Tizenegy óra
tájban (a hun szerint délután három órakor) érkeztünk Atilla palotájához.
Útközben persze
föltekingettem Csáthéknak az ablakaira meg Rika királynénak a palotájára is.
Nagy megkönnyebbülésemre nem láttam senkit az ismerõs hölgyek közül.
Egyenesen a
palotába vittek.
Bevezettek
bennünket egy nagy terembe, amelynek az egyik oldala kelet felõl nyílt volt;
csupán hat karcsú oszlop tartotta.
A teremben csak
egy trónféle, barna szék állt.
A falakon semmi
dísz, csak sötétvörös keleti szõnyegek.
Mikor beléptünk,
Atilla az oszlopok alatt állt. Olyanféle fehér ruha volt rajta, mint a
közhunokon, de bõ és finom gyolcsból való. Az ing fölött azonban ujjatlan
selyemkabátfélét viselt, fél combig érõt, meggyszínût. A fején meg fölgyûrt
karimájú fehér posztósüveg. A kardja fekete selyemzsinóron a derekán.
Körülötte: a nyalka Edekon, a szuszogó Csáth, a másik Csáth, a lesi szemû
fõvezér, Berki, Orgovány, bikafejû Mácsa, Kászon, Upor, Vacsar, a fõurak
szokott csoportja és egy alacsony, hosszú szakállú és hegyes fülû öregúr,
Ardarik király, akit akkor láttam elõször. Valami öt testõr is állt ott, s
köztük egy álmos fiatal ravó.
Eszlász elõlépett.
Levette a süvegét, és meghajolt.
- Uram - mondotta
-, ihol-e Vigilász. Megmotoztuk. Ezeket az aranyakat találtuk nála.
S bokros bajuszú
arca diadalmasan fordult a szolgákra.
A szolgák már
akkor letették a ládát, s föl is nyitották. Az arany egyetlen nagy bõrzsákba
volt kötve. Hogy azt is megnyitották, zizegve ömlött ki a ládából a padlóra.
- A ládában van
száz font arany, vagyis valami nyolcszáz szolidus. Nála volt ez az öv is.
Szintén arany van benne. Van egy font. A fiánál ugyanennyi.
Aztán rám mutatott:
- Ezt a
rabszolgát is idehozattam. Priszkosznak a rabszolgája. Az úton csatlakozott
hozzánk. Ennél is volt hat arany, de ez a lepecsételt levél is. A levél
Csáthnak szól, de gondoltam: mi is érthetünk belõle.
S letette a
levelet az aranyhalomra.
Atilla keresztbe
fonta a karjait, és Vigilászra nézett.
- Minek ez a sok
arany? Miért hoztad? - kérdezte komor-hidegen.
- Uram - hebegte
Vigilász -, sok cseléd és sok barom kell az ilyen útra. Hol lovat kell venni,
hol ökröt. Aztán hát az élelem... Néhány rabszolgát is kiváltottam volna...
Elakadt. Az arca
sápadt volt. Homlokát verejték verte ki.
Atilla arca
megváltozott. Olyan haragosan nézett, hogy a lélegzet elrekedt a mellemben.
- Igazat! -
csattant reá.
De még az
oszlopok is reszkettek ottan.
Látszott Atillán,
hogy nyugalmat erõltet magára. Folytatta:
- Az úton nem
volt költséged élelemre. Barmaid ha mind elhullottak volna is, ennek a pénznek
az ezredrésze is bõven elég, hogy újra pótold. Arra pedig bizonyára emlékezel,
hogy a római rabszolgák kiváltását erõsen megtiltottam. - A kardját ingerülten
dobbantotta a padlóra: - Megmondod-e, hogy ezt a száz font aranyat minek
hoztad?
- Uram -
nyavalygott Vigilász -, nem mondhatok egyebet...
- Nem? Majd
meglássuk. - A testõrökre tekintett. - Ha tüstént nem vallasz, a fiadat itt
koncoltatom fel a szemed elõtt!
