- A város
bözsgött, mint a rajzó méhkas. Az utakat mindenfelé locsolták a rabok, és
falevéllel, fûvel hintették be. A sátorok elõtt férfiak és nõk rendezgették az
ünneplõjüket. A fehér lovak sörényét, farkát befestették börzsönnyel vagy sárga
festékkel. A sátorokat kívülrõl virágos szõnyegekkel aggatták tele.
Porfellegek,
trágyaszag, lombillat, lovak csengõinek csilingelése mindenfelé.
Siettünk,
hogy Maksziminosszal idejekorán visszajuthassunk a fõvezér palotájába. A
fõvezér egy szolgája az emeletre vezetett bennünket, egy tágas szobába,
amelynek nyitott ablakából leláthattunk a fõútra és a királyi palotáig elnyúló
térségre - már hát én csak az urak háta mögül.
A nyüzsgés
egyre elevenebb. Délfelé a lovasok eltisztultak a fõútról, s a helyüket fehér
ruhába öltözött nõk foglalták el.
A nap már
az ég közepén delelt, mikor a királyi palota tornyából erõs kürthang
rikoltozott alá.
Néhány perc
múlván három vágtató lovas porzott fel keletrõl a fõutcán, és megállott a
fõvezér palotája elõtt. A fõvezér csakhamar elõ is lovagolt.
Arannyal hímzett,
könnyû piros mente volt rajta. Süvege is piros. Sastoll elöl rajta. Valami harminc fiatal elõkelõ hun
csoportosult köréje. Köztük öt ifjúnak a süvegén aranykarika ragyogott. A
legfiatalabbik tizennégy-tizenöt éves lehetett. Az az egy égszínkék
selyemruhába volt öltözve.
- A király fiai -
mondta Rusztikiosz.
A vezér megindult
velük Atilla elé.
Negyedóra múlván
már hallottuk a nép örömzúgását a távolból. Hasonlított az kezdetben a tenger
morajlásához, de aztán, hogy nõttön-nõtt, nem tudom semmihez se hasonlítani.
Mintha a földnek is szíve volna, és dobogna, zúgna az örömtõl.
Akkor már a
királyi palotából is elõvonult egy különös csoport. Fehér selyemben pompázó
asszonyok, hervadtlevél-színû lovakon. A lovak kicsinyek voltak, s minden lovat
apród vezetett.
A nõi lovasok egy
fél dió alakú nagy aranyozott réda köré csoportosultak. A rédában királyi hölgy
ült: halvány és sovány asszony. Mellette egy tízéves, hosszú hajú fiúcska,
fehér selyemben, mint az asszonyok. Csak a süvege kék, égszínkék, talán hogy a
haja szõkesége jobban elõtessék.
- A fõkirályné:
Rika asszony - susogta Rusztikiosz -, a gyermek neve: Csaba.
A rédát nyolc
fehér ló vonta. Micsoda lovak! Hogy hányták a fejüket, hogy táncolt a lábuk! A
réda hátulján egy vigyorgó fekete nõi rabszolga állt, és pávatollból készült
ernyõt tartott a királyné fölé. A kocsi széle körös-körül virág, de még a
kerekek küllõi is.
Amint
megjelentek, a nép mosolyogva kiáltozta:
- Áldás, Csaba!
Áldás reád!
Éljen helyett áldás a szó a hunoknál, csak az idegenek
vivátoztak náluk.
A kis Csaba
mosolyogva intett mindenfelé a süvegével.
Késõbb hallottam,
hogy miért tüntetik ki annyira azt az egy királyfit. Hát azért, mert annak a
születésekor a papok azt jósolták, hogy a hun nép Atilla halála után széthull.
Mint szélben a polyva. De az a királyfi mégis megmenti majd a nemzetet. A
jóslatot nemigen hitték, de azért a kis királyfi kedves volt mindenki szemének.
A királyné
mellett lovagló tündérek között megismerem Emõkét. Repülj, szívem, a
mennyországba! Hát repül is, ott repes mellette, míg csak meg nem gyorsul a
réda. Csakhamar eltûnik ez az álomképcsoport.
De íme,
elõföllegzik a királyi násznép úti pora. Napsütésben gomolygó aranyköd.
Legelõször is kilovagol belõle egy kunkorgós bajuszú, zászlós vitéz. A zászló
nagy, fehér. Rajta arannyal hímzett sas röpköd. Hun nyelven: kurul. De turulnak is mondják.
