Másnap korán
keltünk, hogy a fõvezérnek elvihessük a császár ajándékát. Nekem kellett a
vasas ládából elõbontanom.
Aranyból készült
remekek voltak: öt serleg, két tál és öt tányér. A serlegeken ki volt
domborítva Nagy Sándor vadászata. Ha az öt serleget egyszerre forgatták, a
vadászat megelevenedett: aranyemberek vadászata aranyerdõben, aranyvadakra!
A tálakat is
mûvészi rajzok ékesítették: egyiken Ádám és Éva a fa alatt, másikon a vízözön.
A tányérok szélén összefogódzott amorettek köre.
Fehér bársonnyal
bélelt cédrusfa ládika volt a kincsek tokja, s fölötte néhány rõt rózsaszínû,
virágos selyemkelme a takaró.
Mikor a nap
fölkelt, már ott ácsorogtunk az urammal, Rusztikiosszal és három szolgával a
fõvezér kapuja elõtt. De a kapu még zárva volt.
Este bizonyára
sokáig fenn voltak. A zene csak éjfél után hallgatott el. Emõke bizonyosan
táncolt. Vajon kivel táncolt? Most táncoltak-e együtt elõször?
A ház minden
ablakát sûrû fehér kárpit takarja. A nap odasüt. De jobb is, ha nem jön elõ az a leány!
Amint ott várakozunk,
egy fekete szemû hun jön. Lobogós ingujjú, cifra fegyverzetû javakorabeli
ember. Lépked felénk. A nyakában és mellén aranyláncok, mint minden gazdag
hunnak. A fején magas fekete posztósüveg. Mellette darutoll. Bajusza, mint a
villás ökör szarva. Haja három csimbókban. Az oldalán türkizzel kirakott görbe
kard. Az is a gazdag hunok fegyvere.
Fekete
szemöldöke alól reámosolyog Priszkoszra.
- Khaire!
(Üdvözöllek.)
- Khaire -
ámul rá Priszkosz. - Ki vagy te, aki hazám nyelvén üdvözölsz? Hogyan kerülsz
ide? S miért váltál hunná?
Mert
sokféle nép élt abban a városban, csak görög ritkásan. Görögöt ha láttunk is,
rabszolga volt. Borzas fekete hajáról és rongyos ruhájáról egyszerre
meglátszott, hogy rabszolga.
De ez hun
úr volt; csörgött rajta az arany.
Megállt és
mosolygott:
- Miért
kérdezed mindezt?
- Azért - feleli
a gazdám -, mert te görögül köszöntesz engem. Holott ha hun ember volnál, hun
nyelven köszöntenél. És a képed is, akárhogy viaszkolod a bajuszodat...
- Hát én hun vagyok
- feleli az ember, a bajusza két ágát megtapintva. - De az is igaz, hogy
görögül születtem. A nevem most Szabad-Görög, mivelhogy Görögnek neveztek
rabszolga koromban. - És könnyedén sóhajtott: - Bizony, atyámfia, görbe az útja
némelyik életnek. Sose tudhatjuk, hova jutunk rajta vénségünkre.
S elmondta, hogy
olajkereskedõ volt Isztriában. De a hunok oda is betörtek, és a vagyonát elrabolták. Õt magát láncra
verték. A fõvezérnek lett a rabja, mert a gazdag embereket a fõurak maguknak
tartják meg. Miért? Sokféle okból. Az egyik az, hogy gazdag embernek bizonyára
gazdag a rokonsága is: nagy váltságdíjat sózhatnak rájuk. S ha a rokonság nem
jelentkezik, az úrból vált szolga tartása akkor se vész kárba: értelmesebb,
figyelmesebb, ügyesebb szolga a parasztinál. A háznak úri tekintete, kelleme,
pompája mûvelt rabszolgákon fordul.
- Hát
bizony - sóhajtott Priszkosz -, a civilizáció van idehurcolva és láncra kötve.
A civilizáció szolgája itten a barbárságnak !
A görög-hun
vállat vont:
- Hát... ha
nem váltott ki a rokonságom, kiváltott maga a jó Isten. A gazdám magával vitt a
kazár háborúba. Vitézül küzdöttem mellette: nagy zsákmány lett a jutalmam.
Azzal a zsákmánnyal váltottam ki magamat. Azután hun nõt vettem feleségül.
Gyermekeim is vannak. Látnád, micsoda életrevaló gyerekek! Aztán hát a
fõvezérrel egy asztalnál ülök. Azelõtt úgy szólítgatott, hogy: „Te barom!” - most meg azt mondja: „Pajtás!” Jó barátom. Bizony azt mondom:
hála Istennek, hogy olyan szerencsétlenül jártam Isztriában.
Priszkosz a
fejét rázta.
- Ha már
egyszer szabad ember lettél, szabad lett volna hazatérned is.
-
Akármikor.
- Miért
maradtál akkor a barbárok között?