Öt testõr kivonta
a kardját. Az ércnek az a hideg csesszenése..., az a csend..., a további
parancsra való várakozás... lélegzetállító valami volt. A vér, úgy éreztem,
megfagyott bennem, mint a patak vize télen. Micsoda sötét titok van itt?!
Micsoda pokolba keveredtem én bele?!
- Apám! -
sikoltott a fiú.
S térdre esett az
apja elé.
- Apám!
- Uram -
nyöszörgött Vigilász is a térdére esve. - Mindent megvallok... Csak a fiamat
ne... A fiamat ne...
- Hát beszélj. De
amint az elsõ hazug szót kimondod, a kardok a fiadba mélyednek.
Székért intett.
Odavitték. Beleült. És a szék karjára könyökölve várta a vallomást.
- Uram - kezdett
Vigilász vacogva -, ez az arany bûndíj... A te felséges életed díja...
S az arca olyan
volt, mint amilyen csak az akasztófa alatt álló ember arca lehet.
- Az elején kezdd
- parancsolt fagyosan Atilla.
Vigilász nyálat
nyelt. A szemét kínlódva forgatta, mintha fojtogatnák. De hát vallott:
- Mikor Edekon úr
nálunk járt Oresztész úrral... Jól mondom, jól: Oresztész úrral... A császár
Krizafiosz úrra bízta õket, hogy úri helyük legyen és jó asztaluk. Krizafiosz a
testõrök kapitánya, hatalmas úr, és kedves embere a császárnak. Õ mindjárt maga
vendégeiként bánt a követekkel. Elvitte õket a városba; megmutogatta nekik a
tengert, a régi Bizánc falait, az Aranykaput, a temetõt, a hippodromot, a
Zsófia-templomot, Nagy Konstantinosz porfiroszlopát, a lámpaházat. Mindent. A
tolmács én voltam.
Atilla Edekonra
tekintett. A szemével kérdezte, hogy Vigilász igazat beszél-e.
Edekon mosolyogva
biccentgetett rá.
Vigilász
lélegzetefogyottan tátogott, mint a partra vont hal. És nehéz mellel folytatta:
- Mindent
elmondok az utolsó hajszálig igazán. Csak a fiamat ne, felséges király!
- Beszélj!
- Edekon úr
bámuldozott. Különösen a palotákon és a mûvészi kincseken bámuldozott.
„Ezek aztán
gyönyörû házak - mondotta. - Nemhiába, hogy egy helyen lakó nép vagytok, de
értitek is a házépítésnek a mesterségét.”
Krizafiosz erre
így felelt:
„Minden csigának
olyan a háza, amilyent maga nyálazgat magának.”
„Nem értelek -
felelte Edekon úr. - Én akármilyen buzgó csiga volnék is, ilyen palotát soha
nem tudnék nyálazgatni a testem köré.”
„Dehogynem -
mosolygott Krizafiosz -, ha te nagyon akarnád,
hun barátom, neked is lehetne ilyen palotád: márványlépcsõs, aranytetõs.
Mellette ciprusos kerted. Kerted alatt a tenger.”
S amíg így
beszélt Vigilász, olyan volt, mint valami beszélõ halott. Én csak vártam, hogy
micsoda rettenetesség gomolyodik ki ebbõl a vallomásból.
„Ne tréfálj velem
- felelte Edekon úr. - Ilyen palota álomképnek is értékes. De már hogy
juthatnék én ilyenhez?”
Krizafiosz
mosolygott, aztán azt mondta nekem görögül, hogy maradjak hátra Edekon úrral,
és biztassam, hogy ha komolyan áhítozik egy szép márványpalotára, délben jöjjön
el ebédre õhozzá, de egyedül, teljesen egyedül. Hát délben Edekon úr meg is
jelent. Én kísértem föl a társalgószobába. Edekon úr ott még inkább elámult.
