Tizenkét
esztendõs voltam, mikor apám eladott. Rabszolgának. Mint ahogy a csirkét
eladják vagy az ebkölyket vagy a szamárcsikót. Nem panaszolom: sírva
cselekedte.
Trákiában
laktunk, a keletrómai birodalomban, és adóért sanyarták. Abban az idõben
kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bõrébõl. A világ a hunok nevével
volt tele.
- Jönnek a
hunok. Hallgass! - ijesztette síró gyermekét az anyja.
- Hunokkal
álmodtam - morgott, aki kedvetlenül ébredt.
A szegény
trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunok ne õket egyék meg.
Anyám
akkoriban került a temetõbe. Hat gyermek maradt a házban meg egy tehén. Apámnak
nem volt más választása, csak az, hogy vagy engem vigyen a vásárra, vagy a
tehenet.
Engem vitt el.
Elhajóztunk
Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piacon a
pallóra, ahol a többi rabszolga is állott.
Volt ott
ilyen magamkorú fiú harminc is.
Engem
elõször egy ruhakereskedõ kérdezett meg, utána egy zöld selyemkendõs
öregasszony. Apám tíz aranyat kért értem. Ellegyintették. Nevették.
Azután egy
tógás úr jött, büszke, nagy szál ember. Két rabszolga vert neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat
kért. Az úr megadta.
Apám akkor sírva
fakadt és megcsókolt:
- Isten veled!
Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az
úrnak, hogy a szerencsének mindig az útjában légy.
Soha nem láttam
többé az én jó édesapámat.
Az úr, aki
megvett, nagyméltóságú, barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülõ sas.
Lábát úgy rakta, mint a trák legény húsvétkor, mikor új saruban megy a
templomba.
Maksziminosz
volt a neve.
Ahogy
hazaérkeztünk, engem elõször is megfürösztöttek, és szép fehér ingbe
öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr
magához intett, és bevitt a kertjébe.
Három
gyermek játszott ott egy platánfa alatt.
- No, itt a
rabszolgátok - mondotta Maksziminosz úr -, Teofil a neve.
A gyermekek
akkoraformák voltak, mint én. Kettõ idõsebb valamivel, az egyik fiatalabb.
Hasonlítottak az apjukra, már amennyire tücsköket lehet egybehasonlítani valami
bivallyal.
A tücskök örömmel
szemléltek végig. Én is megvidultam - hiszen csak játszópajtásnak kellek!
Azonban csakhamar megismertem, hogy milyen pajtásnak. Hát olyan pajtásnak, mint
amilyen pajtás a bárány vagy a kutyakölyök vagy a macskakölyök a vásott
emberkölyöknek.
Kiállítottak
célba, és citrommal dobáltak.
- Ugorj, no!
Ugrottam. A játék
mulatságos volt, míg el nem találtak. Azután már csak nekik volt mulatságos.
Késõbb már el is bõdültem, és lefeküdtem a gyepre. Akkor aztán csalánnal verték
a lábam meztelenjét. Megbõszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy löktem
egy fának, hogy a feje koppant.
A fiúk
elképedtek. A legöregebb megfordult és befutott: a nevelõt hívta. Már akkor én
is éreztem, hogy hibás vagyok valamennyire. De gondoltam, hívjanak bárkit,
megmondom, hogy hogyan bántak velem a gonoszok!
A nevelõ
csakhamar ott termett. Amint megértette, mi történt, elmeresztette rám a
szemét.
- Uram - sírtam
neki -, ezek a fiúk bántottak engem.
- Nem vagy-e
rabszolga?! - ordította az arcomba.
Irtózatosan
összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a
kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a
bõrömbõl.
Aznaptól fogva
örökös nyaggatás volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését,
megunják, de én akkor alig tízesztendõs voltam, s abban a korban nem színlel
még az ember. Nem bírtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az
ellenkezésem mulattatta õket. A rabszolga haragszik - milyen kacagtató!
A láncra kötött
kutyával ingerkedik így a gyermek.
Azt nem
mondhatom, hogy az apjuk és anyjuk elõtt is cudarkodtak velem, csak mikor
magunkban voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkõzik a
rabszolga az emberségébõl, ott láttam. Egyik se merte õket megszólni, sõt
inkább velük nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral vagy még
utálatosabb mocsokkal az arcomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit
játszottak.
- Akasszuk fel!
A nagyobbik
fölhágott a fára, és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A
kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.
Vagy azt
mondták:
- Játsszunk
vak koldust.
Bekötötték a
szememet, és a szökõkúthoz vittek. Háttal állítottak a medencének, s átlöktek a
vízbe.
Vagy kutyát
kötöttek a hátamra, s verték. Az eb a nyakamat és fülemet harapdálta.
Vagy
összekötötték a két lábamat, s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a
rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.
