A következõ
nap delén Csáthék karavánja utolérte a miénket. Bizonyosan korábban indultak,
és hát mi vesztegeltünk is útközben egy lovunknak a kidõlése miatt.
Az urak odasorakoztatták
a lovukat az út mellé, s meghajlással üdvözölték Csáthékat. Én nem a szolgák
közé álltam, hanem a gazdám mellé.
Emõ lovon ült,
mint tegnap. A ruháján csak annyi volt a változás, hogy a fején a patyolatot
feljebb tekerte, s három kócsagtollat is tûzött bele.
Mért nem vagyok
én festõ, hogy azt a lovon közelgõ, hattyúnyakú leányt lefesthetném? A ló
alacsony, ideges pej paripa. A leányon égszínkék selyemköpönyeg lengedez, s a
köpönyegén a termetének minden vonala általjátszik. A fején az a fehér
gyolcsturbán. Piros csizmás lábacskája aranyozott kis kengyelben pihen.
Sokszor próbáltam
õt lerajzolni. Táblán is próbáltam, papiroson is. Jó rajzos vagyok én. Csak
mikor õt rajzolnám, akkor nem vagyok jó rajzos. Sem õ nem az, sem a lova nem
az!... Pedig úgy látom õt, olyan elevenen, akárcsak magamat, mikor a tükörbe
nézek.
Elhaladtak
mellettünk. Az üdvözlést viszonozták, Emõke is fölvetette a fátyolát, és
könnyedén bólintott a követek felé. Éreztem, ahogy végigsiklott a tekintete a
társaságunkon, rajtam szinte megütközik, szinte hidegen pillant át a
gerincemen.
Már akkor nem
gyûlöltem. Bántam, hogy meg nem csókoltam a kezét. Álmomban ismétlõdött a
találkozásunk, s én megcsókoltam a kezét. Valami soha nem érzett gyönyörûség
volt!
- Megcsókoltam a
kezedet - mondtam neki. - Éreztem benne a lelkedet: megcsókoltam a lelkedet is.
S annak az
álomcsóknak az édessége rajta maradt az ajkamon. Mikor megláttam õt, annak az
álomnak a gyönyörûsége újult meg bennem. Milyen különös az emberi arc! Az õ
arca is változatlan volt, az enyém is. Mikor rám pillantott, bizonyára azt
gondolta, hogy az én arcom gyûlöletet takar. De mit takart az õ arca?
Aztán nem értük
õket többé utol.
A hetedik napon
egy csoport fehér tógás embert láttunk a távolban egy búzatáblán túl, az úton.
Már messzirõl megláttuk, hogy a szél tógákat lebegtet.
- Rómaiak! -
kiáltoztuk örömmel.
Pedig hát a
rómaiakat otthon szinte pökjük.
Csakugyan a
nyugatrómai birodalom követei voltak. Idegenek. De azon a végtelenül sík hun
földön mégis úgy üdvözöltük õket, mintha egy anya gyermekei volnának.
- Salvus sis!
Salve!
Az urak
összeölelkeztek. A szolgák kezet szorítottak. És latinra fordult a beszéd.
Az idegen követek
feje Romulusz, horpadt arcú s kiálló orrú barna úr. Mellette Románusz fõtiszt,
egy koromszín bajuszú, kedves, vidám úr és Promótusz, Pannónia kormányzója,
õsz, kopasz méltóság.
Az õ járatuk
éppoly keserves volt, mint a miénk. Atilla egynéhány aranyedényt követelt a
római császáron. Valentiniánusz adott volna is neki, amennyit akar, de Atillának
csak azok az edények kellettek, amelyek Szirmium elfoglalásakor sikkadtak el. A
sikkasztó az õ íródeákja volt. Az hogyan, hogyan nem: elcsalta a szirmiumi
püspöktõl az aranyedényeket, elzálogosította egy Szilvánusz nevû római
uzsorásnál.
Mikor Atilla
megtudta a sikkasztást, az íródeákját azonnal karóba húzatta. Valentiniánuszra
meg ráizent, hogy: vagy Szilvánuszt, vagy az aranyedényeket!
