63

A tavasz abban az évben korán érkezett.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya, és zöld volt a mezõ. A szövetséges hadaktól napról napra jött az értesítés, hogy megindultak, s hogy az Al-Duna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság is jelentkezett, mint a nyugati hadjáratra. Atilla csillaga a magasán ragyogott. A katalauni csata után senki sem kételkedett többé, hogy az övé a világ egészen.

Hallottuk, hogy Marciánusz is szûköl. Ha odaérünk, térden hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Ezen a földi világon csak egy király az, aki uralkodhatik.

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti város a hatalmas hun nép elõkelõinek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul, s magával viszi az új asszonyt is.

Hát egy tavaszi napon az is megtörtént.

A pap délben áldotta meg õket. A fõtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak, és zsákszámra öntötték a tûzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket és bárányokat sütöttek. Mindenfelé folyt a bor, és szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A fõterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szõnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott görög-római istenszobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. De csak a férfiszobrokat. A nõi szobrokat nem tûrték meg a hun nõk. Férfiszobrokban is csak a takartakat. A szobrok fejét hun süveggel díszítették. Nagy arany- és ezüstkandeláberek ragyogtak oldalt. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany. A terem közepén láncon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb Lacrimae Christi volt annak a tartalma.

Az ebéden persze én nem voltam bent. Künn a hadi gyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok - azokat néztem. Más helyen kötéltáncosok, avzon komédiások, alán késhányók, görög csepûrágók mulattatták a népet. A palota elõtt való téren Cerkó egy seprûn lovagolva utánozta a fõurakat: nagyhasú Eszlászt, amint a pocakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, amint a bajuszát húzogatva kevélykedik; bikafejû Mácsát, amint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, amint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja:

- Elõre! Vissza! Hõk-hõk!

Én már ismertem ezeket a tréfákat, maguk a kigúnyoltak is sokszor megnevették. De a nép elõször röhögte. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor elõhomályozott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyûlt Atilla palotája elé, s látni kívánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött, koszorús fejû új asszonnyal együtt. A nép eget rengetõ örömkiáltással fogadta õket. A férfiak a süvegüket rázták, a nõk a kendõjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arcon.

Én, aki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon az estén nem bírtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is lobogtattam egy szurokfáklyát, és üvöltöttem a hunokkal:

- Éljen Átilla! Áldás!

Már nem a barbár vezér õ az én szememnek, hanem a szerencsém tartója, éltetõ napom, örökös királyom!

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, csoportokra oszladozva vigadott tovább. Én Csáthék elé mentem, ahol itáliai énekesek és kvád táncosok zörgették a tányérdobot.

Amint ott állok, megpillantom a csoportban Csáthék cselédségét s köztük Dzsidzsiát. A leány az elsõ sorban állt Gyöngyi mellett, és a fáklyák fénye megvilágította.

Meglepett annak a leánynak a szépsége.

Mi volt õ, mikor elõször láttam: füstös, éretlen gyerkõc. Most az arca fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütõdött a szemem, és elámult rajta.

Uzura megpillant. Int, hogy csatlakozzak hozzájuk. Szívesen.

A kvád táncos akkor kezdte a fáklyatáncot. Fiatal ember volt, könnyen forgó, könnyen ugró, hajlékony derekú. Azzal ügyeskedett, hogy a fáklyákat szüntelen kígyóztatta a teste körül. De tán az ünnep örömére több zsírt kent a fejére a kelleténél, a láng belekapott a hajába, s a táncnak a hunok nagy derültségére vége szakadt.

- Gyerünk másfelé! - kiáltotta Uzura.

S karon kapta Rába asszonyt. Ragadta magával. - Gyerünk!

Ladó is karon fogta Gyöngyit.

Nekem Dzsidzsia maradt. Beleöltekezett a karomba, és kószáltunk a zajgó városban.

Õk, szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájuk volt bízva, valamennyien otthagyták.

Sétáltunk a fényben, vigalomban. Meg-megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a telt képû hun menyecskéket a fiatalok.

- Tyuhaj!

Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla sátorának kerestek helyet. Valami domb kellett volna, de nincs.

„Hát legyen - mondta a fõvezér -, hozzon mindõtök egy süvegnyi földet.”

Aznap estére hegy keletkezett ottan.

Továbbsétálunk.

Egyszer azt érzem, hogy Dzsidzsia karja remeg.

- Fázol talán? - kérdem gyöngédeden.

Mert tavasz elején voltunk még akkor.

- Nem - felelte.

S boldogan nézett reám.

- Mily szép vagy, Dzsidzsia! - bámultam reá. - Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek?

Elpirosodva, mosolyogva vont vállat:

- Mi haszna vagyok szép - rebegte -, nem ér az nekem semmit.

