23

Atilla kiment.

A testõrök föloldozták a köteleinket. Vigilász összeborult a fiával. Sírtak.

Én nem tudtam, merre mozduljak. Csáth utánament Atillának a palota belseje felé. Oda nem követhettem.

Eszlász még ott állt. Ládára vagy zsákra várt, amelyben az aranyat elviszik. Tekingetett is a tárházak felé.

- Uram - szólottam neki -, az én aranyaimat... Most már tudhatod, hogy az én aranyaim nem a bûnös pénzébõl valók.

- Aranyadat? - fordult vissza. - Nem vagy-e rab?

Megértettem: a rabszolgának pénze nincsen. Ami az övé, az az uráé. Ha pénz, ha gyermek, ha állat, az uráé.

- Éppen azért kérem - feleltem keményen -, mert rabja vagyok Csáth úrnak: kötelességem a tiltakozás, hogy ami õt illeti, a többi arannyal össze ne hányják.

Megpillogta a szavaimat, aztán intett, hogy az erszényemet fölvehetem. Kibandalogtam a palotából. Gondoltam: megvárom Csáthot a kapuban.

De olyan voltam én, mint a félig agyonvert!

Ahogy mégis széttekintek, látom a kutat a fõvezér háza elõtt. Mosdjunk meg. Por lepte a hajamat, arcomat, nyakamat. Megmosdottam a vályúból. Ittam is. A víz langyos volt a nap melegétõl, és zöld moha úszkált benne, de azért megittam.

Egy óránál is tovább vártam aztán a kapuban, míg végre kiérkezett Csáth is. Lóháton ült, mert a hunok még tán a padlásra is lóháton járnak.

Mikor a kapuhoz közeledett, elõléptem és meghajoltam.

- Jer utánam - mondta barátságosan.

Odabent aztán, hogy leszállt a lováról, gondolkodva végignézett rajtam.

- Hogy is hívnak?

- Csak Zétának, uram - feleltem szomorúan.

- Zéta, Zéta, furcsa név. Élnek a szülõid?

- Apám talán él még.

- Mi az apád?

- Szegény parasztember.

A fejét rázta.

- Mi a fenét kezdjek én teveled?

Egy öreg rab állt a ház elõtt a többi között. Nagy fej, nagy arc, fehér haj, fehér szakáll - csak az állát beretválta ki. A kezében szíjra fûzött kulcsok.

- Csokona - szólt neki Csáth -, ezt a rabot küldték nekem, ajándékba. Ki nem váltják, de nem is lehet ezután. Mire használhatjuk?

- Mit tudsz? - bübögött az öreg.

S végigszemlélt, mint valami lovat.

- Az uramnak megírták - feleltem nyugtalanul -, históriát, geográfiát, filozófiát, grammatikát, retorikát...

S néztem rá: kell-e még több?

Az öreg is nézett, mint valami álmos elefánt.

- Lovat vakarni tudsz-e?

- Uram - fordultam Csáthhoz, mintha megütöttek volna -, vajon nem lehetnék-e nevelõje a te két szép gyermekednek? Mert láttam, hogy két kedves fiacskád vagyon, és hogy nincs mellettük nevelõ rab soha.

Csáth gondolkodva sandított reám.

- Hát majd meglássuk - mondotta, és az öreghez fordult: - Adjatok neki ennie. Aztán hadd pihenjen, mert messze útról jön.

Valóban fáradt voltam, s bizonyára sápadt is.

Az öreg fõrab szótlanul indult meg elõttem. Követtem. Hátravezetett a konyhába. Ennem adtak ott valami sajtot meg kenyeret. A sajtra gyanakodva néztem: lósajt, gondoltam, nem eszek belõle. S a szakácsasszonyra is néztem: bajuszos, mogorva asszony. Nem mertem neki szólni. A kenyérbõl ettem egy falatot, aztán vizet ittam, sokat.

