Egy borongós
estén valami tavacska mellé érkeztünk. Csak akkora tó volt, hogy egy tízéves
gyerek is átszőhette, de a
lónyomokról látszott a partján, hogy itatásra alkalmas. Vén nyírfák és nyárfák
mindenfelé.
Alig verjük le a
sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég is. A szél egyre dühödtebb:
minden sátorunkat beforgatja a tóba. S villám villámra lobban és lecsap. A
csattanás és dörgés a földet is rengeti. No, ítéletidő! Egyszer csak
közibénk harsan nagy lánglövettel egy mennykő. A tóba csak úgy sustorog.
Annyira
megzavarodtunk, hogy ahányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka
sötétségében.
Nem tudom, ki
milyennek képzeli a pokol útját. Én, ha festő volnék, aznaptól kezdve úgy
festeném, hogy az elkárhozottakat sötétségben csapkodó villámok kergetik
beléje.
Hát csak futottunk,
mint az ijedt tyúkok. A villámok lobogásánál egyszer csak házakat is látok
magam körül, nádtetős házakat. Kutyák rohannak reám, dühösen ugatozva.
- Segítség!
Hallom azonban,
hogy a többieket is húzkodják az ebek, s azok is rikoltoznak.
Egy házból vörös
világosság kél elő: égő nádcsóvát tartanak ki, s hun szóval kérdezik:
- Kik vagytok?
Mit kajabáltok?
- Jó emberek -
lihegem -, menedéket adjatok. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton.
A mennykõ közibénk csapott.
Már akkor több
házból és sátorból is elõkíváncsiskodtak szurokba mártott nádcsóvával. Bámultak
bennünket.
Mert az a
faluféle hun telepecske volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak
akkor, a zivatar elõl húzódtak be az emberek.
Befogadtak
bennünket jólelkûen.
Minket az urammal
egy sokgyermekes hun család tessékelt be. A gyermekek a szobában aludtak, nekünk a
pitvarban tüzet rakott a gazda. Szárítkoztunk.
Az uram
alig állt a lábán. Nem elég, hogy bõrig ázott, hanem még a térde is vérzett.
A hun olyan
rettentõ mérges pofájú ember volt, hogy az uram még véres térddel is rémülten
hõkölt meg tõle. Én azonban már sejtettem, hogy a rettenetes ábrázatok mögött
báránylelkek laknak. Békében legalább bárányok.
Hát nem is
harapott meg bennünket. Sõt, õ kínált meg harapnivalóval: kenyérrel és
szalonnával. Mi azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg
a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta szívesen a nádat a tûzre, s
közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk, mi járatban forgunk azon a vidéken.
Tõle tudtam
meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király
Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. A fehér hunoknak volt a feje,
mint ahogy a fekete hunoknak Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához
csatlakoztak.
- Hát mi a
különbség a kettõ között? - kérdeztem az embert.
- Csak
annyi - felelte -, hogy a fehér hunok fehér birkának a bõrét viselik, a fekete
hunok meg a feketéét. Nyáron nincs köztük különbség.
Az én hunom
is fehér hun volt.
A neve:
Zsadán.
Az özvegy
királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a
falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedõket hoztak meg
száraz medvebõröket, s egy csobolyó bort meg egy tál hideg vaddisznósonkát.
- Mennyei
üdvösség! - mondta az uram a száraz, meleg ruhára.
A borra már nem
is volt szava, csak hálatekintete az égnek. Beletakaródzott a medvebõrbe, és
lefeküdt.
Én is.
Másnap, mikor
megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben. A lovaink
szanaszéjjel. A hunok már akkor javában fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé
a sátrainkat a partra.
Ugyancsak
csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.
- No - azt
mondja a gazdám -, világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges
népre még nem akadtam. Bontsd elõ az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet
csókolunk, ha mezítláb jár is.
És hát az
urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüstkelyhet, három
karmazsinbõrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.
Mi addig a
sátorokat tisztogattuk. A nyírfák alatt, a tó körül lépten-nyomon nyílt a
gyöngyvirág. Szedtem egy csokorra valót az uramnak.