- Nono, sose hallottam még, hogy valakit azért sajnáltak volna, mert szép. Te már hallottál effélét? Nos, hát akkor nagy sajnálatot érdemelsz te is.

És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.

Hallgattunk.

Ha Emõke nem volna a világon - gondoltam -, ez a leány éppen jó lenne énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, szórakozottan búcsúztam el tõlük. A következõ nap reménysugarai villogtak már a lelkemben; holnap! Nekem is érkezik végre ünnepem! Ragyogó, nagy, szép ünnepem!

Késõn keltem. De a ravótársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk, Konstantinosznak a szobája mellett. Az valamivel különb volt Rába asszonynak a szobájánál. A keményítõszag helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek díszítették: mindenféle olajfestmények, merev arcú szentek és telt képû, komoly angyalok. Nem is tudom, minek hozták el a hunok: nem kellettek még takarmánytartó ponyvának se senkinek.

- Gyenge a vásznuk - mondták megvetõen.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Csak egy a bizonyos, hogy felszabadít. Minden násza után felszabadítja Atilla az úri rabjait, hogy emlékezetükben tartsák azt a napot. A felszabadult rabok haza is mehetnek, ha akarnak. Ritka az, aki hazamegy. Az a kézszorítás, amellyel a fölszabadulás történik, ott marasztalja a rabot Atilla mellett.

No, hát nekem is idenyújtja a kezét. Királyok is szerencséjüknek érzik. De hát azontúl?

Hátha nem kapok tõle egyebet, csak egy díszes kardot és süveget. Nem, ez semmiképpen nem történhetik. Szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tõle. Tán arra is szólít, hogy mielõtt indulnánk, házasodjak meg? Nem, erre most nem szólít, majd csak a hadjárat után. Akkor már én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt megosztják.

Hát ez forgatott az ágyban. Reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig. Olyan remegõ szívvel öltözködtem, mint a menyasszony, aki az esküvõje napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg, és fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhõs volt. A levegõ hûvöskés, szinte fázlaló. A városban még helyenkint szólt a zene.

A palota széles tornácán már egybegyûltek a fõurak, és halkan beszélgettek. Ott állt a fõvezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfûzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatta. Ott állt a Szabad-Görög: kis csikóbõrös kulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztész, néhány fõtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven fõember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bõgtek, és birkák bégtek. Az ajándék állatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú, hét fehér paripa, valamennyi aranyozott körmû; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér páva, hét fehér galamb, hét fehér daru - no, sok mindenféle hét fehér.

A folyosóajtó már nyitva volt, s ott állt négy álmos testõr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitány köntöse piroslott. Bizonyára mind éjten át ott õrködött, s tisztségéhez illõen elsõ akart lenni, aki szerencsés jó reggelt, erõt, egészséget kíván Atillának.

Szabad-Görög megszólított:

- No, fiú, mennyiért adod el a mai napodat?

- Hát, ha azt megkaphatnám vele, amit a király nem adhat, de amihez a király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, amit remélek, akkor a szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom az ördögnek ingyen.

Szabad-Görög nevetett:

- Szeretem a találós kérdéseket, de erre nem vállalkozom. Hát mégis mi a?

- Ha a király nekem adja minden aranyát, s ráadásul a napot, a holdat, és zsákokban az ég minden csillagát, az mind semmi ahhoz a kincshez képest, amit ettõl a naptól várok.

Nevetett:

- Ezt mégúgy sem értem.

A csoporthoz Kászon fõkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Kezet fogott egynéhány úrral, s ivott Kamocsának a csutorá­jából.

- Miért hoztad el a kürtödet? - kérdezte Vacsar. Csak nem gondolod tán, hogy máma indulunk?

- Atillától kitelik - felelte Kászon -, az idõ korán kinyílt.

A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arccal hörgi a testõröknek:

- A fõvezért... - S fuldoklik, rázza a kezét: - A fõvezér!... Fussatok a fõvezérhez!... A fõpaphoz!... Az orvosokhoz!...

Mi csak eldermedtünk.

A fõvezér ott áll elõtte a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva, hogy nem látja.

- Mi baj? - képedeznek az urak.

Edekon a falhoz dõl, mint a részeg. A szemébõl könnyek omlanak. Az öklét a homlokára csapja:

- Jaj, jaj nekünk! - kiáltja, hogy szinte megfagyunk a szavától.

A fõvezér vállon ragadja:

- Itt vagyok: mi történt?

- Meghalt! - szakadt ki a szó az emberbõl, de valami oly iszonyú hangon, mintha a szíve szakadt volna ki a száján.

Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az emberekben. Hogy ki az, aki meghalt? - senki se merte kérdezni. Oly elképzelhetetlen szörnyûség volt, hogy nem hittünk a fülünknek.