Hát erre hoztak
választ a rómaiak. Valentiniánusz azt feleli, hogy Szilvánusz jóhiszemûleg
adott pénzt az edényekre: az edények meg templomi edények, hát inkább pénzen
váltja meg - ha lehet.
A két követség
aztán vidám beszélgetésben érkezett Atilla városába.
Városnak mondom,
noha nem hasonlít a világ semmiféle városához. Se templomok, se márványpaloták,
se kõépületek, se kövezett utak nincsenek benne. A sátorok sokaságából
csupáncsak két épületcsoport sárgállik elõ. Mind a kettõ dombon áll, és fából
épült. Tornyok is emelkednek rajtuk, de olyan karcsúk, és olyan szellõsek, hogy
csak galambok és kányák lakhatják.
- Miféle épületek
azok ottan?
- Átillának a
háza - felelte, tisztelettel ejtve az Átilla
szót a vezetõnk -, a másik, vele szemben, a fõvezéré.
A paloták körül a
sátorok rengeteg sokasága tarkállik. Tízezer? százezer? millió? - ki olvashatná
meg? A sátorok között házak is fehérlenek, de csak afféle nádtetõs sárházak, és
ember nem lakik bennük. Nyáron legalább nem. És széna- és szalmaboglyák és
kazlak minden sátor körül.
A város szélén
egynéhány száz szénpiszkos kovácsot láttunk. Patkót és nyílhegyet vernek azok
napestig. A mûhelyek köre szuroktól és körömégetéstõl büdös. A mezõségén
töméntelen sok ló, ménes, csorda és birkanyáj. Kutyák ostroma. A gyereknép is
lépten-nyomon lábatlankodik.
A fõvezér, akit
meg kellett várnunk, már megérkezett. A palotája tetején piros zászló lengett.
Azt hírelte, hogy megjött, de az elénk lovagló hunok is mondották.
Hol sátorozzunk
le?
A vezetõink be
akartak vinni bennünket a városba. Az urak azonban jobbnak vélték, ha kívül
maradunk, amíg alkalmasabb helyet nem jelöl nekünk valamilyen hun fõember.
Megállítottuk hát
a szekereket, s csak árnyékvetõre vontunk fel egy sátoroldalt.
Az elsõ tennivaló
az, hogy a fõvezérrel beszéljünk: mikor fogad?
Lóra ültünk hát
hárman: az uram, Rusztikiosz meg én, s mentünk a vezetõ után.
Akkor láttam csak,
miért olyan irdatlanul nagy Atillának a városa. Hát azért, mert a sátorok nem
szorosan állnak egymás mellett, hanem tágasan. Jókora térség elöl-hátul. Az
elõtérségen az asszonyok sütnek-fõznek, gyermeket dajkálnak; egy tehén, egy-két
ló legelész. A sátor mögött szénakazal, szalmakazal, tûzifa. Elöl szárítják a
ruhát; elöl az edénytartó cölöp is, amelynek neve hunul ösztörû. A sátor csak alvóhely, és esõben menedék. Nappal ott
tanyáznak a sátor elõtt. A gyermekek ott játszanak. A nõk és rabok ott dolgoznak.
Az öregek s betegek szintén a sátor elõtt, vadbõrökön vagy a puszta földön
hevernek. A férfiak az utcán csoportoznak, mint már elõbb is láttuk: lóháton,
örökkön lóháton. Sose dolgoznak, csak beszélgetnek, politizálnak, csereberélnek
s vadásznak, versenyt futtatnak, hadi gyakorlatokat rendeznek a fiatalsággal.
No meg hát esznek-isznak, de leginkább isznak.
Aztán az is
érdekes, hogy a sátorok állásából meglátni: mekkora a család. Néha két-három
sátor áll szorosan egymás mellett. Azok a nagysátorból származott újházasok
sátorai. Közös a szív, közös a konyha is.
Minél beljebb
haladunk a királyi palota felé, annál díszesebbek és nagyobbak a sátorok. A
boglyaforma füstös emberi kasokat négy-öt-hat szögû széles faalkotmányok
váltják föl. Azok már vadbõrökkel vannak betakarva, vagy vastag csergébõl
készültek, s a tetejükön vagy az ajtó fölött szimbólumot vagy írásjeleket
látni.