Sorra tapogatta a kárpitokat, a székek és a kerevetek szövetét, megbámulta a
képeket, a kígyó formájú asztallábat. Mindent. Akkor, hogy le is ült végre,
Krizafiosz azt mondja neki:
„Miféle
hivatalban vagy te Átillánál?”
„Nálunk nincsenek
hivatalok - felelte Edekon úr -, én csupán belsõ embere vagyok az uramnak, s én
is a testõrségnek parancsolok, mint te itten.”
„Szabad a
bejáratod Átillához?”
„Szabad.”
„Éjjel is, mikor
alszik?”
„Akármikor.”
„Hát éjjel is?”
„Éjjel is.”
Edekon
mosolygott.
S hogy akkor
Atilla ránézett, megszólalt:
- Milyen jól
emlékszik a róka!
Atilla hátradõlt
a karosszékén. A kardját a lába közé vette.
Vigilász
folytatta:
- Krizafiosz
másra fordította akkor a beszédet. Ebédeljünk, ígymond, elõbb. Hát ebédeltünk,
de csak hárman. Ebéd után azt mondja Krizafiosz Edekon úrnak:
„Hát én hitemet
és becsületemet kötöm, hogy bármelyik palota a tiéd, ha akarod. S még kincsed is lesz annyi, amennyirõl most nem is
álmodhatsz. De mielõtt szólnék, esküdj meg, hogy amiket mondok, ha el nem
fogadod, titokban maradnak. Soha ez életben senkivel nem közlöd. Mert nagy baj
kelhetne belõle.”
Edekon úr kezet
nyújtott, s mind a hárman megesküdtünk, hogy a szó titok marad. De uram király,
én nem tehettem másképpen. Én szolga vagyok. Negyven szolidus az esztendei
fizetésem, és nekem tolmácsolni kell, amit mondanak. Én csak eszköz vagyok, nem
is ember. Én nem cselekedtem ellened a magam lelkébõl semmit.
És tovább
vallott. A titok szinte darabonkint szakadt belõle. Atilla komor volt. Én
ólomhegyet éreztem a mellemen.
Vigilász folytatta:
- Az eskü után
így szólt Krizafiosz: „Ha te bejáratos vagy éjjel
is Átillához, nem volna-e lehetséges, hogy Átilla hamarabb lássa az õseit,
mint ahogy a természet rendje szerint láthatná?”
- Vagyis hogy
megöljem - felelte nyugodtan Edekon úr.
Atilla megvetõen
csukta össze a szempilláit. A fõurak meghördültek a haragtól.
- Folytasd! -
parancsolta Atilla.
Vigilász a
félelemtõl csaknem vért verejtékezve vallott tovább:
„Nem mondtam azt
- szólt rá Krizafiosz -, én csak azt mondtam, hogy a csillagok állnak az égen,
de némelyik lehull. Átilla csillaga is lehullhat. Pláne ha valaki ügyesen
megpiszkálja...”
„Beszéljünk
nyíltan - mondta rá Edekon úr -, ti, görögök, a fene tudja, micsoda
madárnyelven szóltok. Az ajánlat világos: az én dolgom az, hogy megöljem
Átillát, a ti dolgotok meg az, hogy adjátok a palotát s a hozzá illõ kincseket.
De mit mond erre a császár?”
„A császár? -
felelte most már egyenesen Krizafiosz. - Az én nyelvemmel a császár beszél.”
Atilla a padlóhoz
ütötte a kardját.
- Gazemberek! -
üvöltötte Urkon, egy bikaszemû barna fõúr.
S a kardját már
félig kirántotta. Azonban Atilla egy tekintettel megbékózta a karját.
Egy minutumnyi
csendesség. Künn egy ló nyerít. Halottszagot érzek. Vigilász sápadtan
folytatja:
- Edekon úr
elgondolkodott, aztán így szólt: „Ez nem csekély ügy. Mennyi pénzt ajánlotok
érte?”
