A magunk
sátorában laktunk tehát, de Csáthék palotájának a közelében.
Az a
palota, amint említettem, szemben állott Atilla palotájával. Csupán egy
lónyomadékokkal fölhányt térség széleslett a két palota között.
Csáthék
palotája!... Micsoda érdeklõdéssel szemléltem azt az egyemeletes tarka faházat!
A barbár faragó mintha magamulattára faragcsált volna ki egy kis madárkalitkát
csupa egymást érintõ tulipánokból, s közbe-közbe beillesztett volna egy-egy
kamomillát is. A bejárat elöl két zöldre festett oszlop, de az is csupa levél
és virág. Aztán mintha valakinek megtetszett volna az a kalitka, s azt mondta
volna:
- Csináld
meg ezt nekem háznak. A kamomillák legyenek az ablakok.
Reggel,
amint felöltöztünk, megint az ajándékokkal volt dolgom.
- Keresd
elõ, Zéta, a hattyúnyakú aranykancsót és az alája való tányért, továbbá a három
nagy göngyöleg selymet és a majombõrt. Aztán öltözzél ünnepibe. Hints a tógámra
rózsavizet. A királynéhoz megyünk. Rika királynéhoz.
Mozdultam
örömmel.
Rika
királyné a fõ az asszonyok kõzött. Az õ fia Csaba. Õ a feleség. A többi csak luxus: eleven ékszerek.
A két úr darabig
tanakodott, hogy mind a ketten fölmenjenek-e a királynéhoz, vagy csak
Priszkosz. Végre megegyeztek, hogy csak Priszkosz menjen föl. Õ az
ékesszólásnak mestere. Kérdezze meg, hogy a színe elé juthat-e a római követ a
keze megcsókolására.
Hát megindultunk
Priszkosszal és Rusztikiosszal. Az aranyajándékot fehér kendõbe burkoltan én
vittem óvatosan. A többi ajándékot egy gyermek rabszolga, faragott
cédrusládában.
Mentünk.
Az udvarban a
fõpalota elõtt akkor is nyüzsgött a nép: sok acélban, aranytól, ezüsttõl
ragyogó fegyveres ember. De egy csoportba sok kedvetlen és durva öltözetû
embert és asszonyt láttunk. Azok afféle köznép voltak, aminõ legtöbb van
Hunniában. Nyáron kendervászon ruhában járnak, télen állatbõrben, s olyankor
faggyas bõrszagot árasztanak maguk körül.
A köznép egy
tarka oszlop elõtt ácsorgott. Az oszlop oldalán magasan egy rézbõl vert repülõ
sas volt látható; egyik kezében pallos, a másikban font. Az oszlop alján egy
üres karosszék.
Kérdéseinkre
eligazítottak bennünket egy szépen faragott kis egy emeletes palota felé,
amelynek külön kerítése volt, fehér, szép faragatú, mintha liliomok állanának
kerítésül szép egynagyságban. A kaput négy tigrisbõrös ember õrizte. Beljebb a
lépcsõn egy õsz, puffadt képû rabszolga szundikált a két térdére hajoltan. Az
aztán bejelentett bennünket, s néhány perc múlván be is vezetett.
Amint beléptünk a
terembe, kellemes illat fogadott bennünket. Véltem, hogy ménta- és
szegfû-keverék. De lehet, hogy más volt. A királyné a terem közepén ült
alacsony kereveten, s fiatal hölgyek körülötte. Egyszerre megismertem, noha más
ruha volt rajta, díszítetlen, puha, vajszínû selyemruha. A lábán ugyanolyan
saru. Szürke haja csiga alakban volt a fejére tekerve, s diónyi aranygomb végû
tûvel megtûzve. Szép nõ lehetett valamikor. Most már csak fonnyadt méltóság -
egyenes, mint a karó.
