|
Visszatéret Csáth
megállt a kapuban, és ideadta a süvegét.
- Vidd be -
szuszogta -, és kérd el a feleségemtõl a palotait.
Hát benyargaltam,
és fölfutottam az emeletre.
A folyosón Emõke
jött velem szembe. Látogatóra volt öltözködve: fehér ruha, piros saru, fátyol a
haján. A kezében lovaglóvesszõ.
Amint meglátott,
szinte megrohant, és haragos szemmel susotolta:
- Hogy kerültél
ide? Miért jöttél vissza?
A ruhájából az a
finom illat áramlott reám, amelyet Rika királyné palotájából ismertem.
S nézett rám
kimeredt szemmel, mint a dühös macska.
Én csak
lehedeztem. Nem tudtam, mit feleljek.
Megragadta a
karomat, és betolt, szinte belökött egy félig nyitott ajtón át a szobába.
Az ruhásszoba
volt. A falakon körös-körül prémek lógtak. A szoba közepén asztal és szék. Három
rend római páncél is állott ottan egy rúdon.
- Miért jöttél
vissza? - ismételte haragosan.
S olyan közel
hajolt hozzám, hogy az orra csaknem érintette az orromat: mintha a szemembõl
várná a feleletet. A szívem malomként döbögött. Elszántan feleltem:
- Akartam.
- Akartad? Te
magad akartad?
- Én magam.
- De hát miért?
Szabad voltál te. Apám azt mondja, hogy Priszkosz ajándékozott neki. Mért vagy
rab?
- Én magam
vetettem magamat rabbá. Tudd meg, kisasszonyom: elszöktem Priszkosztól. Levelet
írtam az õ nevében. Mindez csak azért, hogy visszajöhessek.
A leány nézett
rám merõen, szigorún.
- Nem értelek.
Miért cselekedted?
- Csupán azért -
feleltem a keblemre nyúlva -, hogy megtudjam: te adtad-e nekem ezt a rózsát.
Bámulva, a
szemöldökét összevonva nézett a rózsára.
Aztán megint az
arcomra fagyott a szeme:
- Nem.
És kisietett a
szobából.
Én is
kitámolyogtam. A világ összezavarodott a fejemben.
|