5

Déltájban az urak hazatértek. Öt megterhelt hun rab kísérte őket. Az egyik borjút cipelt a nyakán, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.

Az urak vidámak voltak.

- Zéta - mondja az uram, mikor a virággal eléje léptem -, téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj, és szedj még gyöngyvirágot. Sokat. Elviszed délután a királynénak.

Hát én, egy óra nem telt belé, szedtem is egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is, és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már a kosárban elrendeztem. Olyanná vált a kosár, mint egy szekérkeréknyi menyasszonyi csokor.

- Ejnye, beh szép! - örvendett az uram. - Ezt így, ezenképp vidd el neki. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon, és semmi se lássék a kosárból.

Elkészülök. Teszem a kosarat a fejemre.

- Vigye el tán Nigró - mondja Maksziminosz. - Szerecsen úribb.

Éreztem, hogy elsápadok.

- Uram - rebegtem alázatosan -, én szedtem a virágot, kegyes engedelmével kérem: hadd vigyem el én.

Nem tudom, hogy miért nem ütöttek meg a szemtelenségemért. Az uraknak jókedvük volt, nem gondoltak velem. Csupán a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró. De hát rendjén valónak érezték, hogy aki fáradott, az lássa a borravalót.

Mikor már aztán az úton voltam, magam is bosszankodtam magamon. De már késõ volt. Megfogadtam, hogy Csáthék sátorára rá se nézek.

A sátor valami ötvenlépésnyire állt a királyné házától, és keskeny, kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút az esõtõl felázott, és vékony habaréksár borította.

Mi közöm nekem azzal a sátorral? - gondoltam. - Rá se nézek!

De mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy miért ne nézném meg még egyszer a Halálkisasszonyt. Úgyse látom többé az életben soha. És hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti soha.

Leemeltem a kosarat a fejemrõl, mintha csak azért állanék meg, hogy elfáradtam. És a hónom alá vettem a kosarat.

S megfordulok a sátornak.

Hát látom, hogy az a tizenhárom éves forma kis rableány, aki délelõtt a süteményt hozta ki a gyermekeknek, most egy szakajtókosárból homokos szárazföldet hint az útra. No, nem elég: a hintése csak a harmada utat javította meg. Visszatér.

És ekkor lép ki a sátorból Emõke.

Csak az a ruha volt rajta, amelyik az elõbb. A haját azonban hosszú fehér, hátrahajló fátyol takarja.

Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.

Megindul felém! Énfelém!

Ha behunyom a szememet, ma is látom, amint a két kis piros csizma, tip-top, lépeget könnyedén, kedvesen. És az a barackvirágszín finom arcocska, az a mélázó szép fekete szem, az a finom metszésû ajk... közeledik, közeledik felém, közeledik...

Lép, lépeget.

Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdõn sétáló õz, s fölemeli a fejét.

Láttam, miért állott meg: a cselédet várta. Talán hogy megszidja: miért késett a munkájával? Talán hogy az utat tovább poroztassa maga elõtt.

Mintha meglöktek volna!...

Belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem elõtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára.

A virág elég volt a királyné lépcsõjéig. Megálltam. Az arcom úgy égett, mintha tüzes kemence szájánál állanék. A szívem lükögve vert. Nem mertem felnézni, csak álltam, mintha valami gonoszságot követtem volna el, s büntetõbíró elõtt állanék.

Egyszer csak hallom, hogy közeledik... A virágon...

Akkor ránéztem.

Õ is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme...

A nap így nyilall át az erdõ lombjain. A lelkembe nyilallt a szeme sugara. S a lelkem egyszerre fénnyel és zenével telt meg. Néztem káprázó szemmel, boldog-szomorún.

De a szeme rajtam csak addig állt, míg megint pillantott.

Aztán föllépkedett a lépcsõkön.

Szinte kábultan néztem utána. Csak mikor már eltûnt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.

De nem bántott senki. A lovasok egykedvûen beszélgettek tovább.

Csak a vén õr nézett, de az is egykedvûen. Vélte talán, hogy parancsot teljesítettem.

Úgy indultam vissza, mint aki részeg.

A falu végén gyermekkiáltást hallok mögöttem:

- Hé! hé! Szolga!...

Megfordulok. A kis rableányt látom, aki Emõke elõtt az utat hintette. Nekem integet.

- Értesz-e hunul? - lihegi.

- Értek - felelem, mint aki álomból ocsúdik -, keveset.

- A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza: ád valamit a szolgálatodért.

És nevetett. Csúnya, vézna kis barna leány volt, és arca piszkos is. Kis szemtelen!

- Mondd meg a kisasszonyodnak - feleltem méltóságosan -, hogy én szolga nem vagyok. Úr se vagyok, az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.

S nagy büszkén elléptem.