- Barbárok?
Hm. Csak ti mondjátok õket barbároknak. Különb nép ez valamennyinél. Mert
amikor háború nincsen, itt mindenki zavartalanul élhet a házában, vagyonában.
Azt cselekszem, amit akarok. Adót nem fizetek. Hozzám nem tolakodik be
semmiféle állami tisztviselõ, se törvényszolga, se végrehajtó.
- Örökkön
háborúskodtok.
- Akkor is,
nálunk nem rongy az ember élete, mint a rómaiaknál. A ti birodalmatokban mindig folyik a vér. Ha nem
hadak ellen küzdötök, a rablókkal bajoskodtok. S ha rablók se bolygatnak,
bolygatnak a hivatalos rablók: a végrehajtók meg az állami tisztviselõk. A
római birodalomban a hatalmasnak és a gazdagnak mindent szabad. Az igazságot
pénzért szolgáltatják, s a végtelenig nyúló perekben az ügyvéd meg a bíró
kizsarolja a feleket.
Priszkosz védte a
rómaiakat, amire a hun bólogatott-legyintett:
- Legyen a te
szavad igaz. De azért az is igaz, hogy ahol a fejedelem isten, ott a nép sorsa
pokoli.
Lágy beszédû és
nyájas tekintetû ember volt. Mikor elvált tõlünk, nekem is kezet nyújtott.
A kaput eközben
egy rab kinyitotta, s azt mondta, hogy a fõvezér éppen kijönni készül. Hát nem
is mentünk föl, csak az udvaron vártuk meg.
Már akkor
elõ is vezették a lovát, s a vezér kilépett a házból. Akkor láttuk, hogy
alacsony termetû és lõcslábú ember. A hunok többnyire kis emberek és
lõcslábúak. Csak lovon fenségesek. Gyalog úgy járnak, mint a vízimadarak.
Meghajoltunk.
Priszkosz
elõrelépett, és elmondta, hogy a keletrómai követ itt van; üdvözletét küldi, s
ebben a cédrusfa ládában a császár ajándékát. Egyúttal helynek és idõnek a
meghatározását kéri, hogy hol lehetne beszélgetniük.
Érdeklõdéssel
szemléltem a diadalmas vezért: afféle lesõkutya-szemû, mosolygó arcú ember, de
igen értelmes arc.
- Hol? Hát
ha olyan igen fontos az ügy, akár mindjárt is, õnála - felelte szimplán -, csak
eredjetek elõre, magam is mindjárt ott leszek.
No,
gondoltam, ezek nem ceremóniáznak úgy, mint a mi elõkelõink. A fõvezér meg se
nézte az ajándékokat, csak fölküldte a feleségének, mi pedig elsiettünk, hogy
Maksziminosznak ideje legyen az ünnepi tógát fölrántania.
De bizony
nem ránthatta föl az a tógát: nyomunkban ott termett a fõvezér is, és
barátságos jó reggelt kiáltott.
Maksziminosz
valami üdvözlõ beszédet indított a torkán, de a fõvezér rögtön lenyomta a
székre, és csak ülve engedte szólani.
De úgyse
soká. Mikor látta, hogy az õ dicséretének fon koszorút, közbevágott:
- Sose
fáraszd magadat, jó ember: úgyis tudom én, ki vagyok, mi vagyok.
Aztán,
mintha csak családtag volna, elbeszélgette, hogyan gyõzködött Keleten. S hogy
az örömbe egy kis szomorúság is vegyült: Aladár királyfi leesett egy ütközetben
a lováról, és a karjára rálépett egy ló.
Maksziminosz
végre megtalálta a kellõ hangot. Keresetlen, bizalmas szavakkal mondta el, hogy
a császár az örökös békét szeretné, de így apró követségek ide-oda
küldözgetésével nem lehetséges a megegyezés. Az lenne jó, ha fõvezér úr maga
jönne el. A cédrusfa ládába zárt kincsek csak mutatványok abból, ami
Konstantinápolyban vár a fõvezér úrra.
A hun
méltóság maga elé pillogott, azután a fejét ingatta:
- Bajos.
- De uram -
fújta tovább a tüzet Maksziminosz -, a te szavad nem üres fecsegés, mint a
követeké. Ha te jönnél el hozzánk, örökszövetséget lehetne pecsételnie a két
birodalomnak. Ez aztán nemcsak a két nemzetnek válnék javára. Hanem a te kedves
családodnak is. A császár holtodiglan barátod maradna, s az aranyalmafájáról
hullna az unokáidnak is.
A fõvezér tagadón
ingatta a fejét.
- Nem lehet. Mert
lásd, ha én odamennék is, csak Átillának a szájával kellene szólanom. Ha pedig
a magam szájával is mondanék valamit, elfeledném azt, hogy Átilla uram énnekem,
és hogy a hun nép együtt él a másvilágon is.