A teremben nem
volt más bútor, csak a kerevet meg oldalt egy asztalka. A falak sötét
meggyszínû szövettel voltak bevonva. A padlót vastag gyapjúszõnyeg borította. A
szõnyeg alatt még valami puhaság lehetett: azt hiszem, egy másik vastag pokróc,
talán kókuszrostból való. A királyné körül valami hat nõ ült a szõnyegen. Nem
szépek. Egy nagyállú is köztük. Mind a hatan hímeztek. Közöttük Emõke is.
Hogy az én gazdám
miket beszélt, azon a napon nem foglalhattam írásba.
Az én szemem
Emõkén állott. Õ is egyszínû fehér ruhába volt öltözködve. A derekán ujjnyi
vastag fehér selyemkötél, majdnem olyan, mint amilyet az anakoréták viselnek. A
lábán sáfrányszínû saru sárgállott. A haja le volt eresztve angyalosan. S én
ismét láttam azt a bûbájos vonalú szemet és azt a remekbe metszett ajkacskát.
Hímzõráma volt az
õ ölében is, kétaraszos. Piros selyemfonalakat meg aranyszálakat húzkodott
bele. Valamennyien egyforma figurákat hímeztek: vérszínû kettõs tulipánt. A
tulipán szélét arannyal varrták ki.
Hogy mi
beléptünk, az arcuk ránk fordult. Valamennyien az ajándékot szemlélték. De nem
is az ajándékot, csak a díszítményeket az ajándékokon. Különösen megtetszett
nekik az a heliantuszcifrázat, amely a kancsót díszítette.
Az egyik leány
mindjárt vásznat vett elõ, és vörös krétával rajzolni próbálta.
Emõke
odahajolt. Én is kíváncsian lestem a vonalait. Nem a rajz érdekelt, hanem hogy
Emõke mit néz rajta.
Hát a
közepét csak meg tudta rajzolni a leány, de már a szirmokat egyenként rajzolta.
Az egyik félkör elnagyobbodott.
A leányok
nevettek. A királyné is odanézett és elmosolyodott.
- Szép
lenne pedig: a közepét gesztenyeszínre, a leveleit kénszínû sárgára. De elsõ a
rajz: ki rajzolja le?
Láng futott
át rajtam.
- Ha
megengedi Felséged - hebegtem.
Priszkosz
megdöbbenve nézett reám erre az illetlen megszólalásra. De a nõk nem
botránkoztak meg rajtam. A következõ percben már a kezemben volt egy üres
hímzõvászon és a vörös kréta. Letérdeltem a szõnyegre, és reszketõ kézzel
pontoztam ki két kört.
De a reszketésem
csakhamar elmúlt. Az a gondolat, hogy Emõke néz, és hogy én neki a tudomásomból
mutathatok valamit...
Csakhamar elõtûnt
a napraforgó alakú virág, és a nõk tapsoltak.
- Mily ügyes
vagy, fiú! - dicsért a királyné.
És
Priszkosznak is tolmácsoltatta:
- Irigylem
tõled ezt a rabszolgát!
A vér ismét
elfûtötte az arcomat. Az uramra néztem. Vártam tõle, hogy megigazítja a
királynét: „Nem rabszolga, asszonyom: szabad ember.” Az uram azonban mást
mondott:
- Boldog
volnék, ha Felségednek ajándékozhatnám, de õ kicsi korától fogva mellettem nõtt
fel: inkább fiam, mint rabom. Ha azonban parancsolja Felséged, hogy rajzoljon,
méltóztassék rendelkezni vele, míg itt tartózkodunk Felséged országában.
- Hát mást
is tudsz rajzolni? - nézett rám meleg szemmel a királyné.
-
Ezerfélét, felséges asszonyom - feleltem szinte szédülve az örömtõl.
Láttam,
hogy Emõke csodálkozva néz rám, s életemben elõször éreztem, hogy nem cserélnék
sok gazdag emberrel.
- Hát jó -
mondta a királyné -, egy órára megfosztom az uradat a szolgálatodtól.
Priszkosz
meghajolt, és távozott Rusztikiosszal. Én ott maradtam térdemen a nõk között.
Sose
rajzoltam asszonyi munkákat, csak betût a császári könyvtárban meg otthon is.
