15

A királyné másnap nem fogadott.

Pedig én már föl voltam öltözve, s vártam Emõkét. A nap kisütött, és a sarat tésztássá szikkasztotta, sárszaggal és lóhulladék szagával illatozott a levegõ, de mégis érzett, hogy tiszta és egészséges a tüdõnek.

Csáthékhoz egy tizenhét éves forma, barna fiatalember ügetett. A nyakában remekmívû aranylánc. A süvegében sastoll. Utána két szolga lovagolt. Megismertem, hogy Aladár királyfi. A keze már csak éppen hogy a dolmánya gombjai közé volt bedugva.

Bement Csáthékhoz, és kis idõ múlván Emõkével és a szeplõs leánnyal tért vissza. Én a sátor elõtt álltam, és mélyen meghajoltam Emõkének. Nem tudom, fogadta-e a köszönésemet. A kis szürke ló csülökig táncolt a sárban, s én nem láttam mást, csak egy pillanatra az õ vékonyka piros saruját, amint az aranyozott kengyelben nyugodott.

A királyfi mellette lovagolt, és valami vidám beszélgetés folyhatott köztük, mert mind a hárman nevettek.

Egy percre megálltak Rika királyné palotája elõtt, és valamit kérdeztek az õrtõl. Az õr levette a süvegét, és háromszor is meghajolt. Azután továbbmentek, és eltûntek Atillának a házai között.

Az én mellembe sose szúrtak még kést, de akkor úgy éreztem, mintha kés állana a mellemben.

Délután látogatóba mentünk a római követekhez. Az urak az urakkal, a szolgák a szolgákkal beszélgettek. Én nem beszéltem senkivel: az urak közé nem állhattam, a szolgáknál följebb tartottam magamat. Csak ültem a sátor egyik oszlopán, és bámultam a semmit.

A gazdám kijövet megszólított:

- Mi bajod?

- Semmi - feleltem csudálkozva.

- Fakó vagy - mondotta -, bizonyosan elrontottad a gyomrodat. Ezek a fene hun ételek... Jók, de hun gyomor való hozzájuk.

A következõ napon, délelõtt, Rika királyné tiszttartója, Ádám úr járt nálunk, egy kvád származású öregúr. Meghívta az urakat ebédre. Az ebéd nem a királyné palotájában volt, hanem Ádám úrnál, s az urak kissé betüzelten tértek haza. Beszélte Priszkosz, hogy sok elõkelõ hun ebédelt velük, s azok hol a királynéra, hol egymásra köszöntötték a serleget. Olyankor mindig inniuk kellett. Atilla ebédjén is úgy volt. A két úrnak tetszett az a különös hun szokás, de kissé meg is ártott.

Priszkosz befogott a napló diktálásába, de csak annyit tudott mondani, hogy a hun királyné aranyos asszony. Pulheria császárné tanulhatna tõle.

Öt perc múlván törültette velem a császárnéra vonatkozó megjegyzést, aztán azt mondta, hogy írjak az ebédrõl, amit akarok.

Ezen a parancson csodálkoztam.

Az uraink már akkoriban erõsen sürgették a választ a fõvezérnél. Mindenki szeretett volna már hazaindulni. Csak én nem.

Egy napon végre a fõvezér egy Berki nevû úrral látogatott el hozzánk. Az a Berki járt már a császárunknál két ízben is. Levél volt nála: Atilla válasza.

Az uraink érdeklõdéssel szemlélgették a levél pecsétjét.

A pecséten különös jegyek voltak. Az egyik jegy hasonlított a varjúlábhoz. Mi azt gondoltuk, hogy bûvös jegyek; késõbb tudtam meg, hogy a hun ábécében az l betû a varjúláb. A pecsétre az Atilla név volt nyomva.

Tehát holnap reggel korán, hajnalban indulunk.

Nehéz szívvel segítettem a szolgáknak a rakodásban. Kértem Priszkoszt, hogy eresszen föl egy negyed órára a királynéhoz. De nem eresztett.