Vagy mikor
tengerparti sétán kísértem õket, bedobták a pálcájukat a tengerbe:
- Hozd ki!
Nekem az
nem volt nehéz: úgy úsztam, mint a vidra. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé
ússzak, kaviccsal dobáltak.
Otthon az
ételembe beleköptek, vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbõrt
rejtettek, a lepedõm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.
És nekem
mindezt tûrnöm kellett, mert rabszolga voltam.
Sokszor kértem õket sírva:
- Úrfiak,
játsszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.
Tudtam is,
játszottunk is. De aztán, ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a
legérdekesebb játékuk.
Tán tíz napja
voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet, s elbújtam. A
kertben bújtam el. Gondoltam, nem jövök elõ, míg csak a tanítójuk nem hívja
õket. Bebújtam egy sûrû tamariszkuszbokor alá, és elaludtam.
Nem tudom, meddig
aludtam ott: valami nagy kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett.
Gyaluforgácsot tettek a lábam fejére, s meggyújtották. A három fiú szinte
sikítozott a nagy nevetésben.
Kiugrottam a
bokrok alól, s nekik rontottam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A
harmadikat pofon csaptam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett, magam is
a fûre hemperedtem, és sírva nyálazgattam a lábamat.
Az ordításra
elõfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén ült egy vendégével. Õ is
lekiáltott a kertbe:
- Mi az?
Válaszul az egyik
rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.
- Ez a kölyök -
mondotta - veri az úrfiakat!
Láttam, mint
sárgul el a gõgös nagyúr. Láttam, hogy a vendég iránt való tekintetbõl mint
nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben
az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.
- Uram - sírtam a
térdemre esve -, tûzzel égették a lábamat!
De a rabszolga
elhurcolt.
Akkor annyira
megvertek, hogy mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szüntelenül.
Talán négy nap is
beletellett, mire fölkelhettem, kivánszoroghattam.
Gondoltam:
délelõtt van, az úrfiak tanulnak, és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát
lementem, és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a
napfényt.
Ahogy ott
nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen, kövéres úr sétál, aki az úrral
akkor az erkélyen beszélgetett.
Csak egyedül
sétált és gondolkodón. Amúgy
is olyan fejfájós homlokú ember. A ruhája tejfelszínû ünnepi tóga, nem olyan
széles szegésû, mint a szenátoroké, de azért olyanféle.
Gondoltam:
most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.
A kövéres
úr megállt elõttem.
- Beteg
vagy, kisfiú?
Erre a
jóságos hangra megeredt a könnyem.
- Ó, uram -
feleltem, mintha csak apámnak panaszkodnék -, igen megvertek. És különösen a
kupám fáj, és a hátam is nagyon fáj, és a lábam csupa fájdalom.
S
leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt a testem, és kék-zöld az
ütésektõl.
S ahogy õ
szótlanul nézett, gyermeki bizalommal sírtam a panaszomat tovább:
- Úgy
bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán
azon nevettek. Senki se büntette meg õket. Azután, mikor ott feküdtem
összeverten az udvaron, õk is rám estek, rugdostak, vertek: „Nesze! nesze! Kell
pofon? Nesze!” Ó, uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok!
Amint így
sírdogálom a keserveimet, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr, és üdvözli a
vendégét.
Az is kezet
nyújt és szól:
- Nem adnád el
nekem ezt a kis rabszolgát?
- Szíves örömest!
- felelt Maksziminosz. - Igen lekötelezel, ha értéktelen kis ajándékomnak
tekinted.
- No, úgy nem -
válaszolta a vendég -, hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.
- Ahogy akarod -
felelte Maksziminosz udvariasan.
Darabig a kertben
járkáltak még, és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen fogott, és elvitt
magával három-négy utcán át egy kétemeletes kis házba. Csak faház, de szép, s
az alsó harmada mégis kõbõl épült.
Azt a napot soha
el nem felejtem. S az én jó megmentõm Priszkosz rétor volt.
Magányosan élt a
ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy õsz görög asszony volt
a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ágyba fektetett,
és olajjal kent be fejemtõl sarkamig..
Mikor teljesen
fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi,
gyapjúból szõtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik köznapi ruha,
közönséges vászonból való.
Reggelenkint az
asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a
szebbik ruhát öltöttem magamra, és a császári palotába kísértem el a gazdámat.
Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!
A gazdám jó ember
volt. Néha meg is simogatott, és megveregette az arcomat. Néha tréfából
Zétának* nevezett. Aztán, hogy ezt az asszony is hallotta, õ is Zétának
hív. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.
Késõbb, hogy az
asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám
ruháit tisztogatnom, a saruit festenem. Én jártam a piacra, a boltba. Az én
dolgom volt a lámpás megtöltése, a söprés, porolás, mosogatás is. S én minden
dolgot szívesen teljesítettem.
