62

Másnap híre futott a palotában, hogy Atilla követeket indított reggel a Rajna partjára, Ildikó apjához: megkérte a kezét a leánynak.

Csakugyan utaztak el a fõurakból, Csáth, Dorog és Orgovány is köztük. Senki se tudta, hogy hova.

Én nem sokat gondoltam velök: leveleket kellett írnom a sváb, kvád, rug, scir, turciling, herul és más fejedelmeknek, akik az Adria partján teleltek a népükkel, hogy mihelyt enged a tél keménysége, azonnal induljanak az Alsó-Dunára, és várják meg Atillát; a tavaszon Konstantinápolynak indulunk.

Az új császár ugyanis, Marciánusz - egy kemény nyakú, vén katona - még a katalauni hadjárat elõtt megtagadta az adót. Azt izente Atillának:

„Aranyat csak a barátaimnak adok. Más csak vasat várhat tõlem.”

Amire Atilla még rövidebben válaszolt:

„Vasra én acéllal felelek.”

Azonban akkor már nyugatnak állott a rudunk. Marciánusz várhatott. Az idõ csak most érkezett reá.

- Mához egy évre - mondta Atilla egy este -, ott ebédelünk Marciánusznak a palotájában, s vele hordatom magam elé a tálakat.

Hát mondom, azon a napon is sokat dolgoztam.

Este ismét a patríciusasszony izent át, és én fáradtan is szívesen siettem hozzájuk.

Csáth csakugyan elutazott. Emõke bágyadt volt. Csáthné sem aludott még eleget az éjjeli mulatság után - korán lefeküdt.

Emõke azonban velünk maradt.

A leveleket lassan és sokáig írtam, hogy idõ szakadjon, amikor Emõkével beszélhetek.

Dicsekedni óhajtottam, hogy nincs olyan nap, amelyen egy-két aranyat ne keresnék, s hogy a társaim nagyszép minden jóval biztatnak. Konstantinápolyban pláne én leszek a vezetõ. Atilla mellett harcolok. Ezt a mondást: Attila mellett harcolok, különösképpen elkészítettem elõre, hogyan ejtem ki. Emõke tudja, mit hordoz ez a mondás. A jövõ gyönyörû képét: gazdagságot, méltóságot, mennyországot!

Jókedvem volt. Tréfáltam, hogy Emõkét földerítsem. A halványságát arra tudtam, hogy nem aludt eleget. Dicsértem a táncát, a ruháját, s közben megírtam a levelet is a patríciusasszony férjének.

No, mulatságos levél volt. Le kellett festenem, hogy mennyit szenved, és hogy ha a váltságdíjat hamar meg nem küldik, elsorvad a sanyarúságban.

- Asszonyom - mosolyodtam el -, amióta itt vagy, meghíztál. A sanyarúságban.

Ásított.

- Nem tudom, hogyan van - felelte -, de magam is tapasztalom, hogy szûkül a ruhám.

Végre a levél elkészült. Pecsétet csöppentettem rá, s a patríciusasszony lenyomtatta a gyûrûjével. Dzsidzsia fogta a kisebbik lámpást, és bekísérte a szobájába. Egy percre magunkra maradtunk.

Emõke szeme akkor rám nyílott. Valami különös bús nézéssel, ahogyan talán csak az a nõ nézhet, aki vérpadon térdel, s utoljára néz fel, hogy a következõ pillanatban lehajtsa a fejét, s várja, hogy a hóhér pallosa rásújtson. Valami ilyen nézés volt az. És szólt is:

- Zéta, mi szomorúbb a halálnál?

Csak bámultam. Mit is szólhassak az ilyen kérdésre? Õ maga felelt. A fejét ingatva bámult maga elé:

- Az élet.

Én csak képedeztem.

A szeme könnyben úszott. Mit akart mondani? - nem tudom. Az ilyen nyilatkozatokra nem lehet válaszolni. Én is csak vártam, hogy kimagyarázza: mi lelte.

Azonban Dzsidzsia visszatért. Emõke fölkelt, s bement a másik szobába búcsútlanul.

A lépcsõn megszólítottam Dzsidzsiát:

- Mi baja a kisasszonyodnak: igen szomorú.

- Az, ami nekem - felelte Dzsidzsia.

- Hát neked mi bajod?

- Ki törõdik avval?

Megbosszankodtam rá.

- A csuda rázzon meg, hát már te is titkolózol? Mi baja a kisasszonyodnak?!

Gondolkodva nézett rám, és csak a szemöldökét emelgette, vállát vonogatta.

Nem vallathattam. De lógó fejjel ballagtam haza, s mind éjten át Emõke szava búgott a fejemben:

„Mi szomorúbb a halálnál?”

Nemsokára rá kiváltották a patríciusnét. Az ura maga jött el érte. Megkeresett engem az íróházban, és megkérdezte, hogy mekkora volna a váltságom?

- Nem tudom, uram - vonogattam a vállamat -, nem kérdeztem.

- Hát - azt mondja -, ha nem nagy, kiváltalak. Magam mellé veszlek, nemességet szerzek neked. A leveleidet írástudók is megcsodálták. Olyan megható képet festettél a feleségemrõl, hogy még idegenek is könnyeztek rajta. Kiváltalak.

- Köszönöm - feleltem kevély alázatossággal -, inkább vagyok itt rab, hogysem nálatok, uram, fõnemes.

Megütközve nézett rám. Még tán ma is csóválja a fejét, ha eszébe jutok.