Mikor a mi
íróink könyvet másolnak, az elsõ betû mindig kép. Többnyire virág. Az író
megrajzolja elõször ónnal, azután kifesti festékkel a képzelõdése szerint.
Micsoda
semmiségek a hun rajzok azokhoz képest, amiket én tudok!
- Megengedi
Felséged, hogy egy hajnalkát rajzoljak?
- Mindent,
amit tudsz.
Hát
rajzoltam nekik egy félkörbe hajló hajnalkát, mint mikor a hajnalka fûszálra
fut fel, s a fûszál meghajlik a terhe alatt. Rajzoltam reá négy virágot. Kettõt
teljesen nyílt kelyhût, kettõt most csavarodó bimbónak. A szív alakú levelek
fölfelé elkisebbedtek.
Tetszett
nekik.
- Gyönyörû!
- mondották mindnyájan.
- Ilyen
szépet is lehet rajzolni?
És
körülcsicseregtek dicséretekkel.
De a
dicséretek között én csak az Emõke egy halk szavát hallottam:
- Szép.
Ez az egy
szó úgy muzsikált aznap még éjjel is a lelkemben, mint méh a virág fölött.
- Felség -
mondottam alázatosan -, ezt a virágot lila színû selyemcérnával illene
kivarrni. A leveleket zölddel.
- A levelek
helyett is virágot írj - szólt a királyné.
Csodálkoztam
a kívánságán. Késõbb láttam, hogy a hunok a díszítményeken csak a virágot
szeretik, és legföljebb két levelet eresztenek a virág mellé; néha csak egyet;
néha egyet se. Hun gusztus.
Hát
elmásítottam a rajzot. Olyan virágokat is rajzoltam, amelyek vagy oldalt, vagy
háttal vannak a nézõnek. A legalsó virágot hervadtnak rajzoltam.
Ismét
elvették, és a királyné köré ülve és térdelve csodálták mindnyájan.
Csak Emõke
állott. Egy leánynak a vállára támaszkodott, s elõrehajolva nézte a rajzomat.
Akkor, hogy
senki se figyelt reám, õt néztem. Faltam a szememmel. Könnyû fehér ruhában
volt. A nyakán nefelejcsszín kis selyemkendõ. Arcának õszibarackos bársonyához
az a kendõ bûbájosan illett. A fülecskéje piros volt, mint a szamóca, az
orrocskája fehér és egyenes, mint a márványból faragott istenasszonyoké. És
csak akkor láttam, hogy egy pirinkó kis lencse is van a bal arcán, a szeméhez
közel. De mennyire illet neki!
Az a kis
lencse!
Ézsau egy
tál lencséért adta oda a legszentebb jogát. Micsoda szamár volt! Én azért az
egy szem lencséért vetettem oda az életemet a halálnak.
S énrám azt
mondják: okos ember.
Emõke rám
nézett. Egy percig mintha vizsgált volna. Azután megszólalt:
- Miért
írtál hervadt virágot? A hervadt virág szomorú.
Rám sütött
a lelke a szemébõl, és én alig bírtam válaszolni:
- Van olyan
virág, kisasszonyom, amelyik hervadtnak látszik, de harmat száll reá és reggel
napfény, s akkor a virág ismét megéled.
Gondolkodón
nézett reám, aztán elmosolyodott:
- Hát
rajzold élõnek.
A
királynénak egy kosár cseresznyét hoztak be. Markolt belõle, és minden leánynak
adott egy marokkal.
Én akkor
végeztem el a rajzot.
- Most már
elég ez, fiam - szólt jóságosan a királyné. - Holnap gyere el megint,
ilyentájban. Kérd meg a gazdádat, hogy bocsásson el.
S megint belemarkolt
a kosárba.
- Tartsd a
tenyeredet.
Milyen
anyai volt! Milyen jóságos! Én azonban abban a percben sem anyásnak, sem
jóságosnak nem éreztem: minek néz ez engem, hogy egy marok cseresznyével
boldogít! S épp Emõke elõtt!...