Fölemelte a
fejét, és nyugodt szemmel tekintett végig rajtunk.
- Elhiggyétek
nekem, hogy inkább vagyok szolga Átilla árnyékában, mint akármilyen gazdag úr a
római kegy verõfényében. De hiszen többet használhatok én nektek, ha itthon
vagyok. Még az is történhetik, hogy ha a király haragja ellenetek fordul,
másfelé fordítom.
Aztán, mintha
megunta volna a politikát, körültekintett.
- Itt akartok-e
sátorozni? Messze vagytok itt a királyi palotától, és ha esõ esik, az út se jó.
- Éppen kérni
akartunk - felelte Maksziminosz -, hogy hol állíthatjuk fel a sátorunkat.
- Sehol. Hozzám
szállásoltok. A szolgáitok is elférnek az udvaromon. Ti magatok: az ebédlõ
mellett van három tágas szoba, megfértek benne.
De a mi uraink
nem fogadták el a szívességet, hanem a palota mellett a nagy téren kértek
helyet a sátoroknak.
A fõvezér
szívesen beleegyezett.
Mikor kilépett a
sátorból, egy csapat fiatal nõ lovagolt el sebes trappban elõttünk. A vállán
valamennyinek íj; az oldalukon ezüstös tegez.
Azt gondoltam,
vadászni mennek; késõbb láttam, hogy a városon kívül csepûemberek állnak, s õk
is célba lõnek.
Kik voltak, nem
tudom. Legények is kísérték õket. Az egyiknek fel volt kötve a karja. A süvegét magas ívben kanyarítva
köszönt a fõvezérnek.
- Aladár királyfi
- mondta a fõvezér mosolyogva.
Azután egy kisebb
csoport iramlott utánuk, nõk és legények vegyesen. A ruha lengett rajtuk. A nõk
le voltak fátyolozva. Az egyik nõben megismertem Emõkét. A fõvezért a keze
emelintésével üdvözölte. De milyen bájos mozdulattal.
Abban a
pillanatban, nem tudom, mi ütött a lovába: a zabla csípte-e a száját? vagy
bögöly a szügyét? vagy hogy csak ötletbõl ágaskodott két lábra? - elég annyi,
hogy egyszerre fölemelkedett, mintha két lábon akarna járni, mint az emberek.
Bennem a lélek is megmeredt az ijedelemtõl.
Láttam már ilyen
ágaskodó lovat, láttam, hogyan fordul le a lovasa, s hogyan hurcolja aztán
kengyelbe akadt lábánál fogva a megvadult állat tovább. Láttam olyat is, aki
megmaradt a lovon, de mikor a ló visszazökkent az elsõ lábára, a két hátulsóról
felrúgott, s a lovas a fején átrepülve terült el holtként hanyatt a földön.
Láttam olyan ágaskodást is egy nehéz testû emberrel, hogy amint fölemelkedett a
ló, csak egyet fordult, s ledõlt egy zuhanással a földre, maga alá zúzva a
lovasát.
Emõke lova
ágaskodott, de a leány rajta maradt, mint a párduc. A két lába a kengyelben,
fél keze a lónak a sörényébe ragaszkodva, fél keze a kantárszárat kapva
rövidre. A dereka hozzávonaglott a nyúlongáshoz.
- Csellõ! -
kiáltotta, haragosan rángatva a zabolát. - Csellõ!
A szívem dobogása
elakadt a rémületes várakozásban. A ló vagy hat lépést kereng két lábon...
Várom iszonyattal, hogy levágja magát a földre... De a zablarángatásra csak
letop megint, és ficánkol, ugrándozik, rendbe igazodik. Emõke marad a nyeregben,
mintha semmi se történt volna.
Még az
ágaskodásban por csapott fel mellettük: láttam, hogy valamit leejtett a leány.
A lovasok
továbbszáguldottak. Õ kimaradt közülük: megállt. Oda fordultam, ahol a por felcsapódott. A
korbács hevert ott, talán éppen az a korbács, amellyel engem arcon csapott.
De én akkor
nem gondoltam arra. Boldog voltam, hogy szolgálhatok neki: fölkaptam a
korbácsot, és hozzáfutottam.
- Köszönöm,
Zéta! - mondotta melegen.
A fátyolát
levetette, és ismét megtûzte. A szeme ragyogott. Az arca is piros volt. Bámulva
nézett rám.
Aztán
rácsapott a lovára, és továbbrepült.
Nem tudom:
a fõvezér mikor és hogyan ment el tõlünk. Nekem napestig égett az arcom, és
szüntelen az õ hangja zenél a fülemben:
- Köszönöm, Zéta!
S
gondolkodtam, hogy miért igazította meg a fátyolát. Hátha azért, hogy az arcát
akarta nekem megmutatni? Vagy hogy a kezét lássam, a jobb kezét, amelyen nem
volt kesztyû, s a legformásabb nõi kéz volt a világon!
|