Másnap a követség
ebéden volt Atillánál. Az uram is. Én ismét a királynéhoz mentem.
A kapuban
Csáthéknak a kis dadájával találkoztam. Elém állt, és mintha régi ismerõsök
volnánk, azt mondja nekem:
- Ugyan
kérlek: nem vagy-e avzon? (Olasz.)
- Nem -
feleltem elcsodálkozva.
- Azért -
sóhajtott -, mert én avzon vagyok. Édesanyám avzon nõ volt, és az én nevem
Dzsidzsa. Vagy ahogy itt mondják: Dzsidzsia.
Csúnya név,
gondoltam.
A kisleány
folytatta:
- És az én
édesanyám rabja volt Csáthéknak, és itt szült engem. De tavaly meghalt, Isten
nyugosztalja.
S keresztet
vetett magára, könnyet pislogott el.
- Mi közöm vele?
- mordultam reá.
Elpirult. Sovány
barna kezét az arcához nyomta, és ijedten pillogott. Egyáltalán kellemetlen
jelenség volt szegény: mint valami szoknyás fiú, és gyermekszag terjengett
belõle.
- Hát mit akarsz?
- kérdeztem enyhébben.
- Semmit -
felelte szomorúan.
Továbbsiettem,
szinte rohantam a királynéhoz.
Csak azok a nõk
voltak ott, akik az elõtte való napon, s még többen is vagy hárommal.
Csak Emõke
hiányzott.
Kedvetlenül
rajzoltam. Hol lehet Emõke? Megint vadászik? Kivel vadászik?
A nõk ismét
bámulták a rajzaimat, s dicsérgették. De a dicséretükre nem repesett már úgy a
szívem, mint azelõtt. Bátran néztem már rájuk. Szerettem volna köztük egy
szebbet látni Emõkénél, hogy ne mindig arra az egy lányra gondoljak. De nem
volt szebb, csak Emõke az egyetlen. Mint csillagok közt az esthajnali csillag.
Még leggyakrabban egy negyvenesztendõs-forma gömbölyû asszonyra néztem. Arra is
csak azért, mert minden szón jóízûen nevetett. Az ajkait olyankor
összecsucsorította.
Egyszer aztán egy
nagy nevetésben láttam, hogy elöl egy foga hiányzik.
Késõbb tudtam
meg, hogy a fõvezérnek az idõsebbik felesége.
Délfelé
bevezették a kis Csabát. Csinos kis csillogó szemû kölyök. Bizonyosan fürdõbõl
jött, mert a haja vizes volt. Taplószín selyem ruhácskába öltöztették. A
nadrágja alját a saru aranyfonatú zsinórjával fölhálózták a térdéig.
A kis királyfit
minden nõ megcsókolta. Õ csak az anyját csókolta meg. S mindjárt mellém állt:
nagy érdeklõdéssel szemlélte a szegfût, amelyet rajzoltam. Az arcomra is
rábámult.
- Ki vagy te? -
kérdezte kedves gyermeki kíváncsisággal.
- Görög vagyok -
feleltem elmosolyodva -, messze földrõl való, ahol a mesék országa kezdõdik.
Erre még inkább
elbámult.
- Láttál tündért?
- Láttam.
- Hát vasorrú
bábát?
- Azt is.
- Hát hétfejû
sárkányt?
- Azt is.
- Elevent?
- Elevent, de
csak egyfejût.
- Egyfejût?
Hányta a lángot?
- Hányta.
- Dobálta a
sziklát?
- Azt nem.
- Hát mit dobált?
- Tányért az ura
fejéhez.
Csaba bámult.
A nõk kacagtak. A vezérné nem
bírta takarni a foga hiányát.
A királyné is
mosolygott. Elkapta a fiát, megcsókolta.
- Eredj: vár a
lovad. Aztán az ebédnél nem szabad ám az idegenekhez menned, a szakállukat
simogatnod, az aranyláncukat babrálnod. Atyád mellé ülsz, és komolyan
viselkedel, mint atyád.
Csaba még egyszer
rám pillantott, azután elvitték.
Végre magam is
elszabadultam. Megkerülgettem Csáthéknak a házát, de a hun leány sehol se
mutatkozott.
A királyi
palotához is elnéztem. Ott sok különféle öltözetû harcos ácsorgott. Volt olyan
is, akinek bölényfejbõr volt a süvege. A két szarva is rajta a bölénynek. Aki
látta, szinte tartott tõle, hogy megökleli. Szarmata harcos volt az.
Követségben jött.
Még akkor a
szarmatákat nem ösmertem.
A palota
egyik lépcsõjén két lantos unatkozott. Vérszínpiros selyemben mind a kettõ, s
õszek is már mind a ketten. Pengették, hangolgatták a lantjukat, s idõnkint az
ajtónálló felé tekintettek.
Látszott
rajtok, hogy ünnepies elfogódással várnak arra a pillanatra, amikor intenek
nekik, hogy beléphetnek.
Az idõ már
jól behajlott a délutánba, mikor az urak kijöttek az ebédrõl.
- No, ez
feledhetetlen! - lelkesedett Maksziminosz.
-
Csudálatos! - rázta a fejét gazdám.
- Álomnak
is beválik! - dadogta a százados.
Piros volt
az arcuk, és a százados tántorgott is.
Priszkosz
mindjárt nekiültetett az írásnak, hogy azon melegében lediktálja az ebéd
lefolyását, de Maksziminosz minduntalan megzavart bennünket.
- Micsoda
király ez! - lobogott benne a lelkesedés. - Ha a császár meghallja, hogy Átilla
fatányérból eszik, és fapohárból iszik!
- Ez is
csak ke-kevélység - rikácsolta a százados, aki alig állt a lábán. - De nem baj:
nekem tetszik a katonában a ke-kevélység.
- Micsoda
kevélységrõl kotyogsz te? - hörkent rá Maksziminosz.
- Nem kevély
ember az olyan, aki a népe közé ül, hogy egy hitvány lóperben ítéljen.
- De
megveti az aranyat!
- Próbáld
meg egy zsákkal!
- Irtózatos
ész ég ebben a barbárban - csóválta a fejét a gazdám is -, én az embert a
nevetésérõl ítélem meg. A varga röhög. A tudós csak mosolyog. De micsoda
kategóriába sorozzam azt, aki még azon a bolond Cerkón se nevetett?
S erre mind
a hárman kacagtak.
A százados
eltámolygott a sátorába, hogy aludjon.
- No, én
nem tudom, melyik kategóriába sorolsz engem - mondta Maksziminosz -, de én majd
megfulladtam nevettemben.
- Mindenki
az oldalát fogta - udvariaskodott Priszkosz -, õ egymaga volt komoly a nagy
társaságban. Mármost azt szeretném tudni, hogy nem volt-e nevetséges neki az a
bolond, vagy nem akart nevetni.
És
elgondolkodva rázta a fejét.
Maksziminosz
nem értette. Õ a testi embert látta Atillában is. Priszkosz azonban a lelki
embert látta. S én meg a két beszélgetõnek a különbségét láttam meg aznapon
elõször.
|