Csakazon az úton
mentünk megint Atilla városába, amelyiken már egyszer jártam. Csakhogy akkor
pénzen szereztük útközben az élelmet. Eszlász meg egy rézpénzt sem engedett
költenünk.
- Ahol én vagyok
- mondotta -, ott mindenki az én vendégem!
No, igazi úr!
Késõbb
világosodtunk rá aztán, hogy ennél drágábban nem utazott még senki Atillához.
Mikor a Tiszának
ahhoz a kanyarulatához érkeztünk, ahol Emõkével az a szóváltásom volt, bejártam
a helyet, hogy a fátyoldarabot megtaláljam. De nem találtam meg. Vagy a szél
fújta el, vagy valamelyik pásztor vette fel. A fû zöld volt akkor a mezõn és
virágokkal kevert; azóta a nyári hõségben minden elaszott. És akkor még lábán
állt a termés mindenfelé. Most sárga tarlók között utazunk hetek óta. Néhol még
aratnak is. Mindenütt a rabok aratnak. A hun nem dolgozik.
Kerestem én azt a
fátyolt jövet is. Akkor se találtam. Szerettem volna pedig abba takarni a
rózsát.
Egy vén, buckos
fûzfa álldogált ott magában, ahol az a találkozásunk volt Emõkével. Nem lenne-e
jó - gondoltam -, ha elásnám a tövébe az aranyaimat? Ki tudja, mi történik
velem? Én ezt a helyet mindig megtalálom. Ki keresgélne a földben?
Körülnéztem. A
társaság már elõrehaladt. Az úton nem jött utánunk senki. A távolban csak egy
csorda fehérlett, s még távolabb ménesek. Mindenfelé méneseket láttunk, mióta a
síkon jövünk: sehol a világon ennyi ló nem látható.
Hát sehol senki.
Hozzákötöttem a lovamat a fûzfához, és a tõrömmel jó kétarasznyi mély lyukat
ástam.
A száz
szolidusból kettõ hiányzott. Hozzátettem a kettõt a királyné pénzébõl. A
bõrzacskóval együtt belenyomtam a lyukba. Egy nagy röget tapostam rá, s
elegyengettem a helyet, hogy senkinek a szeme ne akadjon meg rajta.
Ez a gondolat
volt életemnek elsõ szerencsés gondolata. Az az elásott pénz segített vissza
nagy idõk múltával Konstantinápolyba, ahol ezeket a sorokat írom, s azzal a
pénzzel építettem meg a tenger partján az én boldog kis hajlékomat.
|