„Amint mondottam
- felelte Krizafiosz -, választhatsz egy palotát, bármelyiket itt a városban,
csak persze a császárét nem. De azon túl akármelyiket. Akár ha tetszik: ezt is,
amelyikben most vagyunk. Így, ahogyan van: szõnyegek, bútorok, minden
berendezés a tied. S hogy pénzed is legyen bõven, mindenkoron: a tied, amit
adóképpen fizetünk Átillának: egyévi adónak megfelelõ arany, vagyis hatezer
font. Ez csak elég kincs?”
„Elégnek elég -
bólintott Edekon úr -, de nekem már a gyilkosság elõtt is kell pénz: a
testõröket meg kell vesztegetnem.”
„Azt úgyis tudjuk
- mosolygott Krizafiosz -, külön számítódik. Mennyit adjunk erre a célra?”
„Ötven font elég”
- mondotta Edekon úr.
Véltem, hogy
elájulok. Mi történik velünk, ha Vigilász elvégzi az elbeszélést? Hiszen ez a
rettenetes ember minden rómait keresztre feszíttet, akit csak megfoghat.
Elõször is a városban található rómaiakat szedeti össze.
Ránéztem.
Ült
mozdulatlanul, mint valami Hádesz-szobor, sötét, hallgató arccal. Micsoda vihar
tombolhat máris ennek az embernek a lelkében!
És Vigilásznak
beszélnie kell. A szerencsétlen minden szavával a keresztet ácsolja, amelyre
fölfeszítik.
Csak percek
kérdése az életünk.
- Krizafiosz
fölkelt - folytatta kriptai hangon Vigilász -, azonnal oda akarta adni az ötven
font aranyat. Azonban Edekon úr visszatartóztatta. „Ne siessünk ezzel -
mondotta -, mert a követtársaim megszagolhatnák, hogy sok az arany nálam, aztán
megérkezésünkkor Átilla apróra el szokta kérdezni, hogy illõen fogadtak-e
bennünket. Hogy kitõl mennyi ajándékot kaptunk. Ennyi arany, ha ajándéknak
mondom, gyanút keltene.”
- Így volt -
bólintott reá Edekon.
Daliás, simára
borotvált állú hun volt az az Edekon. Az arca becsületes, és apró szemei észtõl
csillogók. A király bennfentesei közé tartozott. Ha országot és koronát
kínáltak volna neki Atilla egy hajaszáláért, akkor is elmondta volna Atillának.
A nagy emberek
belsõ szolgái különös lelkek. Úgy élnek vele-mellette, mint a fûszál a fa
tövén. A fa az életük. Számukra más élet nincsen. Érzik, hogy ha a fa ledõl, az
õ gyökerük is kiszakad vele.
Vigilász
folytatta:
„Hanem - mondotta
Edekon úr - elmegyek én haza üres kézzel, s jöjjön velem ez a tolmács. -
Mármint én. - Én aztán ettõl megizenem, hogy az ötven font aranyat mikor és
hogyan küldjék.”
Krizafiosz
csodálkozott Edekon úrnak az okosságán.
„Bölcs a te
beszéded - mondotta. - Úgy lesz jó, ahogyan gondolod. Én most fölmegyek a
császárhoz, és közlöm vele, hogy emberünkre találtunk. Estére meghívlak
vacsorára. A követtársaiddal együtt. S alkalomszakadtán elmondom, hogy a
császár mit szól a vállalkozásodra.”
- Így volt -
bólintott rá Edekon a bajuszán sodorintva.
- Engem, uram
király - folytatta Vigilász -, meg se kérdeztek, hogy mi a véleményem. Én csak
eb voltam, uram: hol erre löknek, hol amarra. Nem mondhatom, hogy nem, mert parancsolnak velem, és csak
negyven szolidus az évi fizetésem.
- Folytasd! -
szólt komoran Atilla.