- Nem lenne illõ, hogy oda menj: vélné, hogy ajándékért szemtelenkedel.

Erre én nem is gondoltam.

Délután valami harminc gyönyörû paripát vezettek hozzánk, meg mindenféle fegyvert hoztak. Atilla ajándékozta meg az urainkat és a hun mágnások, akik az urainkkal megismerkedtek.

De az uraink csak három paripát fogadtak el: Maksziminosz egy pej lovat, amelyet Berki adott, a gazdám meg Csáthtól és Atillától egy-egy kéderes lovat. A többit visszaküldték.

Míg mi a sátrak lepleit bontottuk, göngyöltük, az uraink a szokásos búcsúlátogatást végezték. Jártak a királynénál, Ádám úrnál, a fõvezérnél, Csáthéknál, Edekonnál és Oresztésznél. Az uram Szabad-Görögöt is meglátogatta.

A királyné nem fogadta õket. A feje fájt.

Estefelé két szolga jelent meg nálunk két lóval. Az egyik szolga egy kis selyemerszényt hozott nekem.

Azt a szolgát ismertem már. A kapuban szokott állni, s három ezüstcsillag volt a süvegére varrva.

- Ezt a nagyasszony neked küldi - mondotta -, két öregpénz van benne és hat apró. Azt izeni, hogy az egyik a tied, a másikat küldd el apádnak. A hat apró a hat testvéredé. (Már elfeledte, hogy összesen voltunk hatan.)

Csaknem könny fakadt a szemembõl. Priszkoszra néztem, hogy elfogadhatom-e az ajándékot. Intett a szemével, hogy elfogadhatom.

- Mondd meg a felséges asszonynak - rebegtem hálásan -, hogy holtomig tisztelem a nevét, és hogy semmi sem okozna nekem olyan örömet, mint az, ha a térdemet még egyszer meghajthatnám elõtte.

Az urak nem fogadták el a királynétól a lovakat. Azt izenték, hogy nem méltók reá, s hogy elég nekik a hálás emlékezet, amit a szívükben magukkal visznek.

Én aztán elhúzódtam a sátorszekér mögé, és kinyitottam az erszényt. Két nagy egyiptomi aranypénz volt benne és hat kis római: Julius Caesar idejébõl való.

Az urak bámulva szemlélgették. A két öreg aranypénz akkora volt, mint egy gyermektenyér.

- Hallod-e - mondotta vidáman a gazdám -, most már te fogadj meg engem szolgádnak, mert te vagy a gazdagabb.

A nyolc arany persze új gondolatok közé ragadott. Eltökéltem, hogy mihelyt hazaérünk, megtudakolom apámnak az állapotát, s ha még mindig ott szegénykedik, beállítok hozzá két tehénnel, sok ruhával és mindenféle ajándékkal. A megmaradt pénzen földet és házat veszek neki, s olyan ünnepet csapunk, hogy örökké emlegetik a faluban.

Eközben ki-kinéztem, hogy megláthatnám-e a hun leányt. Ha rá gondoltam, nem örültem a gazdagságomnak se. Szerettem volna griffmadárrá változni, hogy lecsapjak reá, és elragadjam, mint sas a galambot, fel a felhõk közé, s elvigyem a hazámba.

De micsoda földön mászó, nyomorult féreg az ember!

A nap felhõtlen égen bocsátkozott alá. A város a legelõrõl hazatérõ tehenek bõgésével és porával telt meg.

Az urak mégis a sátor elé ültek, hogy elköltsék a hideg sültbõl és sajtból való vacsorájukat. Nekem akkor már nehézzé vált a fejem.

Hogyan juthatnék be Csáthékhoz?... Ha végigmennék az udvarukon, talán meglátnám õt... Csak még egyszer szeretném látni! Csak még egyszer!

A kapu még nem volt bezárva. A lovasok ki- és bejártak. A fõvezér palotája mellett tizenöten is beszélgettek egy csoportban. Mit tudnak ezek a hunok annyit diskurálni, meg nem foghatom!

