7

Alig pitymallott, felkürtöltek. Maksziminosz rendelte, hogy hajnalban induljunk a további utunkra.

Álmatlanságtól zavaros fejjel kötöztem össze az ágynemûnket, és segítettem a sátor elbontásában. De aztán mégis szakadt néhány percem, hogy beleugorhattam a tóba, és megfrissülhettem a vizében.

Aztán hát: lóra!

A királyné palotája elõtt haladtunk el. De persze én nem a királyné palotáját néztem. Csáthék sátora elõtt is szekerek álltak. A rabok bontották a sátort, göngyölték a hosszú rudakra. A belsõ szõnyegekkel már tevék álltak ott nagy batyujukkal. Tehát ezek is jönnek! Talán ugyanazon az úton jönnek, amelyiken mi!

Az elsõ percben ujjongtam. Aztán megint okosságra igazítottam az eszemet:

Hát megõrültem-e, hogy lelkem minden gondolatával egy olyan leány körül szédelgek, aki mellett maga a hóhér õrködik?

Az úton mégiscsak el-elmaradoztam. Minden útkanyarulatnál megállottam és visszanéztem: jönnek-e már?

Hiábavaló volt minden magam-okosítása. Valahányszor azt határoztam, hogy az uram mellett maradok, s nem törõdök többé a leánnyal, kis idõ múlván láthatatlan kalapács verését éreztem a mellemen. Csak még egyszer szívhassam föl szememmel, mint a nap a harmatot, hogy még a sírom éjszakájában is õ lehessen az álmom!

Jönnek-e már?

Megint elmaradtam az uramtól, és visszafelé lovagoltam. Vissza-vissza, ameddig csak nem találkozom vele. De látnom kell õt, ha el is veszítem a gazdám nyomait! Látnom kell, ha Deél sorsára jutok is, látnom kell még egyszer!

Három óra hosszat lovagoltam már. A nap szinte felhõtlen égbõl sugarazta be a tavaszi zöld világot. A Tisza fölött gólyák kanyarogtak. Végre megpillantottam az úton poroszkáló hun szolgákat és velük a szekereket.

Néhány fegyveres hun elöl. A napfény úgy szikrázik a lovuk kantárkövein, mint kovácsüllõn az izzó vas.

Azután egy bársonyos szõnyeggel bevont szekér következik. Négy ló vonja. Benne ül Csáthné és az agg hun. Szemben velük a vézna kis rableány s a két gyermek. Mellettük lovagol Emõke.

A szekér után valami húsz rabszolga.

Csak léptetést mentem feléjük, és mikor hozzájuk értem, leszálltam az út mellett a lovamról. S álltam tisztelettel.

- Mi az, hé - kiáltott az egyik hun -, tán elvesztettél valamit?

Mert hogy a római követségbõl vagyok, megismerték a ruhámról.

- El - feleltem készségesen -, egy sátorkapcsot vesztettünk el. Nem láttátok-e?

S hogy a Csáthék fogata is odaért, mélyen meghajoltam.

Mikor odább mentek, fölemeltem a fejemet, s a leányra néztem. Férfiasan ült a lovon, de a szaknyája olyan hosszú volt, hogy elöl-hátul a lovat is takarta.

A fején könnyû, turbán alakú patyolat. Az arcán átlátszó, fehér selyemfátyol.

Mikor fölnéztem, elfordította rólam a tekintetét, s léptetve lovagolt tovább. De még az a paripa is, mintha tudta volna, kit visz, büszkébben szedegette a lábát.

Hét négylovas szekér következett utánuk, és hátul négy teve. A szekerek a sátort vitték. A tevék nagy göngyölegekben a szõnyegeket.

Aztán vagy huszonöt lovas következett. Mindenikük vállán óriás íj, s mindenik kezében könnyû lándzsa, amelynek alsó végével olykor a lóra pöccintettek.

Megismertem köztük a szarvasbõr csizmás hunt is.

Darabig még visszafelé mentem, aztán utánuk haladtam, s néztem az út tavaszi göröngyein a nyomokat: melyik vajon Emõkének a lova nyoma?

Valami egy óra múlva megint a Tisza vize csillant elõ. Az út szinte elveszett a kövér fûben. A Tisza végtelen kígyóként kanyarog a mezõségen. Néhol fûzfák sûrûje takarja a vizet a szem elõl.

Boldog voltam, hogy messzirõl mindig láthattam Emõkét. Úgy haladt közöttünk a fehér turbános szép lovas, mint valami liliom.

Egyszer aztán látom, hogy kiugrat az útból, és a mezõn játszatja a lovát. Nagyokat futtat vele, s néha kerengél. Hol elõresiet, hol hátramarad. Egyszer levágtat a vízhez is, és megitatja a lovát.

A szívem olyanná vált, mint a fölrepülõ pacsirta. Megéreztem, hogy a leány nekem játszik!

S megálltam a füzes szélén.