Következik egy
gyalogzenekar: vérszínpiros a ruhájuk. Hangszerük fából való tárogató és dob
meg különféle csontból való sípok, két nagy rézcsincsa, egynéhány csengõs bot, apró
ezüstcsengõk rajtuk.
A
muzsikusok százan is vannak. Az egyik dobosuk szerecsen. A többi zenész se
lapos orrú hun. Lehet különben, hogy hunok, csakhogy a muzsikus hunokat talán
gyermekkoruktól kezdve nevelik a zenére, s azért nem lapítják be az orrukat.
A hun zene
különös a római fülnek, de jól lehet rá lépni. Annyiszor hallottam az ünnepi
utcai melódiájukat, hogy nem nehéz lekótáznom. Hát ez az:
A zenészek
mellett az öt-tíz éves rabgyerkõcök nagy raja ugrál, ficánkol, ujjong a zene
örömére. Egyik még kereket is hány közbe-közbe.
A zenészek nyomán
aranytól és ezüsttõl ragyogó lovasok jelennek meg. Valamennyinek a süvegénél
araszos zöld gallyacska és gyöngyvirág vagy tulipán.
A nép mind
a fõútra tolong. Az elsõ sorban a hun leányok és hun asszonyok állnak. A sok
leány csupa fehér fátyol. A fátyolok alól elõcsillog az aranylánc, aranyfüggõ,
arany karperec, arany mellboglár, gyémánt homlokcsillag. A fiatal asszonyok
fején aranypillangós nõi süveg. Azokon is annyi az arany, hogy káprázat!
- Áldás! -
közeledik s nõttön-nõ az öröm hangviharja.
Atilla nagy
fehér paripája léptet elõ, büszke nyakát hányva, mintha tudná, kit visz.
Mellette lovagol jobbról a kis Csaba királyfi, balról a fõvezér. Mögöttük a
királyfiak. Utánuk vonul be az asszonyhad. Rika királyné aranyozott rédájában
az új menyecske. Az arcát nem látni, oly sûrûn befátyolozta. Csak a fején
zöldellõ koszorú jegyzi, hogy õ a legújabb. A rózsalevélbõl csinált koszorún
mogyorónyi gyémántok csillognak.
A rédát a
királynék és udvari hölgyek rajozzák körül. Most már nincs az arcukon fátyol.
Emõkét ismét megismerem köztük. Milyen szép, milyen méltóságos! A lovat egy
apród vezeti. A fátyolát õ is hátravetette, s beletûzte a végét aranyos övébe.
A fátyol
nagy divat náluk, és énnekem is tetszik.
A nõk minden
ünnepi alkalommal fehérbe öltöznek. Az erõkelõ nõk hétköznap is.
Mikor
Atilla odaért a nõk sorához, a sok asszony, a sok leány valami hun dalba
kezdett. Ennyi nõt egyszerre énekelni sohase hallottam. Ha nem láttam volna
õket, azt hittem volna, hogy meghasadt a menny, s az angyalok millióinak kara
hangzik le a földre.
A fõvezér
háza elõtt lombokból összeválogatott széles ernyõ alatt álltak a hun vezérek
asszonynépei s az öregmamák. Egy csúnya, kövér vénasszony mérgesen nézett reám,
nem tudom, miért.
Amint
Atilla közeledett, azok is eléje indultak, s az út közepén csoportosultak
össze.
A fõvezér
felesége tálat tartott a kezében, s egy másik asszony serleget.
Mikor
Atilla hozzájuk érkezett, a süvegéhez emelte a kezét, és üdvözletet intett
nekik.
De akkor is
szimpla szürke ruhába volt öltözve, csak a süvege volt tornyosabb a többinél, s
valami különös, nagy gyémántos forgó villogott rajta. No meg a paripájának a
szerszáma volt csupa tündöklõ ékkõ, gyöngy, rubin, zafír, smaragd - a
szivárvány minden megkövült színe.
A tálat és
serleget ezüstasztalkára tették, és két apród fölnyújtotta Atillának. A király
kivett egy falat ételt. Én bizony nem láttam jól, hogy kenyér volt-e vagy hús.
Valami jelentõsége volt annak az egy falat ételnek és egy korty italnak. Talán
azt mondták vele, hogy a hazatérõnek az itthon való étel és ital a
legkedvesebb.