Hát Vigilász
tovább beszélt:
- Krizafiosz
fölment a császárhoz. Ott volt délután, mindestig. A császár odahívatta
Marcialosz urat is, aki nem fõtanácsosa. Mit beszéltek? mit nem? - nem voltam
ott a tanácskozásukon. Csak este, mikor a hun követ urak Krizafiosznál
vacsoráztak, akkorra rendeltek ismét oda tolmácsnak. Ahogy kiültünk vacsora
után a kertbe, a követ urak a tengert és a tenger túlsó partján ragyogó
Krizopoliszt nézegették, az asztalnál csak hárman maradtunk.
Akkor Krizafiosz
Edekon úrhoz fordult, és szólott imigyen:
„A császár
mindenképpen örül a vállalkozásodnak, és megadja a jutalmat, ahogy én mondtam.
Sõt azonfölül nagy udvari méltóságot is szánt neked, nagyobbat, mint amilyet
Átillánál viselsz. De a császár nem véli eléggé rangos embernek Vigilászt arra,
hogy téged elkísérjen, hanem Maksziminoszt küldi majd veled. Az elõkelõ ember:
tekintetes képû. Hát õ lesz a követ, s Vigilász csupán tolmács. De Maksziminosz
nincs beavatva a titokba; nem is szabad tudnia semmit.” Így volt-e, uram? -
kérdezte síró hangon Vigilász Edekont.
- Így - bólintott
rá Edekon megvetõn mosolyogva.
Vigilász
megkönnyebbülten lélegzett:
- Hála az égnek,
hogy te is bizonyítod az ártatlanságomat. Hát eljöttünk: Maksziminosz és
Priszkosz meg én. Mikor elõször beszéltünk veled, uram, Edekon úr megjelent a
sátorunknál.
Félrehítt, és azt
mondta:
„A véletlen is a
kezünkre játszik; te mégy vissza Konstantinápolyba, a hátramaradt szökevényekért.
Mikor megjössz velük, gyanútlanul elhozhatod a pénzt, ami a testõrök megvesztegetésére
való.”
Nekem kellett hát
elmennem a szökevényekért, akikbõl most harmincat hoztam, mert ezt te
parancsoltad, uram király. Meg kellett hoznom a pénzt, mert ezt meg õk
parancsolták. De ötven font helyett száz fontot hoztam, mert azt mondták, hogy
jobb, ha bõven ereszti a pénzt Edekon úr: ne akadjon meg emiatt.
Végzett.
Értettem immáron
Vigilásznak azt a sunyi, titkolózó magaviseletét s Atilla haragját, amikor õt
Maksziminosz mellett megpillantotta. Már akkor Atilla tudta a gazságot. Világos
volt már, hogy miért követelte annyira a szökevényeket, holmi ringy-rongy
szemét népet, amely idegen földre bujdosik, s hun köztük alig akad. Azért
követelte, hogy Vigilásznak maga nyisson okot a visszatérésre s utána az
egyedül való eljövetelre.
Akkor nyílt fel a
szemem arra is, hogy miért tiltotta meg Eszlász, hogy a pénzünket költsük.
Miért voltunk az õ vendégei? Kelepce
volt, hogy a százfontnyi arany célját elhazudni ne lehessen.
És ez az ostoba
ember maga mellé vette a fiát is arra a nagy látványosságra, hogy hogyan
temetnek királyt Hunniában.
Lám, buta barbárnak nevezzük a hunt. Íme, a
finom eszû, civilizált urakat a buta barbár az ellene szõtt hálóban fogta meg.
De én következem.
Ég és föld
elsötétült elõttem, amikor Atilla a levélre tekintett és szólott:
- Lássuk: micsoda
írás az.
Ha engem is
elõfog ez a rettenetes ember! Ennek a tekintetében oroszlánkörmök horgadnak. Ha
ránéz valakire, megragadja a nézésével, és nincs menekülés.
- A levél - szólt
Vigilász - Priszkosztól való, és Csáth úrnak szól.
