|
Havonként
egyszer, holdtöltekor, olyan vacsora volt Atillánál, amelyre a férfiak elvitték
a feleségüket, leányaikat is. Akinek több felesége volt egynél, azt vitte el,
aki több fiat szült neki.
Azon a télen
engem is beszólítottak az elsõ vacsorára. Na, nem vendégnek, nem: Atillának sok
elõkelõ rabja volt - azok mögé kellettem tolmácsnak.
Valami hatszázan
voltak jelen azon a vacsorán. A király feleségeit is ott láttam elõször. Volt
neki valami tíz. A király jobb oldalán Rika asszony ült, bal oldalán hû öreg
barátja, Ardarik király. Rang szerint következtek a többiek. A nõk úgy voltak
beosztva, hogy a férjükkel szemben üljenek. A leányok meg a legényemberekkel
ültek keverten.
A királyasszonyok
mellett a vendég királyok ültek meg azok a rab hercegek, akiket Atilla eleven
biztosítékul tartott az udvarában.
A nõk abban a
fehér hun viseletben voltak, amelyben Atilla nászakor láttam õket; fátyolos
fehér selyemruha; a fátyol alatt a fejen, a nyakon és mellen aranyvarrat és
aranypaszománt csillog. Piros saru a lábukon.
A férfiak ruhája
különféle színû kamuka, atlasz és bársony. A csizmájuk szintén piros.
A termet ezernyi
viaszgyertya világította meg. A teríték arany és ezüst. Csupán Atilla elõtt van
fatányér és fapohár.
Mert õ megvet
minden pompát. A ruhája is dísztelen sötétkék vagy hamvas bársonyruha. Gyûrût
se visel.
A vacsora
csendben kezdõdött. Csak akkor melegedett föl a társaság, mikor Atilla az elsõ
tál étel után kezébe vette a fapoharát, és így szólt:
- Köszöntöm a
családomat. Az én családom a hun nemzet. Isten szeressen bennünket!
Akkor mindenki fölkelt,
és ivott a király egészségére.
A zene szólt a
vacsora folyamán, de minduntalan félbeszakadt, mert hol az egyik hun állott
föl, hol a másik, és mondott rövid köszöntõt. Hallottam Oresztésztõl, hogy
azelõtt, Rof király idejében hosszú köszöntõket eresztettek a hunok, de Atilla
azzal szoktatta le õket, hogy közbevágott:
- Elég! Másnak is
hagyj szót!
Azóta mindenki
rövidre fogja a mondókáját.
A harmadik tál
étel után elhallgatott a zene. A teremben halk és vidám társalgás zsongott.
Az én szemem
persze egyre Emõkén járt. Ott ült õ két idegen királyfi között, és az átellenes
szomszédjaival is beszélgetett.
Azután az asztalt
elbontották, s addig a terem túlsó felén a fiatal párok kettesével-hármasával
sétáltak, míg a zene valami andalító dalt játszott.
Atilla aztán
intett a zenészeknek.
Mindig õ kezdte a
táncot. Az már nem rang szerint történt, hanem amint eszébe jutott.
Azon az estén
Emõkének nyújtotta a kezét.
A vendégek az
általános keveredésben szintén úgy cselekedtek, hogy akik legközelebb álltak
egymáshoz, azok indultak táncra.
A hun tánc nem
olyan, mint más nemzeteké. Csöndes és méltóságos lejtésekkel kezdõdik. A
táncosok eleinte csak egymás kezét fogják, késõbb szembe állnak egymással, és
egymás szemébe nézve ringatódznak.
Láttam Emõkén,
hogy boldog. A szeme szinte mámorosan merült a király szemébe. Komoly volt. A
király is. Soha életemben nem láttam embereket olyan komolyan táncolni. És ha
Emõke soha el nem szédítette volna a lelkemet, amint ott lebegett akkor Atilla
karjain, álomalakká vált, akinek földönléte, mint a délibáb.
A táncosok tánc
közben párt cseréltek. Mindenki a hozzá legközelebbivel. Emõke Todomér gót
vezérnek jutott, Atilla pedig Ildikónak nyújtotta a kezét, annak a szõke germán
királyleánynak, akit Rika asszonynál láttam.
Egy szélsõ oszlophoz
támaszkodva néztem õket. A tánc szép volt. Látszott rajtuk, hogy nemcsak a
testük táncol, hanem a lelkük is.
Atilla elõttem
járta a táncot. Ahogy föl-alá léptek andalgón, láttam, hogy Ildikó nagy, kék
szeme boldogan nyílik Atillára, s Atilla szeme is visszamosolyog reá.
|