65

Talán éjfél is volt, mikorra beérkeztem a városba. A nép künn sokadozott. Egy-egy fáklya körül nagy lovas csoportokban beszélgettek. Néhol lármásan is.

Egy helyen lantosokat láttam, amint lóháton állva dalolták Atilla vitézségét. Sokszor elmondott és hallott énekek voltak azok, de azon az éjen más érzéssel hallgatta a nép.

Rakott tűz is lobogott néhol: jóspapok beszéltek a jövendőről nagy figyelmes csendességben.

A paloták környékén még több a lovas, még hangosabb a nép. Fáklya csak tél-túl világítja meg a vérpiszkos arcokat. A paloták máskor ki voltak világítva. Fáklya égett minden bejáratnál, és rőzsetűz a kút mellett, hogy a teret megvilágítsa.

A tér most sötét és sötétek a paloták is.

Miért sötétek a paloták? Máskor, ha fõúr halt meg, nagy tor következett a temetés után. Azok, akik szerették a halottat, ott ültek a gyászoló családdal egy asztal körül, és csöndes vacsoránál beszélgették az elhunyt érdemeit. Az asztalfõn egy szék üres volt és egy tányér elfoglalatlan. Az elhunyt lelke ült ott: az övé volt az a teríték.

Véltem, hogy Atilla tiszteletére még nagyobb tort látok. Miért maradt el? Talán nem tudták: ki adja a tort? A nemzet adja? Atillának nem volt se helytartója, se kormánya. Õ maga volt minden. A család adja? A család talán zavargástól tartott.

De nem is gondolt talán senki a torra. A csapás oly iszonyú volt, hogy mindenki elkábult belé. Atilla trónja tátongó üresség. Ki elég nagy arra, hogy Atilla kardját fölvegye? Ez a kérdés foglalta el mindenki lelkét, nem a tor.

Oly fáradt voltam, alig álltam a lábamon; bementem a palota mögé a szállásomra.

A szobánkban nincs mécses. Hallgatózok: semmi hortyogás. No, senki. Bizonyára kint vannak a társaim is a beszélgetõ csoportokban.

Hát csak lefeküdtem. Szenderegtem valamelyest, de a folyosón jártak-keltek, dobogtak, beszéltek. Kívülrõl behangzott egy-egy kiáltás vagy lantosének.

No, nem lehet aludnom. Felöltöztem és kimentem.

A téren az öreg Almád lantos énekelt. A kútkáván állva kiáltotta a verseit. Nagy sokaság hallgatta búsan.

Amint kilépek a palotából, Mácsába ütközök.

Rám mereszti a szemét, mint a kísértetlátó, s ahogy így rám mered, én is rábámulok, hogy mi lelte?

- Hát te? - böffen rám végre. - Itt vagy?

- Itt - felelem csodálkozva a kérdésen.

Valamit hebegett aztán nagy pislogva, mintha mentegetõzne, de más fõurak érkeztek oda: magukkal vonták.

- Csaba a király! - hangzott egy csoport ordítása a távolból.

Hátramegyek az istállóba: megtalálom a lovamat. Ülök rá csak úgy szõrén, s kiléptetek a nép közé.

Álmod énekel:

Tetemeit tettük hármas koporsóba.
Így vittük föld alá, föld alá, víz alá.
Íjak húrja pendül; nyílvesszõk suhognak:
hû szolgáid ottan körüléd borulnak.

Erre a mondatra megáll bennem a szívverés. Megáll, mintha kõvé vált volna. Irgalom Istene, mi történt?

A lantos a jobbját terjengetve folytatja:

Tisza árja indul lassú zuhogással.
Elborítja a sírt csillogó hullámmal.
Fáklyák elalusznak, csillagok lehullnak.
Kedves hû szolgáid körüléd borulnak.
Fekete sötétség hun nemzetre támad,
feketébb sötétség szívünkben a bánat.

Széttekintek. Szabolcs áll mellettem. Karon ragadom.

- Mit beszél ez a szolgákról? - hörgöm szinte fuldokolva.

Meghökken. A szemét mereszti rám.

- Nem voltál ott?

- Nem.

- Hogyan lehet az?

- Parancsolatra. Mit beszél ez a lantos? Nem értem.

- A szolgákat énekli. Hát nem tudod, hogy lenyilazták minden kedves szolgáját? De hát te...

- Akik a gyászi zsákban voltak?!

- Azokat is.

Csak eltántorodtam, mint akit ólmos fütykössel sújtanak fejbe.

Nem tudom, mikor szálltam le a lovamról. Ki mit beszélt hozzám? Ki ment el mellettem? Ki szólított meg, vagy ki lökött meg? Volt úgy, hogy leültem, és Emõkét jajgattam, aztán megint tovább-bódorogtam. A hajnal derengõ világosságában ott eszmélkedek a Tisza partján, ahova Atillát eltemették. Ülök és bámulok a megõrülés butaságával a sárgán hullámzó vízre.

S amint ott révedezek, egy kéz érint vállon, és szól egy szelíd-bús nõi hang:

- Zéta!

Fölemelem a fejemet: Dzsidzsia áll mellettem. Sápadt és szomorú.

- Menekülj - rebegi -, menekülj! A városban irtózatos a vérengzés.

Akkor eszmélkedek csak, hogy a távolból régóta hallatszó morajlás olyan harci zaj, aminõt a katalauni mezõn hallottam.

- A nép két pártra szakadt! - rebegi tovább Dzsidzsia. - Egymást öli a hun. A paloták körül. Menekülj! Ebbõl a pokolból!...

S ahogy ezt mondta, nézett könnyes szemmel, aggodalmasan.

(Te áldott lélek, te nõi testben járó égi angyal! Mindig mellettem lengett a te szárnyad, s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem. Nem te voltál-e mindenkor az engem szeretõ, a hû, a miattam szenvedõ, a nekem rendelt? És én mégsem láttalak. Az én szemem arra tapadt szüntelenül, aki ott fekszik már titkolt bálványa mellett, átnyilazott szívvel, a Tisza fenekén. Most látom csak õt, most, amikor már nem látom.)

Fölkeltem, mint az alvajáró, és megfogtam a leány kezét:

- Dzsidzsia.

- Menekülj, Zéta! Menekülj!

- Velem jössz-e?

A feje alázatosan lekókadt:

- Ha megengeded.

Csak egy tekintettel néztem vissza. A város égett. A királyi palota tornya sárgán izzott a bíborszín lángtengerben. Mintha nyugat felõl is hajnalodna.

És elindultunk.

Vége