17

Jó volna, ha a fejünkbe is lehetne zsilipet illeszteni. Hogy félre lehetne ereszteni a gondolatok patakját egypár hétre: ne forognának némely kerekek.

Az én kerekeim, lám, azon forogtak, hogy Szabad-Görög is rabszolga volt, s nyomorultabb rabszolga nálamnál. Nekem van nyolc aranyam, és még ezenfelül száz. Szabad-Görögnek nem volt egy rézásza se. Nálamnál vénebb volt, ügyetlenebb, tanulatlanabb. De elment a csatába, és harcolt. Fölszabadították: gazdagságra kapott, és hun nõt szerzett feleségül, hun nõt!...

Itt lett volna jó leereszteni a zsilipet!

Nem volt énelõttem íze az ételnek s álma az ágynak, mióta hazaútra keltünk. De hogyan forduljak vissza? Hogyan váljak meg a gazdámtól? Megmondhatom-e neki, hogy egy olyan leányhoz térek vissza, aki bizonyára Atilla egyik fiának van nevelve?

Arra gondoltam, hogy maradjon a száz aranyom Konstantinápolyban Priszkosz zacskójában: visszaszököm.

Arra gondoltam, hogy elveszem a száz aranyamat titkon a gazdám pénzébõl. Ezt a gondolatot szinte rémülettel taszítottam el magamtól.

Aztán arra gondoltam, hogy leheveredek az útfélre, és elmaradok, visszatérek Rika királynéhoz. Szolgálatot kérek tõle. Hiszen tudja, hogy szabad ember vagyok.

De hátha már elfelejtette azt a beszélgetést? S hátha el se fogad? Hiszen az utolsó napokban nem fogadott.

Hátha azt gondolja, hogy szökevény vagyok, s visszakísértet a gazdámhoz!

Éjjelenkint, ha ébren voltam, néztem a holdvilágot, és könnyeztem. Ha aludtam, álmomban a csaták viharában forogtam, embereket öltem. Föltéptem a mellüket, és ittam a vérüket. Vagy engem öltek, s õk itták az én véremet. Nekem egyáltalán borzasztó gondolat volt a csata, ahol emberek embereket ölnek. Ha a tulajdon orrom vére folyt, az is irtóztatott. De az a gyönyörködtetõ kép, hogy olyan úr lehetek, mint Szabad-Görög!... És hát az a csata se lehet olyan veszedelmes, mint amilyennek a képzelet festi: nem páronként eresztik össze a harcosokat...

Már jól elhagytuk az Isztert, amelynek neve más nyelvekben Duna, mikor kiáltásokat hallok:

- Bizánciak!

Vigilászék jöttek. Eszlásszal s valami harminc szökevénnyel. Utaztak visszafelé Atillához. A dél ideje még messze volt, hát csak rövid beszélgetésre állottunk meg. Az uraink elmondták, hogy Atilla mit válaszol a császárnak. Vigilász elmondta, hogy Atilla bõszültsége micsoda ijedt zavart keltett a császári udvarban.

Aztán elváltunk: õ haladoz tovább északnak, mi haladozunk délnek.

Délben elõ kellett vennem az írószereket. Útközben három karóba húzott embert láttunk - én csak messzirõl -, Priszkosz azt íratta fel velem meg más apróságokat. A nap heve már akkor nyári volt: az urak ebéd után lehevertek.

Erdõben pihentünk, és csak sátorvonás nélkül, egy tölgyfa hûvösén ebédeltünk. Én egy szomszédos fa árnyékán ültem. Elõttem papiros és kalamáris. Az uramra néztem. Hanyatt fekve aludt. A két karja a feje alatt. Három rabszolga legyezte õtet csendesen.

Tiszta papirost vettem ki a tékából, és ezt írtam reá:

Tisztelettel Csáth úrnak.

Uram, az úton egyre azon gondolkodok, milyen derék, szíves ember vagy te, és hogy viszonoznom illenék a jóságodat. Adtál nekem egy gyönyörû paripát, amelyért engem a császár is irigyelhet. Hát én meg egy rabszolgát adok neked; akiért Atilla irigyelhet téged. Még fél esztendeje van leszolgálni való, legyen az a fél éve a tiéd.

Ez a rabszolga kincset ér. A memóriája olyan, mint a viasz. Száz különféle számot mondhatsz el elõtte, utánad mondja. Száz idegen nevet mondhatsz el elõtte, megtartja a fejében. Tud görögül, latinul és hunul. Jártas a históriában, filozófiában, geográfiában, grammatikában, retorikában és kalligrafiában. A neve Theofil, de én Zétának neveztem, s erre a névre szokott. Fogadd õt tõlem ajándékul.

Tisztelõd:
Priszkosz rhetor

Az uram pecsétje ott volt a kis tábori íróasztalban. Bepecsételtem a levelet, és keblemre rejtettem.

Az urak aludtak jóízûen. A szolgák is szunyókáltak.

Írtam még egy levelet:

Priszkosz rhetornak, uramnak és atyámnak

Bármennyire szeretlek is, uram, el kell szakadnom tõled. Nem mondhatom meg, miért, de igen kérlek: ne vádolj engem hálátlansággal. Mert könnyes szemmel gondolok én mindenkor a te jóságos jó szívedre, és áldom a nevedet.

Száz szolidust voltál kegyes nekem ajándékozni. Én ezt egy híján kivettem a tarsolyodból. Kérlek, hogy ezért ne haragudjál. Az az egy a lónak az ára, amelyen eddig jártam, s amely nélkül nem mehetek el.

Isten veled! Élj boldogul!

Holtig szeretõ alázatos szolgád:
Zéta

Ezt a levelet belezártam az íróasztalnak a fiókjába, s a fiók kulcsát a gazdám ünnepi tógájába rejtettem. Majd megtalálja otthon.

Nem volt szükséges elfancsalítanom az arcomat, mikor a szolgákhoz mentem, s azt mondtam nekik, hogy a pénzem elveszett.

- Bizonyosan akkor csúszott ki a zsebembõl - mondtam nekik -, mikor itattunk. Csak azt tudnám, reggel-e vagy délben.

Láttam rajtuk, hogy örülnek a bajomnak. Irigyeim voltak mindig. Nem neheztelek rájuk.

- Mondjátok meg az uramnak - szóltam a lovamra ülve -, hogy ha estére nem térek vissza, ne aggódjék. Meghálok valahol, és holnap vagy holnapután utolérlek benneteket.

S elügettem.

Amint túl voltam az út elhajlásán, belevágtam a sarkantyúmat a lovam oldalába: - Ahogy csak bírsz!...

Vigilászékat két óra múlván utolértem. Azt mondtam Vigilásznak, hogy a gazdám valami fontos ügyben levéllel küld vissza, és kéreti, hogy engem tekintsen az úton szolgájának, noha én már rabszolga nem vagyok.

Vigilász a fiával utazott, akit világlátni vett maga mellé. Vézna és tudatlan fiú; a gyermekkorát betegágyban töltötte; hebegõ is, de becsületes, komoly legényke.

Vigilászt meglepte az odaérkezésem.

Jó darabig faggatott, hogy mi dolga az én uramnak Csáthtal. Azután, mikor látta, hogy nem tudom, tûnõdve tért vissza a tiszthez, aki a szökevényeket kísérte.

Elõre kerültem, s úgy járt a fejem hátra, mint a nyaktekercsé. Az arcom égett. A szívem remegett, mint a kocsonya. Ó, hogyisne: loptam, csaltam, gazságot követtem el! Soha nem hittem volna magamról, hogy ennyire elaljasodok!