A gazdám évrõl
évre jobban kedvelt. S különösen azért, hogy a könyveit, iratait érdeklõdéssel
gondoztam, porolgattam, tisztítgattam. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy
valami ritka erõs a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott elõttem két sort
Homéroszból. Aztán négy sort, aztán hat sort. Elmondtam neki hibátlanul. Magam
se tudom, hogy hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy amit
figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik
esztendõmben másolásokra fogott.
Nagy javamra vált
az. A császári könyvtárban csupa tanult ember másolt. Sok jó tanáccsal
segítettek azok nekem, s a beszélgetéseikbõl is sokat tanultam.
Tõlük tudtam meg
azt is, hogy a rabszolgának a nyolcadik évi rabsága után szabadsága akad. De van olyan rabszolga is, amelyik
örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, hogy melyik rendbe tartozom, s
nem is kívántam elszakadni a gazdámtól. A lefolyt nyolc éven igen
összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem
azért is, mert filozófiai és történelmi témákról is beszélgethetett velem.
Ismertem Platót, Arisztotelészt, Hérodotoszt, Plutarkhoszt, Szvetóniuszt, a
filozófusokat, grammatikusokat, kicsiben-nagyjában minden tudományt ismertem.
A gazdám mindig tõlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az
évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassanként az eleven
kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.
Egy reggel
különös nekem, hogy a gazdám nem szól. Én szoktam õt beretválni, s én
szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott, s bár
egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy ugyan
mit jelent.
Hát mondom:
egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem
az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:
- Hogy
aludtál, uram? Mit álmodtál az éjjel?
De erre se
felelt. Néha rám pillantott, és gondolkodó volt a tekintete, szinte szomorú.
Mi
lelhette? - tûnõdtem magamban. - Hibáztam volna valamiben? Soha nem mulasztottam én el semmit a
dolgaimban.
Végre megszólalt:
- Mennyi a
pénzünk, Zéta?
- Mint tegnap,
uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szesztercius.
- És a vörös
bõrzacskóban?
- Kilencvenhat
szolidus, vagyis egyfontnyi aranynál valamivel több.
Az a bõrzacskó
külön fülkében rejlett. Egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödõje.
Arról a zacskóról
azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem
mondta, és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon.
- Add ide a vörös
bõrzacskót - intett bágyadtan. - Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.
Odatettem neki a
pénzt az asztalra.
Gondolkodva
sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam, és nyugtalanul vártam:
mi a hiba a pénzek körül. Akkor már nem volt kövéres, s ha kedvetlenítette
valami, mély ráncok verõdtek amúgy is fejfájósan barázdált homlokára.
Egyszer aztán
megáll, és rám néz:
- Zéta fiam,
tudod-e, mi nap van ma?
- Szombat -
feleltem készségesen -, április harmadika. Ezen a napon alapította Antiókia
városát Szeleukosz Nikátor. Ezen a napon kezdõdött Nagy Heródes fiainak az
uralkodása. És ezen a napon halt meg némelyek szerint a mi urunk: Jézus.
- Igaz -
bólintott rá Priszkosz.
És keresztet
vetett magára. Tovább sétálgatott a szobában. Aztán megint megállt.
- Ott van a
naplóim között a 440-ik év. Törd fel a pecsétet, és nyiss rá április 3-ra.
Olvasd el.
Kivettem a kis
iratcsomót. Levertem róla a port. Fölbontottam, és olvastam hangosan:
Reggel a császár hívatott magához. Hosszan tanácskoztunk
a margusi békekötésen. A hunok királyára ugyan nem kötés, csak ránk, mireánk!
Jaj, ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét! Délután
Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak
vele. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.
A hangom
elhalkult az utolsó sorokon. Zavarodottan néztem a gazdámra.
- Ma nyolc éve
ennek - nézett rám Priszkosz nedves szemmel -, szabad vagy.
Mintha mellbe
vágtak volna - de angyal kezével.
Csak néztem,
nyitogattam a szememet: ébren vagyok-e?
Priszkosz
fölvette a bõrzacskót:
- Íme, ezt neked
raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz,
vagy beállhatsz katonának. Mától fogva csak annak köszönsz, akinek akarsz.
A szemem könnybe
lábadt.
- Ó, jó uram -
rebegtem térdre esve -, ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak,
ahogyan voltunk!
- Kelj föl -
pillogott az öreg elérzékenyülten. - Jól van, no...
Valami szépet
akart mondani, láttam a szemérõl meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott,
és a fejét csóválgatta:
- Hát ilyen
bolond ember vagy te?
Könnyezve
feleltem:
- Neked
köszönhetem, uram, hogy kiemeltél az állati sorból! Neked köszönhetem, hogy
világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép
ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az
ember csak a szívével érdemelheti meg az ember nevet?