Minden arc
mosolygott, minden szem ragyogott. Csak Atilla arca márványos, vértelen. Az éneklõ leánycsoport eközben
fölgyülekezett Atilla és a királynék csoportja köré. Emõke is mosolygott. Nem
nézett reám, nem is láthatott volna a ház elõtt álló hársfától, de hogy õ
mosolygott, nekem is vidámság szállta meg a szívemet: én is mosolyogtam.
Abban a
pillanatban szerettem Atillát, a hun népet, a lószagot, az ünnepet, a napot, a
földet. Szerettem volna megcsókolni mindenkit, még a lovakat is!
Aztán
Atilla továbbhaladt, s utána húzódott a hosszú nászsereg is. Minden lovon
színes fátyolok, minden süvegen virág.
Csáthék
visszavonultak a palotába, és az erkélyrõl gyönyörködtek tovább a néphullámzásban.
Mi még ott maradtunk. Néztük, hogyan kísérik be Atillát a nõk és testõrök a
zászlókkal díszített palotába, s hogyan ujjong és éljenez a nép, s azután
hogyan marad ott a palota körül a nagy embersokaság. A nõk ott zengték tovább
az éneküket. Hasonlított az a jelenet ahhoz, mikor a méhek rajzás után a kason
belül és a kason kívül mozdulatlanul állanak, és csak a szárnyukat rezgetik.
Ember és állat oly egy az érzésben!
Késõbb,
hogy a népsokaság összekeveredett, egy sovány, vén szerecsen keltett nagy
vidámságot. Tarkára festett öszvéren nyargalászott fel-alá a nép között, közben
széles fakarddal hadonászott maga körül, és különféle nyelven rikoltozott.
- A király
bolondja - mondotta Rusztikiosz -, Cerkó a neve.
Már jól elmúlt
dél, mikor a fõvezér hozzánk küldötte Csáthot, hogy az uraink üljenek az
asztalhoz. Õ maga aligha lehet velünk az ebéden, mert jelentést kell mondania
Atillának a hadjáratról és a fia balesetérõl, hanem ott lesz a felesége meg a
családja.
- És ott
leszek én is - mondotta Csáth.
Vajon Emõke
is ott lesz-e?
A szívem
elszorult. Az uramra néztem, hogy maga mögé rendel-e. Örömebédeken mögötte
kellett állnom, és õ római szokás szerint a hajamba törülte idõnként a kezét.
Irgalom
Istene, ha most is odarendel! Hogy mondhassam neki: „Uram, most az egyszer
ments fel!” Nem mondhatom, mert hiszen minden úrnak a szolgája a fõ dísze a
nyilvánosság elõtt.
Priszkosz,
mintha megértette volna az aggodalmamat, magához intett:
- Egy óra
múlva hozz föl egy tál datolyát a legszebbik ezüsttálban. Hozd be az ajtón, s
állj meg vele ott, ahol Maksziminosz úr ül. Õ veszi el majd tõled.
Tehát nem
szolgáltat velem!
A datolyát
hamar összerendeztem. Szépen leraktam babérlevelekre, s középre néhány kis
virágot illesztettem. Azután nekiálltam: víz, fésû, illatkenõcs! Bekentem a
hajamat az uram finom nárduszával, és középen kétfelé választottam, mint a
szabad emberek szokták. Inkább szidjon meg az uram a kenõcsért, mintsem hogy
beletörölje a hajamba az ujjait.
Mikor a
homokóra az egy felé pergett, fölfogtam a kis tálat, és vittem az emeletre.
Az ebédlõ
ajtaja nyitva volt. Pecsenyeszag áramlott ki rajta. Ültek ott valami húszan. Az
asztalfõn a fõvezér neje, egy ékszertõl csillogó, májfoltos arcú asszony.
Mellette jobbról Maksziminosz, balról az én uram, aztán nõk és férfiak
vegyesen. Emõke is!
Egy
minutumig csak álltam az ajtó mellett: vártam, hogy az uram meglásson. Közben
Emõkére is rászemlélõdtem. Ült egy szeplõs leány mellett, aki hunyorgó szemmel
fecsegett neki valamit. Emõke gyöngyházas késsel munkált egy csibecombon.
Komoly volt. Nem tudom, miért.
|