- Ez a szolga -
mondta Eszlász is - az úton csatlakozott hozzánk. - És nyújtotta a levelet
Atillának.
Atilla nem vette
el. Intett Csáthnak:
- A levél a tied.
- Olvasnánk el
tán itten - mondotta Csáth. - Nem tudom, mi leveleznivalója van velem
Priszkosznak.
- Hát olvassuk -
hagyta rá Atilla. S a ravóra tekintett.
A ravó egy
csontos, szeplõs képû ember. A hunok közt csak Ruszti a neve - rövidítése
Rusztikiosznak. Idõ múltával sok ügyem volt vele.
Fölbontotta a
levelet, s egyenesen hun nyelven olvasta.
Atilláék
hallgatták figyelmesen.
Nekem reszketett
még a májam is.
- Különös -
nevetett Csáth, mikor Ruszti a levélnek a végére jutott.
Végigszemlélt.
Aztán Atillához fordult:
- Kell neked ez a
rabszolga, uram? Az van a levélben, hogy tudós.
Atilla nem
felelt. A karosszékben féloldalt dõlt. Két keze egymáson a kardja markolatán.
Sötéten nézett Vigilászra.
Vigilász szinte
megroskadt a tekintet súlya alatt. Érezte, hogy az élete vagy halála fordul meg
abban s percben az Atilla fejében.
A fia még ott
térdelt, s a veszedelem érzetében az apja lábához húzódott. Remegett, mint a
nyárfalevél.
Oly kínos volt az
a perc, hogy Vigilász végre felhördült, mint a vízbõl fölbukó fuldokló:
- Uram, csak ezt
az ártatlan fiút ne bántsd! Csak ezt a fiút ne! Ártatlan õ szegény!
S a könnyei
végigcsordultak az arcán. A padlóra borult és zokogott.
- Micsoda alávaló
népfaj ez! - szólalt meg a fõvezér. - Minden római szolgámat elkergetem!
- Fölkoncoljuk
õket! - üvöltötte Urkon.
- Sõt
ellenkezõleg - mondotta Atilla -, maradjanak örökös szolgák. Illõ, hogy a
hitvány faj szolgája legyen a nemesebbnek.
Atillának minden
szava törvény volt. A hunok nem szabadítják fel többé a görög és latin
rabszolgákat. Az én sorsomra ezzel fekete pecsét került.
Atilla fölkelt,
és a környezetéhez fordult.
- Ez a pénz -
mondotta nyugodtan - az én vérem díja. Még ma osszátok széjjel a csatában
elesettek özvegyeinek. Te, Eszlász, visszamégy Konstantinápolyba. Veled megyen
Oresztész is és ez a fiú.
Vigilásznak a
fiára mutatott.
Aztán Eszlászhoz
beszélve folytatta:
- Ezt a
bõrtarisznyát, amelyikben a száz font arany van, a nyakadba akasztod, és úgy
állsz a császár elé. Így szólsz: „Ismeritek-e ezt?” Aztán, mikor õk
megdöbbennek, ezeket a szavakat csapod a szeme közé az én nevemben: „Theodóziusz nemes apától származott, s
Átilla is. Átilla meg is õrzötte a maga nemességét. Theodóziusz azonban
elvesztette a maga nemességét, amikor Átillának adófizetõjévé vált és azzal
rabszolgájává. De nem becsületes az a rabszolga, amelyik az urának az életét
orgyilkos szándékkal kerülgeti!”
Fölkelt.
Az urak is
mozdultak, hogy kövessék.
- És ez a fiú? -
kérdezte Eszlász, Vigilásznak a fiára mutatva.
- Ez a fiú ötven
font arany váltságdíjat hoz az apjáért. Addig az apja bilincsekben és börtönben
legyen.
- A császártól
nem hozunk semmit?
- Vagy igen -
felelte sötéten Atilla -, Krizafiosznak a fejét követelem.
|