Végre a fõvezér ajka mozdult meg, mintha lélekfojtó álomban rebegné:

- Megölték...

- Nem tudok semmit - hörögte Edekon -, az asszony sikoltott, és én berohantam. Átilla... ott fekszik... hanyatt... Kiáltok neki: Uram!... Rázom..., nem felel...

S az ember a falnak dõlve zokog.

Megindultunk, mint az alvajárók: szótlanul, szinte tolongva, be az ajtón, végig a homályos folyosón, föl az emeleti lépcsõn, ahol Atilla hálószobája van. De ez olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom kénytelenségében mozogna.

Ajtó nincs a szobán, csak egy kék selyemkárpit, vastag, földig omló.

Az urak sápadtan tolongnak be. Engem is sodornak magukkal. A kettõs szárnyú ajtó kitárul. Valami nehéz szag, meleg pince dohához hasonló. A szoba homályos sarkában térdel zilált hajjal, fátyolba burkoltan, reszketve és sírva Ildikó. A nagy diófa ágyon pedig ott fekszik Atilla hanyatt, mellig takartan, mozdulatlanul, iszapszín sárgán. Félig nyílt szája mintha véres volna.

- Uram! - rebegi reszketõ hangon Mácsa.

- Uram! - kiáltja a fõvezér is, megrázva Atilla vállát. - Uram! - kiáltja, mint ahogy Krisztus kiálthatta Lázárt a sír elõtt.

S lerogyik az ágy mellett a kerevetre.

- Meghalt! Meghalt! - susogják eldermedten körülöttem.

- Megölték! Megmérgezték! - ordítja az öreg Barcza.

S megragadják Ildikót a hajánál, mint valami állatot.

- Te ölted meg!

A nõ sikoltva taszítja el a kezét s a tenyerébe rejtekezik. A szavakat nem érti, de a vad hangra összerázkódott. Az arca mint az õrülté.

Barcza is rázza a királyt:

- Átilla! - sírja öregesen, apásan - Átilla!

A király keze a takarón van.

Megragadja azt is, de elbocsátja megint, lerogyik a térdére, és fuldokolva sír:

- Meghalt.

Minden arc könnytõl nedves már. A fõvezér a falhoz borulva zokog:

- Ó, jó uram! Én jó királyom!

- Végünk! - zokogja egy hang.

Ki térdre esik, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt csukladozó zokogással.

- Jaj már neked, szegény hun nemzet! - kiáltotta az öreg Barcza.

Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató emberek tolongtak befelé, kifelé.

A toronylépcsõhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegõhöz jussak.

A palota körül csend van még. A távolban valami három helyen szól a zene. A napfény a felhõkbõl kisütött, és megvilágította a város felét, a sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetõit.

A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a távolban. Valami fojtó csend ül a város fölé.

Látom aztán, hogyan sietnek elõ mindenfelõl. Férfiak lóháton, asszonyok, gyermekek a lovak mellett futva. Egyre többen-többen, a palotáknál már özönlõ sokaság - halk zúgás a hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel. Úr és szolga, nõ és férfi vegyesen tolong be a palota minden ajtaján, s a levegõt zúgás és morajlás remegteti.

Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A levegõ fojtó, mint zivatar elõtt. Valami késztet, hogy lóra üljek és kimenjek a mezõre, ne lássak, ne halljak semmit!

Amint leérek, a testõrökbe ütközök. A folyosót elállták. Csak most rohan még Rika királyasszony, sikoltozva a haját tépve, Atilla szobája felé.

- Megölték! Megölték! - sikoltozza.

A nyomában elõrehajló fejjel siet Aladár királyfi. A süvegét a kezében tartja. Sápadt mint a fal.

Aztán a többi asszony jön és a többi gyerek.

- Nem bírom hallgatni ezt a borzasztó sírást - mondom Balassa testõrnek -, eressz ki.

- Ki ölte volna meg? - szólt a testõr könnyes szemmel. - Nem járt itt kívülünk senki.

Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték Atillát, s hogy megint a görög udvar a bûnös. A népet düh és kétségbeesés szállotta meg. Az orvosok negyedóra múlván kijöttek, s azt mondták, hogy seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.

Kikiáltó ismétli ezt a palota elõtt, s a népnek bús morajlása rá a felelet.

A tornácon a fõurak sírnak. Csáth elõrántja a tõrét, és a ruháját hasogatja vele. Az arcába is beledöfi. Jajgat. A földre ül s eldõl.

- Vége itt mindennek! Még az Istennek is!

Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval bekötött dárdát, Atilla aranyos dárdáját, hogy kitûzzék a palota ormára.

Kászon elfordul. Leoldja a nagy szép elefántcsont kürtöt a nyakából, és csapja az oszlophoz olyan erõvel, hogy ezer darabra törik széjjel.