Csáthék háza körül is mozgott néhány ember. Az ajtónálló rabszolga, egy vastag derekú dárdás éppen ásított és nyújtózkodott. Egy másik rab a gyomot sarabolta a kapu körül. A konyha felõl egy rabfiú futott fedett serpenyõvel ki az utcára, a füstnek nagy kígyóját eresztve maga után.

Valamennyien arra bámultak. Mert a város belsejében nem kér tüzet egyik ház a másiktól: mindenütt van rab bõven, s egy közöttük a tûzre vigyáz még éjjel is, hogy el ne aludjon. Hát arra bámultak. Én meg addig fölkeltem, és beosontam a kerítés kapuján. Hátha a ház túlsó oldalán láthatom? Az est csöndes. Talán ott vacsoráznak késõbb, fáklya mellett, a ház túlsó oldalán. Ha csak az árnyékát is láthatnám, még egyszer, utoljára!...

Megkerültem a házat. Hátul is ajtó volt, és a ház oszlopai ott is festettek voltak, mint elölfelõl. A küszöbön egy dárdás, szõrös hun ült. Rám nézett.

- Itthon van-e Csáth úr? - kérdeztem tartózkodón.

- Nincs - felelte félvállról.

- De a házbeliek itthon vannak?

- Itthon.

- Csáthné asszonyom is itthon van?

- Õ is.

- A kisasszony is? Emõ kisasszony is?

- Õ is.

- Mert elvesztettem egy ezüstgombot. Mikor itt jártunk, akkor vesztettem el. És az uram megszid engem.

- A te bajod.

Tettem, mintha keresnék. Körüljártam a házat. Egy földszinti ablakból a kis sovány rableány, Dzsidzsia hajolt ki:

- Nini. Zéta bácsi.

- Te vagy, Dzsidzsia?

És szinte megkönnyebbültem.

- Elvesztettem valamit, Dzsidzsia. Csak egy gombot.

- Gombot? Reggel megkeresem. Beviszem a sátorba. Most Sugárkát kell elaltatnom.

Akkor láttam, hogy a kisfiú az ölében van.

- Reggel már nem leszek itt - mondottam. - Elutazunk.

- El-e?

És nagy, nyílt szemét bámulva meresztette reám.

A nevét kiáltották bent.

- Jaj - rettent meg -, hívnak!

Letette a gyermeket. Aludott már. És kifutott a szobából.

Darabig ott hallgatóztam, aztán megint visszatértem a küszöb õréhez. Ott hátul kertecske is volt, s az épület emeletén szépen faragott veranda. De nem láttam ott senkit. Lent a konyhán egy cseléd dalolt, és az edények zörögtek.

Nem mertem fölnézni az emeletre, csak a gyepes földet néztem, mintha valamit keresnék.

A nap már süllyedezett a távoli nyárfák mögött, és utolsó sugarait oda vetette. A kertben virágok vöröslöttek, s egy zöld aranybogár búgva keringélt el fölöttem.

Amint ott állok lecsüggedt fõvel, elém egy rózsa hull.

Megrezzenek és föltekintek. Csak egy ellebbenõ kéz az, amit látok az emeleti ablakban.

Fölvettem a rózsát, és várakoztam. A rózsa friss volt, és a szára meleg.

Nem mutatkozott senki sem.

A kaput már becsukták. Egy rabszolga kürtöt fújt meg. A lovasok kifelé nógatták a lovukat.

Sötétedett.

Atilla palotájából nyolc fáklya indult ki. A nyolc fáklyát nyolc gyalogszolga vitte.

Közöttük fehér lovon Atilla léptetett.

A fáklyások Rika királyné palotája elõtt állottak meg.

Atilla leszállt a lováról, és bement.

A fáklyákat eloltották. Csak egy fáklya maradt égten. Annak a világánál tértek haza a szolgák.