A szimbólum
többnyire csak egyes kép: gólya, lófej, csillag, rózsa, kereszt, kör vagy más
efféle. Néhol nem is úgy van ráhímezve a családi jelvény, hanem csak oda van
akasztva: pl. egy nyíl vagy egy kosfej vagy egy patkó. Arról aztán megérthetõ,
hogy ott tanyáznak Nyilasék, amott
meg Kosék, emitt Patkóék. Csak ahol póznán lóg a jelvény, ott nem családi jel, hanem
mesterség cégére. A varga sarut akaszt ki, a sátormíves keresztbe tett rudat,
az ács szekercét, a szaggitárius vörösre festett íjat, a szûcs kis subát, a
fegyverkovács kardot, a patkolókovács lópatkót. De nemigen patkoltatják ezek a
lovaikat.
A további sátorok
körül már nyüzsög a rabszolga, s a pompa szemet kápráztató.
Nem csoda: ezek
az emberek végigrabolták a fél világot!
A lovasok között
sok a bekötött fejû és a felkötött karú.
Az egyik odakiált
a vezetõmnek:
- Erõt aggyisten,
Szarvas!
- És egészséget -
feleli Szarvas -, csakhogy látlak!
S kezet
nyújtanak, beszélgetnek.
- Ezek - mondja a
vezetõnk, mikor továbblovagolunk - most érkeztek haza a kazár háborúból.
- Hát te - kérdem
- miért nem mentél velük a háborúba?
- Nem
engedtek - feleli a hun -, csak a hitványa ment. A javának itthon kellett
maradnia, hogy ha az urunk a rómaiakra indul, legyen ember kellõ.
Erre
majdnem kilelt bennünket a hideg.
- Hát van
ilyen szándéka Átillának?
- Nem mondta. De
azért tudjuk. Nincs-e a sarkunk alatt már mind a világ? Még csak a római birodalom
áll.
- És azt
gondoljátok, hogy megbírtok vele? Nem olyan kicsiny ám az, mint a kazár
nemzetség!
A hun vállat
vont.
- Ha kicsi, ha
nagy. Az Isten kardja
minálunk van. Embernek a kardja nem gyõzhet azon.
- Micsoda „Isten
kardja”?
- Nem tudjátok? Az
égbõl vetettek alá egyszer egy kardot. Egy csordásfiú találta meg. Ahányszor
nagy háború indul, Átilla azt csatolja fel.
- De mi
bizonyítja azt, hogy az csakugyan Istennek a kardja?
- Mi bizonyítja,
hogy nem az?
- De hátha nem
az?
- A táltosok
jobban tudják. Az a kard olyan szép, aminõt emberi kéz nem alkothat. Kék lángok
lobogtak körülötte szüntelen a földben, míg csak a fiú meg nem találta. Káma is
éginek bizonyítja.
- Ki az a Káma?
- A mi fõpapunk. Az ám a szent ember! Szentebb a ti
pápátoknál.
A beszélgetést
dudaszó és tárogatók sivalgása nyomta el. A sátorok között sokfelé szólt a
zene. Egy domború mellû hun legény táncoltatta felénk a lovát. Három sípos
mögötte: kettõ tárogatós, egy meg dudás. A legény kulacsot emelgetve dalolt,
vigadott. Olykor megállította a lovát egy-egy hun elõtt. Megkínálta a
kulacsából. Aztán továbblovagolt, és nagyokat kurjantott.
- Ennek hát
jókedve van - mondom a hununknak.
-
Bizonyosan rabot adott el - felelte egykedvûen.
A figyelmem
azonban arra fordult, hogy sok falombot szállítanak a szekerek. S hogy a széles
fõútra érkeztünk, láttam, hogy a sátorok ormát és ajtaját mindenfelé lombokkal
díszítik, az utat meg erõsen locsolják. Egy óriás barbár akkora nyírfát vitt a
vállán, hogy két ökör is nyögve húzta volna. A fákat leásták-állították az út
mellé. És a levegõ illatos volt az ázott föld szagától és a lombok szagától is.
- Szittya
uram - szólok a vezetõnek -, micsoda ünnep készül?
- Átilla
jön meg - felelte -, déltájt.
És a
bajuszán pödört.
