Mikorra
visszaérkeztem, az urak már az ebédnél feküdtek, s a borjúpecsenye illata
betöltötte a levegőt. Priszkosz a tekintetével kérdezett.
Annyira ismertük
egymás gondolatát, hogy néha nem is kellett beszélnünk. A tekintete azt
kérdezte:
- Mit szólt a
királyné? Szívesen fogadta-e a virágot?
Az én nyelvemen
soha nem született még hazugság. Priszkosz belém nevelte, hogy a hazugság
utálatosabb minden más mocsoknál, s én magam is megvetettem minden embert, akit
hazugnak ismertem.
- A királyné -
feleltem, elnézve a feje fölött - nem beszélt ugyan velem, de köszönetét küldi.
Vártam, hogy a
föld megrázkódik erre a hazugságomra, vagy hogy a nyelvem kiszakad gyökerestül,
de egyik se történt. Az urak vidáman beszélgettek tovább. S én is leültem a sátor
elé zavartan és piszkos lélekkel, hogy ebédeljek.
Azon az éjjelen
rosszul aludtam. A
gazdám is nyugtalan, mióta Hunniában járunk. Én csak azóta, hogy azt a leányt
láttam. Nincs se éjjelem, se nappalom. Éjfél felé azt gondoltam, javában alszik
már a gazdám, mikor egyszer csak megszólal:
- Mi bajod?
Mért sírsz? Ki ütött meg?
A kérdése
annyira meglepett, hogy percekig nem szólhattam.
- Ó, uram -
feleltem végre -, én igen szerencsétlen vagyok.
- Ki
bántott?
S hogy erre
nem feleltem, felült az ágyában.
- Bizonnyal
mondom, hogy akárki bántott, megkeserüli!
- Nem
bántott engem senki, uram, csak éppen elgondolkodtam a sorsomon.
- A
sorsodon? - döbbent rám a gazdám. - Hát olyan siratni való a te sorsod?
- Ne érts
félre, uram! A te jóságod éltetõ napfényem nekem, és én meg sem érdemlem, hogy
rám nézz, de ha elgondolom, hogy már gyermekkoromban szolgaságra kerültem, és
hogy hiába szabadítottál föl, csak szegény ördög az én nevem...
Abbahagytam.
Éreztem, hogy a gazdám csodálkozik a szavaimon, és hogy én bolondokat beszélek.
S valóban,
némi hallgatás után az uram megszólalt:
- Azt
hittem, ismerlek téged, Zéta fiam. Hiszen úgy láttam a növekedésedet, mint azét
a ciprusét, amelyet aznap ültettem, amikor téged magamhoz váltottalak. De ebben
az órában nem ösmerek rád, Zéta: nem tudom; micsoda gondolatok kavarodnak a
lelkedben.
S
elhallgatott, elaludt.
Én meg azon
gondolkoztam: miket hazudjak holnap. Azt mondom majd, hogy rosszat álmodtam:
bika üldözött és tiport álmomban.
Eközben
néztem a csillagokat a sátornyíláson át. És néztem Emõkét. Mert ha behunyom a
szememet, mindig látom õt. Látom, amint fehér szoknyában, piros csizmában aprón
lépked a gyalogúton, és ahogy hozzám érkezik, reám emeli méltóságos, fekete
szép szemét,
|