Bólogatott:
- Jó, jó,
kedves fiam. - Aztán elmosolyodott. - Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?
- A barbárokhoz?!
- S a szívem eldöbbent: - Átillához?
- Oda ám, a
lidérc egye meg! - felelte a fejét csóválva Priszkosz. - Egypár nap múltával
oda kell utaznunk.
Leült, és
maga elé bámult.
-
Átillához? - ismételtem, mintha álmodnék.
Mert ez az
újság hihetetlen volt nekem. Az uramat máskor is küldözte a császár, ahová okos
ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?
Azonban csakhamar
megvilágosodott nekem a gazdám szava. A minap hun követek érkeztek a
császárunkhoz, Theodóziuszhoz. Nagy süvegû, rút, barna emberek. Tigrisbõr és
párducbõr a hátukon. A képük is olyan, mintha valamikor tigrissel csókolództak
volna. De a sok aranylánc úgy ragyogott, zörgött a mellükön, hogy ámulat volt
nézni. Voltak valami öten. Az uramat minden órában hívatták az udvarhoz, vagy
hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a
császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk olyan volt néha,
mintha csendes õrültek háza volna. De a császári palota még inkább. A
nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak-buttogtak, s a szemükben hol aggodalom
borongott, hol pedig ravaszság csillogott.
A hun urak
levelet hoztak a császárnak. A levélben Atilla azokat a szökevényeket
követelte, akik a római birodalomban lappanganak. Továbbá azt követelte, hogy
az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak-vessenek a császár népei, mert az a
föld az övé, és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az
volt a kívánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illíriában, hanem
ötnapi járással beljebb: Naiszoszban, a két birodalomnak a határán.
Én is ott
álltam a palotában, mikor a hun követek a levelet odanyújtották. Az uram mögött
álltam, és láttam az udvart sápadt képûnek, míg Vigilász tolmács a levelet
mondatról mondatra fordította.
A császár
megkönnyebbülten lélegzett, mikor Vigilász a levél végére ért, ahol Atilla jó
egészséget kívánt a császárnak.
Némi
okoskodással gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törõdtek is õk a
szófejtéssel! A fõ az, hogy Atilla nem nyergel.
A császár
fölemelte a fejét, és szinte alázatosan nézett az öt mord hun követre:
- Van-e még
valami izenete õfelségének?
A fõkövet,
Edekon, egy nyalka bajuszú ember, felvágta a fejét:
- Van. Azt
izeni, hogy máskor, ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egytógájú fráterek
legyenek azok, hanem országod fõ-fõ jelesei közül valók: szenátorok vagy
legalábbis konzulok.
S ahogy a
hun szólott, mintha csak õ volna a császár, Theodóziusz meg az Atilla
kengyeltisztítója.
A császár
mindenre nyájasan bólintott, azután rábízta a követeket Krizafioszra, hogy míg
a válasz készül, kenje õket vajjal.
A válasz
napokig készült, s az én jó uramnak ami fekete volt még a hajában, az is
megõszült belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a
betûk mozogni tudnának, a válaszunk betûi térden csúsznának Atilla szeme elé.
Gyalázat a neved, alázat! A mûvelt Európa hajlong a barbár Ázsia elõtt!
A császár
alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római
birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fõvezérét.
Mindez villámként
futott át az emlékezetemen, s kérdem az uramat:
- És kivel mégy,
uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, ugye?
Priszkosz a fejét
rázta:
- Nem, egy jobb
képû embert: Maksziminoszt.
Tehát az elsõ
gazdámat.
- Követlek, uram,
ahová mégy - bókoltam szívem igaz érzésével -, aztán talán nem is olyan fekete
az a hun, mint amilyennek festik!
- Gondold meg!
Most már ha maradsz is, szabad vagy, Zéta: nem rendelkezek veled. Gondold meg.
- Meggondoltam,
uram.
- Azok az emberek
vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a
fogukkal harapják ki belõle a még dobogó szívet!
Éreztem, hogy
elsápadok. A vértõl mindig irtóztam, ha csak emlegették is. Azonban az uramat
annyira szerettem, hogy ha maradást parancsolt volna, akkor is elmentem volna
utána.
- Veled megyek,
uram - feleltem -, követlek akár a világ széléig.
- No, derék -
mosolygott az öreg -, hát akkor csak szedd össze, fiam, amiket gondolsz, hogy
elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd:
itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fûszert, amit az egyiptomi kalmárok
árulnak, meg egynéhány krokodilusbõrt meg piros szattyánt, rézgyûrûket,
fülbevalókat, mindent-mindent, amirõl gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra
válik. De hát igazán eljössz velem?
- Ó, uram -
feleltem most már a szívemnek minden melegével -, az árnyékod is inkább
elhagyhat, hogysem én elhagyhatnálak!
|