Odaadtam
kint a cseresznyét egy gyereknek.
De annyi
volt ott az ember az udvaron, s olyan nagy csendességben állt, hogy magam is
figyelve fordítottam az arcomat arra, amerre a többi.
Mi történik
itten?
Atillát
látom: ott ül a rézsasos oszlop alatt. Õreá fülel és néz mindenki.
A gazdám is
ott ágaskodik a sokaság mögött. Mellette egyfelõl Rusztikiosz, másfelõl
Szabad-Görög. A római követek is.
Átdolgoztam
magamat a népen Priszkoszig. Kérdem Szabad-Görögöt:
- Mi
történik?
- Igazlátás
van - feleli -, a király ítélkezik.
Volt abban a képben
valami ókori. Ahogy a nép feje ott ül egy paraszti székben. Fenséges nyugalmú
még a szakálla is. Elõtte két öreg és két ifjú. Azok a panaszosok. Egyik a
süvegével gesztikulálva beszél. A földön valami ötven vén ember ül vagy guggol,
hátrább meg a kíváncsiak állanak. De mind hajadonfõvel, csupán a király fején
van felgyûrt karimájú sastollas posztósüveg.
- Mert az itt a
szokás - magyarázza halkan Szabad-Görög -, hogy a nép családokra van tagolva, s
ha valami baj van, akkor a család feje intézi el: az apa vagy az öregapa. Ha
pedig két család különbözik össze, akkor a szomszéd családokból választanak az
öregek mellé bíróságot. Ha azok se tudnak ítélni, vagy ha az ítéletük nem
tetszik, a pört a király elé viszik. Béke idején csaknem minden délelõtt itt ül.
Neki nem kell tanácsos. Meghallgatja a patvarosokat, egy-két kérdést vet elõ,
aztán kimondja az igazságot. Ez is nagy pör itt. Az egyik fiatal hun valami
leány rabot hozott a kazár földrõl, itthon meg elcserélte lóért meg tíz
aranyért. Hanem a leány rab másnap reggel meghalt; a hun most visszaköveteli a
lovát, hogy azt mondja: a rableány beteg volt.
Odahallatszott
hozzánk az öreg családfõ beszéde:
- Hát bezony,
nagyuram, a leány olyan színû volt, mint a tészta. Mindjárt mondtam a fiamnak,
hogy mondok: „Hallod-e, semmi jót se nézek én ki ebbõl a rableányból: bolond
voltál, hogy odaadtad érte azt a paripát.” Így szidtam-kárpáltam, uram, még azt
is mondtam neki, hogy - követem alássan -: „Mi a fészkes fenének veszel te
pénzen leányt, mikor ingyen is eshetik elég.”
- Elég - mondotta
a király.
Elcsöndesültek.
Atilla ismét
megszólalt:
- Sólyom, mikor a
lovadat, pénzedet odakínáltad a leányért, láttad-e, hogy beteg színû?
A legény habozva
felelt:
- Látást láttam,
uram, de a halált, azt nem láttam benne.
- Hát ki látta
azt? Szóljon az, aki látta a leányban a halált.
A sokaság
hallgatott.
A király
szólt ismét:
- Megvetted
a leányt: megvetted a betegségét is. Apró vitéz megtartja a lovát, de
tisztességbõl visszaadja a tíz aranyat, hogy ne legyen hármas a károd.
A felek szótlanul
elmentek. A földön ülõk közül fölkeltek valami hatan. A legöregebb elõállt.
Köhécselt, egyet törült a bajuszán.
- Én, uram,
szûcs vagyok, az apám is az vót, az öregapám is, és ez az ember tigrisbõrt vett
tõlem. Úgy meg volt munkálva az a tigrisbõr...
Az már más
ügy volt. Otthagytuk a törvénykezést. Az udvar kapujában láttuk Apró vitézt meg
Sólyom vitézt. Apró vitéz ott olvasta Sólyomnak a markába az aranyakat -
tisztességbõl.
|