|
Dél volt, mikor
megérkeztünk Atilla városába. A nap égetõn sütött. A kutyák a nyelvüket
lógatták az árnyékon is.
A város szélén
Eszlász megállított bennünket, s lovast küldött elõre, hogy az érkezésünket
Atillának megjelentse.
Én ott már búcsúzkodtam
is a társaságtól, de Eszlász rám bõdült:
- Egy tapodtat
se!
Már akkor vörös
volt a képe. A két szeme szinte kidagadt a haragtól.
Különös, hogy ez
a jó, barátságos ember egyszerre így megváltozott! Mindnyájan elhûlve néztünk
reá. Részeg ez az ember, vagy megveszett?
Egy óra nem telt
belé, lovas hun csapat robogott hozzánk. A süvegükön ragyogó ezüstcsillagról
láttuk, hogy a király testõrei.
Köszöntek
Eszlásznak, és látszott az arcukon, hogy a parancsára várnak.
- Szálljatok le
tízen! - rendelkezett Eszlász.
S hogy
leszálltak, ránk mutatott:
- Kötözzétek meg
mind a hármat!
Bennem megfagyott
a vér. Vigilász is elsápadt.
- Tiltakozom az
ilyen bántalom ellen! - kiáltotta. - Én a császár követe vagyok! Aki engem
bánt, a császárt bántja!
- Kötözzétek meg!
- ismételte Eszlász.
A katonák
megkötöztek bennünket: Vigilászt, a fiát meg engem.
A rabkísérõ
tisztünk rátámadt Eszlászra:
- Hogy mertek így
bánni a követünkkel?! Õ a császár személye itt. Nem voltál-e te is követ két
ízben is nálunk?
Eszlász az úton
mindvégig együtt ivott és barátkozott azzal a katonával. A kérdésére csak
félvállról pökte oda:
- Felelek azért,
amit cselekszem.
- Uram -
kiáltottam én is méltatlankodva -, nem tudod-e, hogy én nem tartozom Vigilász
úrhoz?
Mert akkor már sejtettem,
hogy az a rókaképû Vigilász rossz fát tett a tûzre.
De nékem Eszlász
nem is felelt.
- Motozzátok meg
õket - mondotta, mikor már a kezünk hátra volt kötve.
Vigilászt
motozták meg elõször. Az inge alatt egy bõrövben találtak hetven aranyat. A
fiánál is annyit. Tõlem a királyné erszényét meg a Csáthnak szóló levelet
vették el.
Azután
Vigilásznak a ládáit bontották föl. A szekér közepén egy közönséges fenyõfa
ládában másik kis vaspántos ládikót találtak, csak akkorát, mint a
csecsemõkoporsók. De az a láda olyan nehéz volt, hogy két embernek kellett
kiemelnie.
A többi ládában
élelem volt: rizs, búza, szárított hal, aszalt gyümölcs; két ládában ruhaféle.
Eszlász a
vasládára mutatott.
- Ennek a kulcsa
hol van?
- A nyakamban -
hörögte Vigilász.
Szinte kék volt
már sápadtságában és dühében. A melle úgy zihált, mint a kovácsfújtató.
- Meglásd -
nyihálta -, megkeserülöd ezt! A római birodalom szereti a békét, de ebbõl nem
következik, hogy gyengébb a hunoknál.
A római tiszt
hátat fordítva állt Eszlásznak. Megfordult, és megvetõen sunyorított Eszlásznak
a csizmájára.
- Itt várok
estig, míg az emberek és barmok pihennek - mondotta keményen -, azután mindjárt
visszaindulok. Megjelentem a császárnak, hogy ha a barbárokkal barátkozunk, a
kezünkben bot legyen.
Ez hát sértõ szó
volt. Vártam, hogy Eszlász megrohanja. Az a vékony lábú tiszt annyi lett volna
annak a testes hunnak, mint elefántnak a majom. De nemhogy eltaposta volna, sõt
inkább barátságosan felelt neki.
- Én meg arra
szólítlak - ígymond -, hogy jer velem! Tiszt vagyok és becsületes ember. A
kardodat nem veszem el. De kényszerítelek, hogy velünk jöjj, és gyõzõdjél meg
arról, hogy nem mi vagyunk a barbárok, hanem ti.
S intett a
testõröknek, hogy induljanak.
A tiszt habozva
állt. De aztán, hogy Eszlász lóra ült, s neki is intett, hogy hasonlóképpen
cselekedjék, hát csak fölfordult õ is a lovára, s megindult Eszlász mellett.
Szótlanul
haladtunk át a város fõutcáján. Utánunk szekéren hozták a vaspántos ládát s a
tõlünk elkobzott kétfontnyi aranyat. Eszlász se beszélt. A tisztünk is csak
magában tajtékzott.
|