A cselédek kíváncsian vizsgáltak. Egy füstös képû leány rézedényt sikált. Egyszer csak fölemeli a fejét, és szól:

- Értesz-e hunul?

- Értek - feleltem bágyadtan.

- Honnan jössz?

- Konstantinápolyból.

- Kiváltanak majd?

- Nem.

Valamennyien csodálkozva néztek reám. Hallgattak. A sarokban az egyik nõ avzon nyelven szólt halkan a társának:

- Csinos fiú. Kár érte, hogy a nyaka kissé hosszú.

Az öreg Csokona visszatért, és az istállóba vezetett. Nagy faépület volt az, s láthatóképpen sok ló és marha szokott telelni benne. De abban az órában csupán két ló unatkozott a jászol mellett.

Az istálló egyik oldalán sok szalmadikó. A sarkon meg tán tíz is egymás felett. A falakon sok rongyos, pókhálós téli ruha. Förtelmes istállószag. Sok légy.

Elborzadtam, hogy azt az utálatos helyet megláttam. Ez lesz az én tanyám? Én otthon Konstantin városában lepedõs ágyon háltam, a gazdám tiszta kis tornácán. Az ablakban virág. A falon Nagy Konstantinosz és Nagy Theodóziusz arcképe. A levegõ ott tiszta és tengerillatos. A legyektõl szitaszövet kárpit védi a szobát.

- Nem alhatnám? - mondottam az öregnek. - Engedd meg, hogy kint maradjak. Ha adsz egy pokrócot, leheveredek rá odakint.

- Pokrócot? Hm. Hát a nélkül nem lehet?

Adott egy durva lópokrócot. Leterítettem a szénaboglya tövén, az árnyékban. És ráheveredtem.

Mi lesz belõlem, ha Csáth nem fogad a gyermekei mellé, ha a csikósok közé lök?

Estefelé hozzám tassogott az öreg. Látta, hogy nem alszom.

Nagy karaj barna kenyér volt a kezében meg sajt.

- Ne - mondotta jólelkûen -, megpihentél-e már?

- Majd éjjel - feleltem. - De nem hálhatnék-e én itt az éjjel is? Mert sohase bántam én lóval. Istállóban se háltam soha. Idekint jobb szeretnék...

- Hát lehet - dörmögte jóságosan.

Leült mellém. Fából faragott sótartót vett ki a zsebébõl, és falatozásba fogott.

- Hova való vagy? - kérdezte.

Elmondtam neki, amit elmondhattam. Azután én kérdeztem:

- Milyen a világ itt Csáthéknál, Csokona bátyám? Megbocsátható tán, hogy érdeklõdöm a ház iránt.

- Hát - vont a vállán - kinek hogy. Rabnak a kenyere mindenütt keserû.

- Mégis: hogy bánnak itt a rabokkal?

- Kivel hogy. Érdöme szerint.

- Az úr-e a jobbik vagy az asszony?

- Hát az úr bizony keménykezû. Az asszony meg számon szedi a verébtojást is. De azért inkább szógálok itten, hogysem másutt.

- Hát a kisasszony?

Vállat vont.

- A kisasszonnyal semmi dógunk. Gyermök ammég.

Kis ideig hallgattunk. Én a földet bámultam, õ a sajtján csámcsogott. Hunok közt született szarmata volt, de már nem értette az õsei nyelvét. Ifjúkorában csikósa volt Csáthéknak, vénségére belsõ szolgálatra rendelték.

Megint én szólaltam meg:

- De ennünk csak adnak tán elégségesen?

- Hát... adnak. Mög is hízik, aki akar. De nem sok bürge fordul ki a bõribõl mimiattunk.

- Lóhúst is kell itt ennem?

- Nem erõltetik beléd.

- De az a sajt lósajt, ugye?

- Nem biz e, csak tehéntejbõl való.

Valami húsz disznó robogott be a kapun az ólak felé.

A cselédek nagy füles dézsákban cipelték nekik a moslékot.

Az öreg fölkelt. Eltette a bicskáját, sótartóját. Odaballagott.