|
Egy augusztusi
estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.
A nap már
lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb, ha
az innensõ parton vonnánk sátort.
Mert a túlsó
parton határsértõket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott
hagyják a fákon intõ jelül. Nem estére való látványosság.
Eszlász azt
gondolta, hogy Vigilász a határõrzõ hunok alkalmatlankodásaitól tart.
- Dehogyis -
felelte. - A határõrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is
beljebb vagyunk.
Fogta a kürtjét,
és hunosan megfújta.
De negyedóra is
belételt, míg megindult a komp a túlsó parton. Két födetlen fejû hun hajtotta
át, gyorsan kapkodva a kötélhez.
- Ördög bújjék a
hasatokba - káromkodott Eszlász -, nektek mindig itt kell lennetek a réven! Hol
a révészgazda?
- Akasztanak -
mentegetõzött a fiatalabbik hun -, azt néztük.
- Mi a néznivaló
azon? - dörmögött Eszlász. - Nektek itt a helyetek!
- Rómaiasan
akasztottak: keresztre - mentegetõzött a hun. - Ilyet nem mindennap látni.
Aztán nem is egyet, hanem kettõt. - Megpöködte a markát, és megint szólt: - A
rómaiak bezzeg értik. Nemhiába mívelt nép az, de értik is a módját! Igaz-e,
Kovács?
- Abbizony -
biccentett a másik -, az hát mögemlögeti a másvilágon is...
Mi némán álltunk
a lovunk mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán a
legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a
rengeteg édesvizet látom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.
A partra léptünk.
Ott már tíz-tizenöt hun is várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában
voltak. A révészgazda is elõkerült, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol.
- Süssetek birkát
- rendelkezett Eszlász -, de hamarosan.
Eszlász mindig
evett, s mindig ivott, és sokat pörölt. De máskülönben csupa jóság volt az a
bokros bajuszú ember.
A szolgák egy
kerek, kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a
lyukak, és ki volt taposva a föld. Két kereskedõféle is sátorozott ott. Azok
visszatérõben voltak Konstantinápolyba.
Ahogy keletnek
tekintek, csak elhûlõk: egy kopár dombon ott áll a két keresztfa, s rajta
fehérlik két meztelen ember.
Figyelmeztetem
Vigilászt. Õ is megborzad.
- Eredj a
sátorba! - kiáltott a fiára. - Oda ne nézz!
Eszlász szemét is
bántotta a két kereszt.
- Mit vétettek? -
kérdezte kedvetlenül.
- Hát a cudarok -
feleli a révészgazda - megszöktek. Annyian szöknek mán, hogy nem gyõzzük. Ha
egy hétig nem jönnek értük, bizony nem õrizgetjük itt. Eddig csak vízbe hánytuk
a cudarokat, de mondok: mi e nekik? Erõsebb példa köll: aggassuk õket fára,
hogy akik megint szöknek, lássák, hova jutnak.
- De hát ezek?
- Ezek a kutyák
is ideérkeztek. Ma egy hete. Hogy vigyük õket által. Mingyán látom a pofájukon,
hogy rabszolgák. Mondok: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek,
hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk õket. Kivallattuk,
hogy hová valók. Ki vót a gazdájuk? Egy lovaslegény tegnap este jött végettük,
hogy ne tartogassuk õket, de élve se bocsássuk el a cudarokat. Hát mondok,
rómaiak: rómaiasan állítsatok belõlük intõ példát ide a dombra. Így jár, aki
szökik. Mingyán meg is ácsoltattam a fájukat: reggel az öregebbik került rája,
délután meg a fiatalabbik.
Az egyik
fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik emelgette még a fejét, és
jajgatott.
Odamentünk
Vigilásszal, és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak.
De nem olyan állapotban
volt az, hogy felelhetett volna, a verejték csorgott a homlokáról, a könny
folyt a szemébõl, és a nyál szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött,
de oly irtózatos orrhangon, hogy a legrosszabb álmaimban azt hallom.
Föl-fölemelte a fejét, és hörgött:
- Vizet, vizet!
Valami húsz hun
lovas szemlélte a kínlódót érdeklõdéssel. Néha odaszóltak:
- Kellett-e
neked?
Elõttük nõk meg
gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemõjét. De a
barbár érzéstelen. Olyan, mint a gyermek, amelyik madárral játszik. Nem is
gondol rá, hogy az a madárka szenved. Látványosság és mulatság neki. Ezek az
emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem
éreznek.
- Nincs-e
bennetek emberi szív? - utálkozott rájuk Vigilász.
- Uram - felelte
az egyik hun -, itt a köcsög. Az imént hoztam neki.
- Hát hozz neki
még egyszer.
A kereszten
szenvedõ rabszolga annyi idõs lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arcát
nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s elõrehullt hosszú õsz haja
eltakarta.
Csak a
szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették föl, mert a kezébõl
még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyûlt. De õ nem a sebeket
jajgatta, hanem hogy a háta fáj, és hogy szomjas.
- Jaj, a hátam! -
hörögte idõnkint. - Vizet!
A fa hátához még
oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán, és
odatartotta a köcsögöt a szenvedõnek a szájához.
A hunok komoly
érdeklõdéssel nézték, hogy hogyan iszik.
Amint a víztõl
megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók
vagyunk.
- Könyörüljetek!
- nyöszörögte. - Szúrjatok át!
Én nem bírtam
tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, de szüntelenül úgy éreztem, mintha
fagylaló jeges víz folyna az ereimben. Kis idõ múltán Vigilász is visszatért.
Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent. Eszlász
elkomolyodva rázta a fejét:
- Nem. Római
volt, rómaiasan köll meghalnia. Tudjuk mi, hogy csak halál után szúrjátok át a
kivégzetteket.
Lementünk a
Dunára, hogy fürödjünk, mert a nap forró volt, és az út pora égetõ.
Mikor
visszatértünk, már az esti párában rengett a nap, s a messze terjedõ parti
füzestõl elõhomályzott az éj eleje.
A révészek ott
bámészkodtak már a tûz körül.
- Ember -
mondottam halkan egy hegyes süvegû hun legénynek -, sajnálom azt a keresztre
feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?
- Lehet - felelte
hunyorítva. - Mit adsz?
- Egy aranyat.
A hun megpöngette
egy kövön az aranyat, s eltûnt.
Kis ideig még
hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Aztán egyszerre elcsöndesedett. Csak a
legelõ lovakat lehetett hallani az éjszakában, amint halkan ropogtatják a
füvet.
|