Hát csakugyan: egyszer csak látom, hogy jön. Egyenesen felém. Szinte repül. Elõrehajlik. Repül. Felém!

Leszálltam a lovamról, hogy megint köszönjek neki.

S amint így állok égõ szemmel s talán halvány orcával, hozzám érkezik, és egy rántással megállítja a paripáját.

Meghajlok.

- Rabszolga! - szólal meg gõgösen. - A te neved-e Zéta?

- Az enyém, kisasszony.

S hogy a lova ne nyugtalankodjék, megfogtam a zablaszíját.

Nézett rám. A nézése méltóságos volt s oly bájos, hogy a lélek remegett bennem, mint a marokba fogott veréb.

Nézett.

- Te hintettél-e tegnap az utamra virágot?

- Az út sáros volt - mentegetõztem -, igen nagy volt ott a sár...

- És mért nem fogadtad el a jutalmat?

- Nem szolgáltam reá. És én nem is vagyok rabszolga. És én az uramat csak szeretetbõl szolgálom, mert õ apám helyett apám volt...

Hebegtem összevissza. Õ csak nézett nyugodtan, szigorúan.

- Adósod én nem lehetek. Állj meg anyámnál a lovaddal. Mondtam már neki, mit tettél: fogadd el, amit ad.

- Bocsáss meg, kisasszonyom - bókoltam -, a te szavadat én mindenben parancsként követem. Halálig is, ha kívánod. De ezt nem lehet. Hanem ha nem akarsz adósom maradni..., engedd, hogy a köntösöd szegélyét az ajkamhoz érinthessem.

Nem felelt. Tán azon tûnõdött, hogy mit feleljen?

Én meg odahajoltam a lábához, és megcsókoltam a köntösét boldog áhítattal.

S hogy eközben a kezére tévedt a tekintetem, mámorosan rebegtem:

- Ó, ha a kezed is megcsókolhatnám, ezt a szép tündérkezet...

- Szemtelen! - riadt rám villámló tekintettel. - Szemtelen kutya!

S a lovaglóvesszejével rácsapott az arcomra.

Visszatántorodtam. Az ütés tûzként égetett. Éreztem, hogy vér csordul a nyakamon.

A leány elporoszkált, én meg leültem az út szélére.

Csak bámultam magam elé bután, gondolatlanul. Szív helyett mintha egy nehéz malomkerék forogna lassan a mellemben.

Fél óráig ültem-e úgy vagy egy óráig, nem tudom. Gondolataimban összekavargott a világmindenség. Hát mi rosszat cselekedtem én? Olyan nagy bûn-e az, ha megcsókolunk egy kezet? A leány keze is csak kéz. A kézcsók tiszteletnek a jele. Egy kicsit megszédültem a szépségétõl, s meg óhajtottam csókolni a kezét. Bûn volt? Õ ment volna jobbra, én balra. Talán nem is találkoztunk volna többé az életben. El is felejtettük volna egymást.

Lódobogásra ocsúdtam föl. Azt véltem, az én lovam nyargalász. De nem az volt. Az én lovam nyugodtan legelészett a mezõn. A leány tért vissza.

Megállt elõttem.

Én nem néztem föl.

A harag átcikázott rajtam, mint a villám a komor fellegen. Éreztem, hogy ember vagyok. Ha õ Jupiter leánya volna is, én meg csak egy tinó, nem volt oka arra, hogy megüssön.

- Zéta - szólott lágyan a leány -, te jó fiú vagy, s nem tehetsz arról, hogy az eszed kevés. A te hazádban mások a szokások... Itt ez a fátyol, kösd be az arcodat.

Lerepesztett a fátyolából egy darabot, és nyújtotta.

Nem feleltem. Rá se néztem.

Egy percig tartotta a fátyolt, azután eldobta. Hallottam, hogy a lovát megcsapja és elporoszkál.

Csak menjen. Micsoda jogon vet meg ennyire engem? Semmi közöm az õ rangjával. Nekem a hun király nem királyom, és nekem a hun mágnások nem mágnásaim. S ha azt mondja is, hogy megbánta, amit tett, a seb az arcomon marad: megvetem õt.

A vízhez ballagtam, s lemostam a vért az arcomról.

Lódobogás közeledett megint. Föltekintettem. Õ tért vissza.

Talán bizony megint: hogy megüssön? Ezt már nem tûröm el!

Fölkeltem. Néztem vadul, elszántan.

A leány odajött, és fölvetette a fátyolát.

- Visszajöttem - mondotta melegen -, mert haragszol rám. Nem bírom elviselni, hogy valaki haragudjon reám, ha csak állat is. Hát... itt a kezem, megcsókolhatod.

- Köszönöm - feleltem büszkén -, már nem kívánom.

A leány arcából elsápadt minden eleven szín. Sötéten nézett rám, én meg büszkén néztem vissza.

Így állottunk egy minutumig.

Azután megrántotta a lova száját, megcsapta. Elporoszkált.