|
Én a szabadban
háltam, a katonák között.
Az ég felhõs
volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.
De nem bírtam
aludni. Ma még nem vagyok rabszolga; ma még valami okon visszatérhetek. De mi
történik velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s beljebb bánom már meg, amit
cselekszem? Akkor már nem lesz itt Vigilász, sem Eszlász: nem lesz, aki
tanúskodjék, hogy nem vagyok szökevény rabszolga. Hátha majd beszegõdök
Csáthhoz, és onnan ugrok el? Hogyan jövök át a határon? Hiszen Atilla határõrei
eleven láncként állják körül mind a birodalmat, és talán másutt is rómaiasan
bánnak el a rómainak ismert szökevénnyel?
Az apokalipszis
szörnyûségei gyötörtek. A homlokomat kiverte a verejték.
De ha arra a
leányra gondoltam, rózsaszínûvé vált az éjszaka, s rémek helyett galambok
búgtak körül. Van rá példa a történelemben, hogy elõkelõ nõk rabszolgáknak
váltak a rabjaivá.
Emberi törvényt
az emberi szívre ráabroncsolni nem lehet. A szívnek törvényei külön valamik.
A rózsa kis
papirosban rejtõzött a mellemen. Hervadt volt már, de az illata még érzett.
- A te lelked ez
az illat, Emõke. Te adtad nekem ebben a rózsában a lelkedet.
|