25

Negyedóra múlván kilépett Csáth. Már akkor ott állt a lova felszerszámozva.

- Szerencsés jó reggelt adjon az Isten - bólongtak a szolgák -, kedves egészségedre váljék az éccakai nyugodalom!

Csáth körültekintett:

- Még egy lovat. A Füst itthon van-e?

- Nincs, uram - felelte a lovász -, kieresztettem a ménesbe. Iszen...

- Hát akkor az öreg Balkánt.

- Nyergesen?

- Nem.

Elõvezették a másik lovat. Se nyereg, se pokróc rajta, se kengyel. Csáth intett, hogy üljek fel. S megindult. Én utána.

Végigporoszkáltunk a hosszú utcán. Mindenfelõl köszöntek neki. Õ csak a kezét emelgette a süvegéhez.

Egyszer aztán hátrakiált:

- Zéta!

S lépésre lassította a paripáját. Melléje siettem.

- Jártál te az uraddal a császári palotába?

- Sokszor, uram, szinte mindennaposan.

- Beszélj valamit róluk, hogy miféle emberek azok.

- Úgy tudom, uram: jártál ott követségben. Ezelõtt három évvel jártál ottan, mikor hatezer font aranyat vettetek a császáron.

- Igaz. De hazugság ott minden szó, fiam, és színeskedés minden mozdulat. A becsületes színt úgy öltik magukra, mint az ünnepi ruhát. Én a hétköznapi pofájokról szeretnék hallani valamit. Beszélj.

Elmondtam neki, hogy, Theodóziusz gyönge, gyámoltalan ember. A nénje kormányoz voltaképpen, de az meg egynehány tanácsosnak az eszével. Már láttam, hogy társalkodó­képpen járat maga mellett. A beszélgetés szünetében aztán a magam ügyérõl is szóltam neki:

- Engedd meg, uram, hogy valamit mondjak, ami nem a beszédünkhöz tartozik. Mikor kijöttem tõled, uram, a cseléded figyelmeztetett, hogy nem köszönök. Hát én ezért bocsánatot kérek tõled, uram. Nem tudtam a szokást. Nálunk a rabszolga nem szólhat, csak ha az ura kérdezi.

- Nem baj - legyintett jóságosan.

Kiérkeztünk a méneshez. Ott egy alacsony, deres paripát választott ki. Az volt a Füst. Azon kellett járnom. Mert Csáth nem engedhette, hogy a szolgája olyan magasan üljön, mint õ.