem Emõkével. Mindig ott ült a szobában az anyja is
vagy Dzsidzsia vagy más nõcseléd. A kölykek is ott csintalankodtak. Meg kellett
elégednem azzal, hogy látom, és hallhatom a szava zenéjét.
Elmenetelemkor
többnyire Dzsidzsia kísért le a mécsessel a lépcsõn, és õ zárta be az ajtót.
Mindig boldog
szívvel váltam meg Emõkétõl. Mert mikor jó éjszakát mondtam, sorra kezet
csókoltam nekik - már a patríciusnénak is -, s olyankor magammal vittem Emõke
finom kis kezének a melegét.
Hát annyira
kábult voltam olyankor, hogy már a lépcsõn nem is szóltam Dzsidzsiának, csak
amikor jó éjszakát mondott, akkor ocsúdtam föl.
Egyszer aztán
megszólított:
- Zéta, te
mindenkivel kezet szorítasz, mikor elmégy, csak nekem fordítasz hátat.
És ezt oly búsan
mondta, hogy elmosolyodtam:
- Bocsáss meg:
nem szándékosság, csak szórakozottság.
És akkor kezet
nyújtottam neki.
|