- Szittya
különben az öregapád. Azok a szittyák amott, akik a széles hátú lovakon
beszélgetnek. Láthassátok, hogy azoknak se szakálluk, se bajuszuk nincsen.
Késõbb
tanultam meg, hogy a hazájukban nem nevezik magukat mindnyájan hunoknak, hanem
nemzetségek szerint vagy családok szerint. Egyik azt mondja:
- Besenyõ
vagyok.
Másik azt
mondja:
- Hun
vagyok.
Hol hun, hol kun - egy nekik.
A többi mondja:
- Magyar vagyok.
- Kozár vagyok.
- Avar vagyok.
Hanem azért egy
nép ez.
Akkor láttam csak
közelebbrõl a két fapalotát is. Mind a kettõ remeke az ácsmûvészetnek és a
faragómûvészetnek. Az Atilláé valamivel díszesebb, és csak messzirõl egy.
Közelrõl csak házcsoport. A középsõ a királyé. A mellette állók a feleségeié, a
fogoly királyoké, írástudóké, raboké.
Állnak távolabb
hosszú, dísztelen házak is. Azok az istállók. Külön a király istállója, külön a
feleségeié, és külön a többié.
Valami harminc
ház az összesen, s húsz közüle úri.
Aztán a faházak
között egy magányosan álló nagy kõépület is fehérlik. Nem valami szép alkotás,
csupa apró, kerek ablak, az is mind magasan, és persze csak üres lyukablak, de
mégis kõház! Az uram ugyancsak elbámult rajta, mert hetekig járó földön nem
láttunk követ akkorát se, mint az öklöm.
A késõbbi
napokban tudtuk meg, hogy a kõház fürdõ, s hogy azt egy Szirmiumba való
rabszolga építette. A követ messzirõl hordták oda szekereken.
A fõvezérség és a
királyi palota között akkora térség kereklik, hogy talán lóversenyeket is
rendeznek rajta. A téren nincs egyéb, csak egy vén hársfa, s alatta egy nagy
négyszögletû, vörhenyes kõ, de akkora, hogy egy darabban akkora nagy követ még
nem láttam. Késõbb tudtam meg, hogy oltár az.
A tér másik
sarkán gémeskút áll. Onnan keletre nézve, széles utca nyílik. Le lehet rajta
látni egy fûzfaerdõig. Késõbb tudtam meg, hogy a Tisza folyik ottan.
A fõvezért éppen
az udvarán találtuk. Lóháton ült, és valami ötven elõkelõ hun ifjúnak
magyarázott valamit.
Az ifjak pompás
díszesen voltak öltözve. A ruhájuk csupa lengõ-lobogó fehér selyem. Csak a
derekukon volt piros vagy kék vagy sárga mellény, de az is elöl csupa
aranygomb. A lovuk fején fátyoldíszek lengenek.
Látszott, hogy õk
is az ünnepre öltözködtek. Körben álltak a fõvezér körül, s mikor az elvégezte
a mondanivalóját, sebes vágtatással robogtak ki az udvarból.
A fõvezér köpcös,
piros képû ember. Szürke mása Csáthnak. Hiszen bátyja is. Csakhogy valamivel
kisebb termetû, s az arca barátságosabb.
Meglátott
bennünket, s hozzánk lovagolt. Intett, hogy ne szálljunk le. Mert tiszteletünk
jeléül le akartunk szállni a lovunkról.
- Már
értesültem rólatok - mondta, kezet nyújtva gazdámnak. Szálljatok hozzám, és
legyetek ma ebédre vendégeim. Nekem most tenger a dolgom. A király délre itt
lesz, és nekem kell fogadnom.
Õ már
királynak mondta Atillát.
Minden szavát
megértettem. Akár én tolmácsolhattam volna Rusztikiosz helyett.
De az én
szemem a belsõ udvaron ragadt meg. Az egyik széles faház elõtt ott láttam
Csáthékat, amint lerakodnak a tevékrõl és a szekerekrõl.
A belsõ
szolgák is ott serénykednek. A barna rableányka az emeletre kiált:
-
Csobajcsi! Gyere már!
Emõkét is
láttam. Akkor szállt le a paripájáról. Egy rabszolga négykézláb állt a ló
mellé. Arra lépett. Aztán megveregette a paripája pofáját, s belebegett a
házba.
|