Hanem hogy sokáig
odajártak, mi is benéztünk a faluba. Az idegen nép látása mindig mulatságos. Az
meg éppenséggel gyönyörûség, ha barbárokat láthat a mûvelt görög: voltaképpen
magamagát szemléli, hogy mennyivel különb.
Az út még sáros
az éjjeli zivatartól, de azért gyerünk.
A faluban
az egyetlen csinos épület Budánénak a háza. De az is csak fából való,
szétszedhetõ. Talán négy szoba ha van benne.
Az épületet
vagy tíz sátor környezi. Úri sátorok is. Azok között van egy négyszögû. A
tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbõr takarja. A csikóbõr fölött vörös
posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe.
Elnyílt a
szemem: hiszen ez a Csáth család jelvénye!
De mi állt
énbelém, hogy így megdobban a mellem? Mi közöm nekem avval a leánnyal? Ha
annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is távolabb van tõlem,
mint a világ nyugati széle a keletitõl.
Elfordítottam a
szememet, és egy csoport hun embert vizsgáltam. Mért ülnek ezek örökkön
lóháton? Az egyiknek sárga és szõrös a csizmája. Látszik rajta, hogy
szarvasbõrbõl készült, talán azért hagyta rajta a szõrt is.
Beszélgetnek,
nevetgélnek. Hevernek is a lovon fél könyéken, mint mi a díványon. A lovak
szíján abrakos tarisznya. De egyszer csak arra eszûdök, hogy megint a sátort
bámulom. Egy fehér szakállú agg hun ül a sátor elõtt a gyepen, jobban mondva:
bölénybõrön. Az öreg úrnak annyira horpadt az orra, hogy csak szívességbõl mondhatjuk
orrnak az arca közepét. Valamikor buzogánnyal ütöttek tán reá. A fél keze is
hiányzik. Ilyen csonka-bonka öregeket késõbb gyakorta láttam.
Hát ül az agg úr
a bõrön, s két kisgyermekkel játszik.
Az egyik gyermek
hatéves, már forradásos képû. A másik tán három, még csúfítatlan.
Az idõsebbiknek
kis teknõsbéka pajzsa van a hátán s fakard az oldalán. A kisebbik csak ingben
hempereg az öreg úr mellett. Mert hogy úr, a hajáról láttam. A rabok haja
borzas, mint a pemet. Az urak haja három csombókba rendezett: egyik fönt a
homlokon, kettõ a halántékon. Egy nagy süvegû, szakállas õr áll a sátor elõtt.
Lomhán áll ottan. A dárdája a földbe van tûzve, s õ jobb könyéken támaszkodik
reá.
Egyszer
csak hangot hallok a sátorablakból:
- Sugár!
Sugárkám!
Édes
rezdülés járt át, valami olyan érzés, mint mikor tavasszal a langyos szellõ
besuhan a napon fekvõ beteg inge ujján, s valami kellemes borzongást érez végig
a bõrén.
A kisebbik
gyermek fölmosolyog az ablakra.
Emõke áll ott.
S egy perc múlván
ki is lebben. Fehér ruha van rajta; piros csizma a lábán. A haja egy ágba
fonottan hull hátra. Leért a derekáig.
Tejet hozott ki
egy kis ezüstszilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezítlábas rableányka
valami süteményt. Sárga volt az a sütemény, mint a narancs.
A gyermekek itták
a tejet, és kedvvel falogatták a süteményt.
Mellettem egy
Nigró nevû rabszolga állt: Maksziminosznak az egyik rabszolgája, szerecsen.
Megtaszított a
könyökével.
- Nézd - suttogta
-, micsoda takaros!
Bántott a
megjegyzése. Nem tudom, miért.
Emõke letelepedett
a bölénybõrre, és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját fehér
kendõvel s nagyokat csókolt a gyermek pufók orcájára.
- Kedves!
Te kedves!
- Gyere -
rántom meg Nigrót -, gyere már haza.
- Nézzük
meg. Jó lenne hozzánk belsõ lánynak.
- Gyere!
- Nono! Csak ne
szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?
Magam se tudtam.
Megrútult elõttem Nigrónak az arca. Szerettem volna pofon csapni.
|